Második pont

Csütörtökön reggel kettős érzéssel ébredtem. Az idő gyönyörű volt, igazi tavasz. Az ablakból mintha nyár lett volna: meleg és hívogató, de szörnyen csalóka hiszen kint hideg volt egy szál ujjatlanban sorttal. A hangulatom is pontosan ilyen volt.
Felrángattam magamra a farmeromat, egy szokásos szürke felsővel és a kedvenc pulóveremmel.
Mivel aputól csak a téli ruháimat tudtam elhozni tegnap este anyu hozott néhány dobozt a maradék ruháimmal. Amibe most burkolóztam bele az egy barna kötött pulóver, annyira kényelmes, hogy tökéletes volt mára. A hajamat szokásosan kiengedtem, kisminkeltem magamat felvettem a bokacsizmámat és indultam a táskámmal a vállamon a suliba.

Útközben Wendy csatlakozott hozzám aki a sarkon várt. Újra elemében volt, elmesélte mit élt át a pár perc várakozásban majd engem faggatott. Lelkiismeret furdalásom volt amiért nem avattam be arról, ami most a legjobban foglalkoztatott. 
-Fordulj orvoshoz -nevetett ki miután az álmomról magyaráztam.- Ha utálod a lovakat miért sétáltál oda? Vagy miért nem rohantál el amikor elkezdtek kergetni? A legostobább dolog csak bámulni és végignézni ahogy eltaposnak.
De az álmomnak pontos jelentése volt: bűntudat a hazugság miatt. Ami igazából csak eltitkolás. De Wendy ráfog jönni és megfog utálni. El kell mondanom neki ami történt az ex barátja és köztem. Később már csak nehezebb lesz..
A hét negyedik napja magába rejti az első óra tesit, és a franciát. Az utóbbi előtt találkoztam Braddel. Lazán intett nekem amit viszonoztam és odamentem hozzá.
-Mi újság?
-Mit csinálsz a hétvégén?
-Azt hiszem, elmegyek a... Nem, sehova se megyek.
-Taylor születésnapja lesz és arra gondoltunk te is jöhetnél. 
-Szuper!
Eközben megszólalt a csengő így francián írt nekem pontosan hol is lesz a buli. Hat metrómegálló London külvárosa felé, egy kétszintes vajszínű ház 67-es számmal. De semmi gond mert inkább velem jön minthogy eltévedjek. Jó ezt csak azután írta mikor matekon egy ilyet üzentem. "Idáig Wattonban éltem. Honnan kéne tudnom melyik metró megy London külvárosába :D:(?"
"Semmi gáz, elkísérlek. Pénteken üzenj ha a metrónál vagy, oké ?"
-IGEN! -üvöltöttem fel matek órán.
Minden szempár engem fürkészett. Lejjebb süllyedtem és az üres füzetemet bámultam. Húsz perc alatt csak a dátum felírásáig jutottam.
-Miss Fielder?
-Kijött az eredmény -füllentettem hatalmas vigyorral a számon.
-Definíciót diktálok éppen -közölte csodálkozva a tanár.
-Még egy régebbi eredmény. Amit az előbb kellett megcsinálni, izé nem ment.
Ha most négy évvel fiatalabb lennék azt mondanám, igen egymásnak vagyunk teremtve, még nem tudja de tökéletes pár leszünk. Aztán egy gondolat észhez térített, hogy barátok vagyunk. Nem tudom hova kell menni, ő pedig elkísér. Ez teljesen így van rendjén. NŐJÉL MÁR FEL KATIE!
Aznap délután a szokásos önkéntesség után hazamentem. Gyorsan elmosogattam és felmostam a konyhában. Amikor anyu hazaért kilenckor éppen leckét írtam a nappaliban.
-Hm -nézett körbe.- El van mosogatva, fel is mosva, a cuccaid rendben vannak és te pedig szorgosan tanulsz. Halljam, mit akarsz.
Bociszemeket festettem az arcomra és ránéztem.
-Anyu. Mióta itt vagyok Londonban minden áldott hétvégén itthon ülök és a képzeletbeli barátaimmal cseverészek az unalmas életemről. Az egyik létező haverom elhívott egy évfolyamtársam bulijára holnap estére.
-Hova?
-Nem lakik messze és Brad mondta, hogy elkísér.
-Menjél -legyintett miközben már teljesen bele volt merülve a tévé képernyőjébe.

Másnap délután a szoknyámhoz és háromnegyedes felsőmhöz csizmát vettem fel, éjjel valószínűleg hideg lesz ezért felvettem a kabátomat is. Egy ideje vártam Brad-re amikor egy újabb járat közeledett ezért visszahúzódtam a peron szélére egy oszlop mellé. A metró már majdnem beért, mikor valaki hátrarántott én pedig ijedtemben ösztönösen a táskámért kaptam. London nagyváros, és tudtam mennyi lopás történhet egy ilyen helyen. Rátapostam az illető lábára miközben hátrább húzott és épp készültem üvölteni de szerencsére nem tettem meg, nem is tudom, hogyan magyaráztam volna ki...
-Szia! -mosolygott rám Brad.
-Óó -nyugodtam le.- Szia! Te jó ég nagyon megijesztettél.
-Haha -vigyorgott rajtam, arcán pedig nevetőráncok jelentek meg.- Gyere, ez jó nekünk.
Megfogta a csuklómat és nem úgy mint egy kutyát hanem mint egy lányt húzott maga után. Elfoglaltunk egy kétszemélyes ülést ahol a táskájából kihúzott egy üveg pálinkát és pezsgőt.
-Nem volt jobb ötletem -vonta meg a vállát.
Nyúltam a tárcámért de rátette tenyerét a táskámra és megcsóválta a fejét. Lazán elmosolyodtam majd bólintottam afféle "Vettem!" stílusban.
Fél vagy talán háromnegyed óra múlva érkeztünk meg, a kapuban átadtuk az ajándékot majd beléptünk a nappaliba. Soha nem voltam még Taylor-nél -miért is lettem volna?- tehát minden új volt. Világos színű volt pezsgő színű ülő garnitúrával, talán tölgyfa bútorokkal. Az ablak előtt egy hatalmas hifi és egy tévé. A nappaliból nyílt az amerikai konyha ahol rengeteg kaja és pia volt a pulton. Az utóbbin ültek néhányan az asztalon pedig vízipipa volt. Épp odaakartam szólni Brad-nek de már elment, a haverja bezárta az ajtót és mellém sétált.
-Örülök, hogy eljöttetek. Mikor mész haza?
-Zavarok? -kérdeztem nevetve.
-Nem -röhögött fel.- Rosszul kérdeztem. Itt alszol vagy hazamész valamelyik éjjeli járattal?
-Nem tudom -húztam el a számat.- Inkább hazamennék.
-Oké-oké.
Ő is ott hagyott. Letettem a kabátomat az egyik akasztóra tettem. Körbejártam az alsó szintet így találkoztam a fürdővel -hasznos- és egy bezárt szobával osztálytársak feliratú lappal nekem szemmagasságban. Visszamentem a nappaliba ahol adtak pezsgőt és beszéltem egy lánnyal. A nevét nem tudtam meg, vagy mondta de nem hallottam. Néha ugráltunk, vagy kimentünk az udvarra -ahol időnként kitört egy kaja csata vagy véletlen pulóver kiégetések.- Nagyjából együtt maradt az egész társaság és sok emberrel beszéltem, vagy táncoltam ami alatt csak az őrült ugrálás érthető. Azonban mégis egyedül éreztem magamat. Éjfélkor már éreztem a fejemben a kék színű koktélt és a pezsgőt de eljött a koccintás. Még egy pohár. Hogyan kerülök haza? Valószínűleg muszáj leszek teleportálni, már ha ez lehetséges egy nagyvárosban..
Kettőkor lelépett az a lány akivel addig beszéltem, és egy srác teljes erejéből ráugrott a lábamra ami remek alkalom volt elkezdeni egy beszélgetést. Az ő nevét sem tudom de nem zavart, egyszer elég volt vele beszélni. Köszönöm, ez is meg volt, nem, nem fog hiányozni. Braddel néha találkoztam, intettünk egymásnak majd megkínált egy óceán színű lével, és táncoltunk egy szintipop számra. Imádom azt a dalt és tudom, ő is. A végén a vállára hajtottam a fejemet, de szerencsére kimagyaráztam azzal, hogy álmos vagyok ne haragudjon.
-Semmi gáz. Hazakísérjelek? Én is már mennék haza.. izé mindenki részeg.
Alig bírtam visszafogni egy beszólást, mert ő se volt józan. Körülbelül három fajta sörös üveggel vagy dobozzal láttam mászkálni ami biztos több volt ennél, aztán a pezsgő amit egyenesen az üvegből itta és a kék koktél amivel velem koccintott. Ráadásul éreztem a leheletén.
Az ég adta világon mindenhol kerestem a kabátomat, negyed órán át de nem találtam. Ahová tettem, földön, polcon, polcba ahol cipők voltak de semmi. Taylor válasza se segített: "Volt rajtad kabát?"
-Várj már, így megfázol. Beteg leszel tudod olyan tüdő problémás vagy mi. Nézd itt van, mindjárt. Ez kell? -mutatott felém egy sötétszürke anyagot.
A kötött pulóvere volt az amiben ma volt a suliba. Imádom ezt a kardigánt, hiszen annyira tökéletesen áll neki. Minden négyzetcentijéből az ő illata áradt és megköszönve felvettem a felsőmre. Meleg volt és a lábam ujjáig megremegtem mikor felvettem. Ezt annak vette talán, hogy még mindig fázok ezért lazán magához vont. A metró megállóban gyorsan átnéztem a táskámat mindenem meg van-e, eközben Brad-nek voltam dőlve, aki szintén fázott. Rövid ujjú volt rajta és egy kabát, a pulcsija rajtam. Bal karja az én derekamon pihent, feje az enyém mellett közvetlenül és kellemes mentol illata volt már, ezt azért nem értettem mert elinduláskor még sör szag áradt belőle. Lassan becsuktam a szemeimet, ámulatba ejtő volt az a pár pillanat. Jött a metró, muszáj volt felállni és magammal húztam. Ásított egyet majd a bakancsával belerúgott egy műanyag palackba. Talán nem értünk volna fel ha nem húzom magammal a kabátja ujjánál fogva. Végül belehúzott és megfogta a kezemet. Ujjait enyémre kulcsolta és lehúzott az egyik ülésre. Elfeküdtünk mindketten: fél órán át a válla és mellkasa között ingázott a fejem, a kezem az övében. Úgy nézhettünk ki mint két partiállat ami nem igaz, csak álmosak voltunk és Brad részeg. Én nem éreztem magam annak, hiszen már maga a jelenléte is kijózanított -ha létezik ilyen szó vagy cselekedet.
Lassan sétáltunk fel a házhoz ahol lakok. Neki dőltem a postaládának, ő elém állt.
-Szép arcod van, és a szemeid is úgy csillognak mint egy... jelzőlámpa.
Nem tudtam hova tenni ezt a mondatot, a srác útközben is motyogott ezt-azt de úgy érzem most komoly bajok vannak.
-Brad. Én...
-Tudom. Tudod mennyire nem tudok elköteleződni -másodjára kitudta mondani- és minden kapcsolatom rövid meg átgázolok a csajok lelkén ezért maradjunk barátok. Na ez engem nem érdekel, figyelj annyi pletyka van. Szard le. Te más vagy mint azok a hisztis Londoniak aah elegem van mindből már úgy untam őket, nem is tudom mi a fenéért kezdtem újra azzal a Vada csajjal pár hete, a barátnőddel.
-Nekem nincsen Vada nevű baratnőm. Wendy, nem?
-Akkor az. Mindegy, szóval azzal is együtt voltam. De minek? Unalmas és nyafog. "Jaaj ne bámuld már azt a csajt! Kivel beszéltél az előbb?" -utánoztam Wendy hangját.- Ez nem hiányzik nekem, de te nem ilyen vagy. És ez nekem nagyon bejön.
Tenyerét arccsontomra tette, ezért félénken felnéztem a homlokára, majd szemeire, orrára és végül szájára. Közeledni nem mertem, de ő sem; visszajelzésre várt tőlem. Jobb karommal átöleltem a derekát, a tekintetem pedig övébe fúródott. Nem bírtuk nem egymást nézni és ezt nem csak félénken állítom, tudom mert éreztem. Mivel a postaládának voltam dőlve ő jött közelebb, másik kezét a tarkómra helyezte és a hajamba túrt abban a pillanatban amikor ajkait enyémre tapasztotta. Másik kezemet az övére tettem -azzal amelyiket arcomat érintette- és úgy viszonoztam a csókját. Kétség sem fért bele, az első pillanat óta erre vártam és végre meg is kaphattam.
Hét órával később -miután magamhoz tértem az ágyamban- újra és újra lejátszódott a jelenet. Szavak nem tudták kifejezni mit érzek, vagy gondolok. De még most se, hogy megcsókolt. Utána leültünk a fűre, fél perc múlva eldőltünk a fáradtságtól és míg én a hátán tartottam a két mancsomat ő a derekamra helyezte és azt az egy-két csillagot bámultuk.
-Bírnám ha ideesne az egyik -közölte velem.
-Miért? -szegeztem rá a két szememet.
-Mert úgy halnék meg ahogy most jó nekem -magára húzott majd a fűre nyomott és megint megcsókolt. Hajának kellemes tapintása volt, ezért egyre mélyebben túrtam bele, szemeimre sötétség borult és a mennyekben éreztem magam. Szerelmes voltam. Azzal nem is törődve mi következhet ezek után, ha mondjuk kijózanodik.
Forróság öntött el a talpamig és szédelegtem. A fürdőben ittam pár korty vizet, az arcomat is megmostam. Lementem, ahol ott volt... ott volt apu is!
-Apa!! -visítottam- Apa! Hogyan... és mikor? Jaj apu, úgy hiányoztál! -sírtam el magam a nyakában.
-Meglátogattalak Kat.
-Jaj apa! Meddig maradsz? Várj egy kicsit felöltözök.

 

Megreggeliztem velük miközben anyu elmesélte, hogy mennyire meglepődött és valószínűleg pár napra marad Lewis. Apa beavatott néhány otthoni eseménybe, aztán engem kérdeztek.

-Hát. Az ebéd nem készül el magától. Én meg egyenlőre nem tudom, hogyan állok.

A szüleimet kettesben hagyva mentem fel rendet rakni a burkomba. Mosolyogva néztem vissza rájuk. Bárcsak... Hiszen annyira magányosak mindketten és aranyosak is együtt. 

Eltettem a szétdobált ruháimat, az asztalomról letettem a tálcát amin ettem, a gépemet az ágyamra tettem így megláttam a füzetemet a rózsaszín listával. Ezúttal az ötödik ponton akadt meg a szemem.

5. Mivel fiú-lány barátság ritkán van, valószínűleg beleszeretek... el kell érnem, hogy ő is szeressen.

Felkacagtam hiszen majdnem felnőttként röhejes amit több mint öt évvel ezelőtt firkáltam össze. De a második pont kétségtelenül is sikerült: nyilvánosan is felvállaljon mint barátot. Az más kérdés mi történt utána.

Nem sokára lementem, éppen mikor a szüleim a nappaliban ültek a kanapén és beszélgettek.

-Mi a helyzet? -néztem rájuk vigyorogva a lépcső legalsó fokáról.

-Megbeszéltük Liz-zel meddig maradhatnék vendégségben.

-Ameddig kedve tartja. Gyertek, szerintem kész az ebéd.

Elindult apu, de visszahúztam és felvontam a szemöldököm.

-Majd elmondom, kincsem. De nem, nem vagyunk együtt -nézett a konyhában ugráló anyura.

Kár, pedig vidám és kiegyensúlyozottnak láttam. Apu végre nem életunt. Talán elmehetnének randizni, annyira nem öregek és mindig van második esély. Nekem is az lenne a legjobb, ha anyu vele létesítene kapcsolatot nem egy idegen öltönyös sznobbal.

Ebéd után -Melton Mobray sertéslepény, hajj anyu nagyon igyekszik- neki láttunk a gyömbéres sütinek. A homlokom is lisztes volt, amikor megszólalt a csengő és mivel már amúgy is ijesztő volt a sok kaja inkább ott hagytam anyut a tészta kigyúrásában. Ledobtam a kötényt megtöröltem a homlokomat és ajtót nyitottam. Tágra nyíltak szemeim.

-Megtaláltam a kabátodat -nyújtotta át nekem a fekete darabot.

-Ó. Köszönöm. Merre volt?

-Taylor szobájában, ő tette oda. Mi ez a zaj?

-Apu meglátogatott és most áll a bál mert sütünk.

-A ma hajnal... -folytattam némi hezitálás után.

-Klassz volt. Amire emlékszek. Mert nem rémlik, hogyan jutottam haza. Reggel az ágyamban ébredtem.

-Meddig emlékszel? -kérdeztem zavaromban és becsuktam az ajtót.

-Olyan az emlékezetem mint egy szivacs. Tele van lyukakkal, és össze nem álló képekkel.

Nem mertem rákérdezni a csókra, talán nem is tud róla, talán nem is akarta. Csak nem volt más lány ezért beérhette velem is. Hiszen neki ilyen a hírneve, miért is vártam volna mást?

Kinyílt az ajtó és anyu lépett rajta ki hozzánk. Piros kötényt viselt ami tele volt piszokkal, a haja kontyba fogva és egy nyújtófával a háta mögött nézett ránk.

-Nyugi, ez csak a tésztához kell -nevetett a saját viccén.- Szervusz, te ki vagy? Nem jönnél inkább be?

-Jó napot. Brad vagyok. Visszahoztam Katie kabátját mert tegnap eltűnt.

-Nahát, milyen kis aranyos dolog tőled! A lányom a fejét is eltudná hagyni. Ajj de ne ácsorogjatok már ott! Gyere be, igyál egy kis fekete teát, most főztem. Lesz süti is!

Anyu bement, én pedig előre engedtem -fogalmam sincs miért mikor én vagyok a lány, talán, hogy ne meneküljön el- a küszöbön megállt, arca pár centire volt enyémtől.

-Tudom, hogy volt köztünk csók. El nem felejteném.

Fülig ért a szám, mikor megittam a teát, mikor a süti a sütőbe került és amikor Brad a védelmemre kelt, hogy nem én vagyok a hibás amiért eltűnt a kabátom.

-Elnézést, mennem kell. Viszlát -állt fel egyszer csak az asztaltól.

-Gyere máskor is -mosolygott anyu.

-Szia. Ne maradj kint sokáig kislányom, kint zord idők tombolnak.

Kérdőn rámeredtem hiszen tavasz van, és már sima dzsekiben is jó idő volt. Aztán rámutatott a fiúra. Egyből megértettem.

-A szüleid nagyon jól mutatnak együtt. Összejöttek, újra?

-Nem, de már dolgozok rajta.

-Jó munkát -kacsintott.

Újra átölelt és érezhettem az illatát. Arcomat nyakába rejtettem és ajkaim résnyire kinyíltak. Elengedett, ujjait végighúzta sápadtas arcomon. Fülig libabőrös lettem. Kezemet derekára tettem és lehajtottam a fejemet. Államnál felemelte azt és belenézett a szemeimbe. Megpuszilta a homlokomat, még egyszer gyorsan megölelt és elindult a kapu felé. Mielőtt kilépett volna, megfogtam a kezét és ujjait az enyémre láncoltam. Visszanézett rám.

-Beszéljünk még -néztem rá szinte könyörgően.

-Fogunk, kislány.

Rám mosolygott, vállamra tette a kezét és gyorsan magához vont. Úgy kimondtam volna mit gondolok, de mire összeszedtem az alatt a pár pillanat alatt mit is akarok Wendy hangja megelőzött.

-Katie! Brad?!? Mi a fene...

Jobb volt míg nem ismertelek?

Ötszáz tanuló járt ide, mégis olyan magányosnak éreztem magam mint az utolsó nyárfalevél egy hideg őszi nap reggelén. Az érzés csak gyűlt bennem, már majdnem a sírás is magával ragadott. De nem lehetettem gyenge ez egész osztály előtt, főleg mert nem akartam sajnáltatni magamat. Az ok amiért a képzeletbeli fám nem lehetett kopasz, az a keserűség. A növénynek ez volt a funkciója, nem hagyta nyugodni bennem ezt az érzést. Sokáig gyötrődtem míg végül rájöttem, hogy a honvágy tette ezt velem. Apát hamarosan hónapok óta nem láttam. Fuldokoltam a hiányában, mint egy szárazföldi teknős az óceán rengetegében. Talán köze lehet Wendy "kapcsolatban" státuszához is amitől összetörtem egy poharat -sikeresen földhöz vágtam egyet- így végérvényesen is feladtam mindenféle reményt. Az életem addig volt egyszerű, eseménytelen és unalmas míg nem ismertem a londoni embereket. Silány volt és céltudatos, de mióta idekerültem azt sem tudom mit keresek itt.
A tanteremben ülve becsuktam a szemeimet, és azokról a napokról álmodoztam amikor még nem voltam teljesen egyedül. Az emlékképek egymást követve ugrottak be, az otthonom, London, a mostani sulim. Nekem ez már sok volt, leakartam állítani,
kiakartam szállni és szólni az irányítónak, hogy ez nekem nagyon nem jön be. De ehelyett magamra erőltettem a kínos mosolyt, ami kísértetiesen hasonlított arra, mintha hajlakkal befújtam volna a számat: mondván maradjon úgy, idiótán vigyorogva.
Hétfőn egymagamban kullogtam, zenével a fülemben ami minden olyan lány rémálma a középiskolában akit érdekel mások véleménye. Hiszen ez a társadalmi kirekesztést is jelenti, nem tud sehova menekülni az illető hiszen még a mellékhelyiségben is megtalálják, csak a zene nyújtja azt a védelmet amit a bizonyos fiú karja, vagy a legjobb barátnő tehet. Azonban akkor szándékosan tettem ezt, mert tudtam: senkinek nem fog feltűnni ez a viselkedés.
Wendy boldog a barátjával, a pasija a lehető legkevesebb érdeklődést mutatja irántam -le se köp- a többiek pedig még a teljes nevemmel is kérdésesen vannak. Semmi gond, tényleg, nem haragudtam amikor ma az ebédszünetben Fielder helyett Hiller-t mondtak. Hiszen nem volt még három hónapjuk megjegyezni a nevemet, teljesen megértem mindnyájukat.
Kedden azt hittem erős tudok maradni, de nem, béna voltam és gyenge. De ennek az előzménye a hétfő estében rejlett:
Azon kívül, hogy mióta megláttam minden este álmodoztam valamennyit, róla is álmodtam az utóbbi időben. Annyiszor elképzeltem ahogy megmondanám amit érzek iránta, mi lenne ha megmerném tenni, mi lenne ha ő is erre gondolna. Ha együtt lennénk, vagy mi lenne ha én lennék Wendy és ő önmaga. Mi lenne ha tiszta lappal indulnék és szép lennék? Menő, meg kevésbé gáz... Fogalmam sem volt róla, hiszen egy mérföldes kavics elé érve rájöttem a problémámra, ott van minden mondatom előtt a mi lenne ha ebből pedig nem tudok mást lekövetkeztetni, csak az igazságot. Ő egy álom, én pedig egy reménytelen, viszonzásra váró, álmodozó lány aki még nem tudta mi vár rá a következő nap.
A hajam érdekelt a legkevésbé reggel, hagytam ahogy volt. A frufrumat elcsatoltam -különben nem látnék a fésülködést követően- és a fekete felsőmre vett farmermellényt kaptam ki a szekrényemből a fekete nadrágomhoz.
Csengetésre épp beestem, így csak az első szünetben nyílt alkalmam bárkivel is beszélni. Wendy megelőzött, és ahogy ránéztem elsüllyedtem volna. Negyed órás beszélgetésünk annyira értelmetlen volt akárcsak én. De megtudtam néhány dolgot:
Nagyon boldog, örül amiért beszélt velem pénteken, tegnap észrevette amiért nagyon szomorú voltam ezért inkább békén hagyott -honvágyam van, ugye megérted?...
-Ó! Akkor már értem. Fogalmam sem volt mi lehet a baj. Mikor beszéltél apukáddal utoljára?
-Két-három hete. De mi történt még pénteken? -kérdeztem mint akit érdekel.
-Ja, tényleg. Ú, annyira boldog vagyok! Egyedül mentem, koccintottunk, aztán megint és végül megint. De valaki máséból ittam, a fenébe. Totál bekattantam, mármint mások szerint. Nekem csak az illuminált állapot rémlik. Táncoltunk, aztán beszélgettünk. Tavalyról, fura de az érzésekről. Aztán megtörtént, újra. Szeretem.
-Aha, szóval együtt vagytok. Örülök nektek, figyelj valaki hív -kaptam elő a lemerült mobilom- Mindjárt jövök.
Leültem a mellékhelyiség egyik fülkéjének a köztes falára és csak bámultam magam elé, egy könnyem se hullot ki egyszerűen csak pillanatképek jelentek meg előttem és az, hogy mostantól erős leszek és ha szakítanak ha nem, nem fogok az a lány lenni aki ott koslat köztük hátha észreveszik.
Következő szünetben a szekrényembe dobáltam a tankönyveimet, aztán megállt mögöttem valaki. 
-Zavarlak? -kérdezte tétovázva. Megráztam a fejem és egy gyors mozdulattal bevágtam a szekrényajtót és megfordultam.- Tudnánk beszélni?
-Mit akarsz?
-Egyrészt, hogy hol van Wendy. Másrészt viszont, milyen volt a hétvégéd? Az unalmas vacsora anyudékkal?
-Eseménytelen és lapos. Az este fénypontja az volt, amikor a pincér összecserélte a rendelést. Én kaptam a lazacot, a nő meg a kijevi csirkét. Szegény srác a fejét fogva menekült. Neked?
-Fúúú, hát az eléggé hosszú lenne -túrt a hajába.- Ezért szeretnék beszélni a barátnőddel.
-Én... Tudom, hogy ti együtt vagytok. Sok szerencsét vagy boldogságot.
-Várj! Mi van? 
-Brady! Már kerestelek, merre voltál?
-Nem is zavarok -hátráltam kínosan.

Vállamra dobtam a táskámat és elindultam órára. Még utoljára hátrapillantottam de felesleges volt, csak a szívemet morzsoltam miatta. Így ültem végig az utolsó órámat, az utolsó padban, teljesen egyedül. Délután szokásosan mentem önkénteskedni mint ahogy egész héten.
Szerdán valahogy minden megváltozott, rajtam minden olyan volt mint szokott; szokásos ruhák, egyenes hajjal, világfájdalmas tekintet és unalmas arc. Lassan lépkedtem a terem végében lévő padomhoz, aztán elkezdtem bújni a táskámba dobott könyvet.
Valamikor belépett Wendy, fekete csőnadrágban és lazac színű pulóverben, a felsőn vastag, fekete betűkkel "Perfect boys only exist in movies".
Oké, egyrészt én a film helyett könyves verziót ismerem. Másrészről viszont a póló nem előnyös ha valakinek olyan barátja van akit eléggé régóta szeret. Mivel nem az a béna ember vagyok, -legalábbis nem annyira hülye aki ezeket véletlennek tartja- az agyam azonnal elméleteket gyártott.
1, Tyuhúúú szakítottak. Ez szörnyen gonosz, és gyerekes. De mivel a lányt még nem nevezném barátnőmnek csak osztálytársnak nyugodtan örülhetek, csöndben, magamban.
2, Veszekedtek és nála ez jelenti a megsértődést.
Én inkább az vagyok aki csendben bámul ki a fejéből a fülében azonban üvölt a zene.
Csendes megfigyelőként néztem egész nap az eseményeket. Nem köszöntek egymásnak, Wendy kiegyenesedve sétált -egyértelmű jel a büszkeségre- és így a felső felirata olvashatónak tűnt. Onnan jöttem rá -véglegesen- mikor egy francia tagozattársunk elsétált mellette és hangosan szólt neki valamit.
Taylor vagy Brad semmi jelét nem adta érdeklődésre, ugyanúgy ültek a termük előtt a széken, vagy a radiátoroknál, időnként elmentek a vécé ajtajáig majd vissza. 
Órák után elvégeztem a mai közmunka adagomat majd siettem hazafelé. Épp ment le a nap ami igen szép látványt mutatott mikor szembe jött velem valaki, egyenesen felém tartott majd amikor mellém érkezett megálltam.
-Helló -köszönt nekem.
-Szia! Hát te?
-Veled akartam beszélni. Te mit tudsz Wendy-ről?
-Semmit. Ma nem beszéltem vele, arra gondoltam majd holnap. Miért?
-Oké. Mit tudsz a péntekről?
-A képeket láttam és kedden beszéltünk egyik óra előtt. Azt mondta, hogy kicsit részeg lett és táncoltatok meg beszéltetek. Smároltatok és összejöttetek. Szeret téged.
-A fenébe már! Ez nem így volt -kérdőn néztem felé.- Jó, talán. Részeg voltam, azt hiszem eléggé, mert én semmire nem emlékeztem másnap. Tay nekem annyit mondott: tényleg táncoltunk aztán rám mászott. Hagytam neki majd együtt mentünk haza. Vasárnap délután a szobám közepén találtam magam rúzsnyommal az arcomon és a tegnapi ruhámban. Ez félreértés! Nem voltam magamnál, utána meg folyton a nyakamon volt. Tegnap elmondtam neki mindent akkor még jól fogadta.
Lassan elindultunk lefelé én pedig elkezdtem felfogni. Ő tényleg nem az a tipikus jófiú. De engem keresett meg ezzel, aminek örültem. Bennem bízott?
-Tudnál vele beszélni?
-Megpróbálok. De miért engem kértél meg?
-Téged láttalak vele a szünetekben, meg francián. És, mert te nem ítélsz el a múltam miatt mert nem ismered. Mások se, de megteszik.
A kapu előtt megálltunk és annyira szerettem volna faggatni még, de nem tettem.
-Figyelj -kezdett bele.- Én nem az vagyok aki ragaszkodik az emberekhez vagy könnyen meg lehet ismerni. Taylor-ral voltaképp csak a suliba szoktam beszélni. Trey jobb haverom de vele se szoktam többet beszélni. Wendy-hez soha nem húzott a szívem szóval egy pillanatig nem szerettem őt. A két T után te vagy még az akivel tényleg tudtam beszélni. Azt hiszem én bírom, ahogy figyelmen kívül hagysz mindenkit, te veled megjátszás nélkül beszélek. Az eddigi barátnőim közül mindegyiket csak az érdekelte, mikor megyünk bulizni és alszunk egymásnál. Jó -vigyorodott el- nem panaszkodtam soha emiatt. De te végre normális vagy és lehet veled beszélni. Köszi, hogy izé... ilyen jó fej vagy.
Apró bűntudat csapott át rajtam, azért voltam vele ennyire kedves mert szeretem, és nem csak barátilag. Elmosolyodtam.
-Nekem -kezdtem bele,- nem igazán voltak igazi barátaim. Persze voltak, de egyik sem hívott fel megkérdezni miért mentem el a suliból, vagy ilyesmi. Egy sráccal voltam jóba, de vele sokszor összevesztem. Mióta idejöttem te voltál velem a legkedvesebb. Szóval én is bírlak -ütöttem barátságosan a vállába- jó végre valakivel csak úgy dumálni.
-Hogy mi milyen nyálasak vagyunk -nevetett.- Oké, tök jó haverok vagyunk. De kéne egy kompromisszumot kötni: nem fogunk ilyen hülyeségeket beszélni. Egyszer megbeszéltük és kész.
-Oké, ez a te részed. Hol az enyém a megállapodásból?
-Ez közös megállapodás. Szóval, barátok? -nézett rám féloldalas csibészes mosollyal.
-Azok -vigyorogtam rá.
Összeütöttük az ökölbe szorított kezünket majd megöleltük egymást. Bemenetem a meleg lakásba, fel a szobámba. Előkotortam egy régi füzetemet, a rengeteg rajz és napló bejegyzés között volt egy rózsaszínnel írt lista.
1. Legyen egy igazi fiú barátom.
Tettem mellé egy pipát. Felolvastam a következőt.
-Második. Ez a fiú nyilvánosan is felvállaljon, járjunk el a haverjaival szórakozni. 
Elterültem háton az ágyamon tovább olvasgatva a régebbi korok irományait. Nem sokára megszólalt a telefonom.
-Igen? -szóltam bele meg se nézve ki hívott fel.
-Szia Katie! De örülök, hogy felvetted! Wendy vagyok. Mi újság? A héten eléggé fura voltam, tudom és ne haragudj. De csak te tudod, mit jelentett nekem ez az egész.
-Szia. Közmunkán voltam. Persze, ezért inkább hagytalak. Nem akartam semmit mondani hátha rosszat mondok.
-Igen, én is erre gondoltam. Hmm szóval barátok? Nagyon sajnálom amilyen voltam az utóbbi időben. Soha többé még csak rá se nézek Brad-re és örülök amiért megmondtam nekem, hogy nem érdekel. Valamikor csinálhatnánk együtt valamit -vetette fel.
Na így jár az aki hazudik...
-Barátok. Aha, öö jó ötlet.
Pár perc múlva letettük a telefont és a plafonra meredtem. Megszólalt újra a telefonom üzenetjelzője.
"Brad vagyok , ez a számom ."
"??" -írtam vissza. Honnan tudja a telefonszámomat?
"A haverod :D . Wendy adta meg pár napja."
Gyorsan elmentettem, de megszólalt Wendy hangja a fejemben: "Tényleg, annyira örülök amiért te nem álltál be az "Imádjuk Brad-et!" sorba. Együtt röhöghetünk rajta."