Következő nap, huszonnegyedikén a kanapén ébredtem. A nap halványan sütött be az ablakon, én meg épp az Üvegburát olvastam Sylvia Plath-tól. Anyu zavart meg nagyjából fél órával később.Amikor megjelent felültem és elindultam a konyhába, ahol leültem az egyik székre.
-Szörnyen lefogytál -jelentette ki.- Ennyire rossz a kollégiumi koszt?
-Mostanában nincsen kedvem enni -zártam rövidre a témát.
Igen, ez eléggé szokatlan mondat egy olyan lánytól, aki mindig a súlyával küszködött mert összeér a combja, a hasát a fürdőruhában mindig be kell húzni és a karja is vastag. Ezek voltak a legnagyobb problémáim. Jelenleg az, hogy újabb huszonnégy órákat töltsek élve.
Ettem pár falatot reggelire, aztán úgy ahogy voltam vissza is dőltem az ágyba.
-Nem szeretnél valamit csinálni? Elmenni a városba? Beülni valahová?
-Mhhhhhhh.
-Mi történt veled?
-Érdekel Sylvia Plath.
-Ne legyél olyan mint ő. Ezek a huszadik századi írók mind depressziósok mintha annyi bajuk lenne... Segíthetnél inkább.
A mentális betegség igenis komoly. Ki tud annyira hatni a testre, mint bármi más. De valamiért senkit sem érdekel, talán mert a tömeg nem érzi azt, amit mi.
Ahogy felálltam természetesen megszédültem. Az a két deciliter narancslé a natúr puffasztott rizs minden csak nem tápláló reggeli. Nyilván feltűnhetett anyunak ahogy a falba kapaszkodva vánszorogtam leküzdve a szédülést ezért mire átértem az ebédlő asztalához már kitett egy tál áfonyát, mellé nutellát és már a gofrisütőt is bekapcsolta. Nos, megemelem a kalapomat -ha lenne- az előtt aki rájött arra, hogy az étel boldogít.
Annak ellenére, hogy karácsony volt valahol október környékén ragadtam le. Ezúttal a szobámban lévő ágyon feküdtem tréningnadrágban és pulóverben miközben filmet néztem. Délután felé anyunak sikerült kirobbantania engem onnét és elkezdtük a karácsonyi vacsorát. Csendben telt, ő többször kezdeményezett beszélgetést de valahogy ez nekem nem megy mostanában.
Anyutól megkaptam a következő félévemre esedékes tandíjat és mellé egy egyszerű rózsaarany nyakláncot. Enyhén szólva kínosan éreztem magam, amikor átadtam a három csomag füstölőt a füstölős tállal.
-Ezeknek nagyon finom illata van. Ha a szobatársam elmegy, mindig gyújtok egyet. Segít aludni és a kedvemet is felszokta dobni.
-Köszönöm -mosolygott rám anyu.
Egyszeriben melegséget éreztem a belsőmben, ott ahol idáig fagyos voltam, és fásult. És hirtelen hetek után éreztem ahogy az ajkaim felfelé görbültek.
Másnap késő délután indultam el Wattonba. Anyunak nem sikerült kiszedni belőlem a problémáimat, de tudta, hogy van valami. Elbúcsúztunk egymástól a vasútállomáson, aztán felültem a szerelvényre. A már szinte hozzám nőtt fekete farmeromban voltam, a fekete bakancsomban és a ki lehet találni milyen színű kabátomban. A hajam ugyan meg volt mosva, de összevissza állt. Kivételesen még arra is vettem a fáradtságot, hogy kisminkeljem magamat. Talán a sors keze, hogy nem melegítőnadrágban szálltam fel a vonatra, és az is hogy, amivel egyébként mentem volna, lekéstem. Az első megállóban ugyanis felszállt Brad. Nem vett észre, annyira bele volt merülve a telefonjába. Több mint valószínű, hogy Trey-hez ment, mert annál a megállónál szállt le.
Nem hagyhatod annyiban, nem engedheted el újra szó nélkül -gondoltam. Nem vett észre, hiszen szörnyen megváltoztam.
Amikor már épp készült az ajtó elé sétálni erőt vettem magamon.
-Szia -rekedt volt a hangom és szinte könyörgő.- Brad.
Értetlenül fordult meg, aztán felismert. Rémült arcából semmit sem bírtam kiolvasni.
-Gondoltam köszönök,ha már végig együtt utaztunk...
-Nem vettelek észre.
-Tudom.
-Szia.
Mintha kiszámolta volna, a vonat megállt, az ajtók kinyíltak, ő pedig vissza se nézve ment le az aluljáróba. Én pedig megint egyedül maradtam, vérző szívvel, szomorúan, és könnytől áztatott arccal.
