Három hét

Csak ültem másnap reggel az ágyamban. Addig alvást színlelve amit Shalott el nem hagyta a szobát. Mindamellett azért is rosszul éreztem magamat, mert azt mondtam a szobatársamnak, hogy pár perc és visszamegyek hozzá. Ehelyett körülbelül hajnali négykor mentem be a szobánkba és gyorsan magamra kaptam a pizsama felsőmet aztán forgolódtam egészen addig a pillanatig amíg fel nem ébredt. Azután a fal felé fordultam lehunytam a szemem és egyenletesen elkezdtem szuszogni. Azonban egy szemhunyásnyit sem aludtam.
Fogalmam sem volt hová ment, de míg nem volt a szobában lezuhanyoztam és egy másik pizsamának használatos fehér pólóban tovább feküdtem az ágyamban. Nem fogtam fel a dolgok következményeit. Csak a telefonomért nyúltam és mire újra feleszméltem már írni akartam Bradnek, hogy Miért? gyorsan kitöröltem, a telefonomat meg inkább kikapcsoltam. Szerencsére egész délelőtt egyedül voltam és valamikor kitört rajtam egy zokogáshullám. 
Shalott fél egykor jött be, halkan, és már késő volt alvást színlelni. Akármennyire is nem akartam elkezdett faggatni hová tűntem, miért olyan gyűrött az arcom és mi történt azon a tegnapi találkozáson. Mivel eleinte Cathy is ilyen volt, nem akartam újra bízni valakiben akiben végül hatalmasat csalódhatok, főleg ebben az állapotban, amit most élek meg.
-Csak szétmentünk a barátommal.
-Idejött azért, hogy szakítsatok? -bólogattam válaszként.- Sajnos ez a továbbtanulás átka. A nővéremmel is ugyanez volt, más városban tanult az akkori barátja ezért másfél év után szétmentek mert a srác meglátott valami jobb húst.
Nem akartam újra lerázni, ezért csak a fejembe véstem, hogy ha egyedül leszek fel kell hívnom Trey-t.
Nem tudtam neki mit mondani, és ő sem tudott vigasztalni. Nem sírtam, pedig belül belehaltam mindebbe.
-Egyedül lennél?
-Ha nem probléma.
-Dehogy. Átmegyek a barátnőm szobájába.
-Nem, nem kell miattam elmenned, ez a te szobád is. Elmegyek sétálni.
-Vegyél nadrágot -szólt utánam.
Francba. Erről meg is feledkeztem.. Felvettem gyorsan egy rövidnadrágot a bőrkabátommal és elindultam az kollégium egy csendesebb részébe. Egy ideig a kampuson sétálgattam aztán felhívtam Trey-t.
-Treyt hívtad...
-Igen tudom, beszélni akarod veled.
-... hagyj üzenetet majd visszahívlak.
-Mindegy.
Ezt az üzenetet hagytam neki. Ha mostantól Trey nem fog szóba állni velem mert Brad jobb barátja, akkor én teljesen össze fogok zuhanni. Amellett, hogy remek barátom, csak ő mondhatja meg miért történt meg ez az elválás.

Ott a tónál ülve, ahol tegnap szakított velem értettem meg mindent. Éreztem azt a hatalmas különbséget, hogy milyen szerelmesnek lenni és ilyennek amilyen most vagyok. Nem volt szebb dolog annál, amikor együtt voltunk, és megértettem miért sírnak akkor az emberek ha a lelkük szomorú; mert összetörik a szívük. Megértettem miért menekülnek el ilyenkor az emberek mindenki elől -én is ezt tettem-, darabokban voltam és szükségem volt némi szabadságra, helyre, hogy rendbe tudjam hozzá magam, még ha elsőre nem is így tűnik, mert megállás nélkül a hangját és az emlékeimet húztam magam elé. Egyszer biztosan össze fogom rakni, hogy aztán újra darabokra eshessek. Egy ilyen álmatlan éjszaka után már értem miért maradnak fent az emberek sokszor a sötét éjszakában és gondolnak valakire, vagy menekülnek valakitől. Megértettem és hirtelen szörnyen üresnek éreztem magamat. Nem tudtam, hogy mikor fogok újra őszintén mosolyogni, vagy örülni.


Nem mondanám, hogy gyorsan telt volna az idő. A köztes idő nem, csak az amikor újra eljött a szombat és egy újabb hetet tudhattam magam mögött, amikor egyedül voltam. Az első hét amikor újra szingli lettem teljesen elhomályosodott már előttem. Trey visszahívott és nekem azt mondta, hogy nem tud semmiről, és hogy két hét múlva tud csak Londonba jönni de akkor muszáj találkoznunk. Tehát a szakításom után három héttel találkoztam Trey-jel azonban előtte még muszáj volt túlvészelnem az addig elkövetkezendő napokat. Meg mondom őszintén, hogy amikor egyedül voltam egy percig sem próbáltam normális lenni. Eléggé nagy kontraszt lehettem, hiszen a munkában mosolyogtam, siettem, beszélgettem másokkal, az egyetemen egyedül mászkáltam többnyire zenét hallgatva vagy olvasva és volt az a lány aki egymagamban voltam. Az akiről azt hittem soha nem leszek. Amennyiben nem tudtam lefoglalni magamat semmivel elkaptam a sötét gondolataim és a kollégium hátsó részén ültem, ott ahol nem volt lenyírva a fű és mindenhol cigicsikkek voltak. Ilyenkor éreztem azt, hogy valami kihullott a kezeim közül. Nehéz lett volna felállni és ellőről kezdeni mindent így csak ott ültem a sötétben és csak tapogatóztam. Nem találtam meg azt amit kerestem -a kiutat- azonban mást igen amitől megijedtem. Ilyenkor a szobatársammal kéne rom-kom maratont nézni egy hadseregnyi ennivalóval vagy Brad-nél lennem ha még együtt lennénk. De nem így volt. Helyette ültem az épület tövében és csak néztem. A táskámért nyúltam amiből kiszedtem a tolltartómat. Egyetlen fekete toll volt benne és néhány gyógyszer. Kivettem ezúttal egy fejfájás csillapítót és pár korty vízzel lenyeltem. Ezúttal fejfájás csillapító volt. De nem csak ez a fajta hevert benne. Mindenféle vackom volt, ami enyhítette vagy inkább felerősítette a zsibbadást bennem. És mindezek között volt olyan is, ami cseppnyi jókedvet tudott adni nekem.
Miután lenyeltem általában magammal beszéltem, néhányszor ki is esett az egész este. Volt, hogy a saját ágyamban ébredtem és őrületes zajjal a fejemben mentem be másnap az egyetemre az ürességemmel és folytattam a napot mosolyogva a kávézóban, hogy aztán este újra szétüthessem magam és máshol ébredjek.
Idáig süllyedtem három hét alatt.

Cambridge

Augusztus végére már újra a megszokott hűvös idő jellemezte a londoni mindennapokat. Nem nagyon volt olyan nap, amikor ne lett volna szükségem pulóverre. Az egyetemig volt még egy hónapunk, de mivel mindketten az egyetem közelében fogunk lakni -én kollégiumban, ő bérelt lakásban- lassan el kellett kezdenünk pakolászni. Nem vittem túlzásba, a bőröndömet kivettem az ágyam alól és egy bakancsot tettem az egyik szélére. Pontosan itt hagytam abba a pakolást körülbelül egy hete. Azóta újra Brad-del töltöm minél több időmet. Mióta megismertük egymást mindig volt esélyünk találkozni és körülbelül harmincöt perc választott el minket -leszámítva amikor Törökországban volt- egymástól. De az egyetem miatt volt bennem némi félelem. Távol leszünk egymástól és a tanulás mellett valószínűleg munkát is vállalunk mind a ketten, így nem tudom lesz-e időnk egymásra. Ez ellen pedig az egyetlen megoldás, hogy míg tudok minél többet vagyok vele.

A szeptember beálltával anyunak is ütemesebben kellett dolgoznia, sokat voltam otthon, de nem egyedül. Az idő kellemes volt ha pulóvert viselt az ember és a nyári holmijait elfelejtette. Tehát, amikor nem a szobámban ültünk vagy a nappaliban -vagy náluk ugyanígy- elmentünk valahová vagy kiültünk a kertbe.

Az esti kocsmázások ugyanúgy megmaradtak, de egyre jobban csappant a létszám mert mindenki elindult az egyetemi városába, hogy beköltözzön új lakhelyére és ott dolgozzon. Így végül ketten maradtunk, és inkább a mi kertünket választottuk ahová leterítettünk két pokrócot és két hosszabbítót felhasználva hoztuk ki a laptopomat a szabad ég alá, remélve, hogy abban a pár órában elkerüli a környéket a londoni eső. A filmezésekből pedig valahogyan mindig ugyanott kötöttünk ki: a szokásos csókcsatánkban.

Azonban elkerülhetetlennek bizonyult, hogy beköszöntsön a szeptember közepe és el kelljen hagynunk Londont, mindkettőnknek. A tizenkilencedik szülinapomat követően neki is álltam a pakolászásnak amit lassan sikerült megcsinálnom. Nem tudtam, mikor jövök legközelebb Londonba, de mivel csak néhány óra az út nem aggódtam, hogy mit vigyek, hány nadrágot mert hazatudok majd jönni valamelyik hétvégén. Mindenesetre a bőröndömet még így is nehezen tudtam lezárni és volt bennem némi félelem, hogy ha nem az elkövetkezendő pár napban akkor majd az új szobámban fog kirobbani minden belőle földre terítve szerencsétlen szobatársamat... 

A születésnapom után elkapott egyfajta félelem ami azt takarta, hogy mennyire megöregedtem és mennyire nem érzem magam annyi idősnek amennyi vagyok. Ez minden évben kitör rajtam, de a tizenkilenc már majdnem húsz és az pedig már a felnőtt kor eleje. Arra pedig még piszkosul nem álltam készen.

Pár nappal később viszont beköszöntött a szeptember huszonegyedike -vasárnapig elhúztuk az időt, hogy ne kelljen elutazni- amikor szembe néztem a tükörképemmel.

Tizenkilenc év. Hosszú barna haj, öt éve ugyanaz a kék szem vékony zöld árnyalatokkal, fehér bőrrel és a szemem alatt a karikákkal amit most a korrektorom fedett el. Szempillaspirálon kívül más nem fedte a naturális megjelenésemet. Szinte méregetve néztem magamat, mintha a saját magam szobatársa lennék, hogy milyen benyomást kelthetek rá. Fekete tornacipő volt rajtam, fekete csőnadrág és egy bordó bő ujjatlant húztam magamra a kötött kardigánom alá. Inkább úgy éreztem magam, mint aki harmadikos gimnazista. Szívesebben járnék most oda.

Anyuval a búcsúzást követően még egyszer megöleltük egymást és sok sikert kívánt aztán kiléptem az ajtón magammal húzva a bőröndömet és beraktam Brad kocsijának a hátsó ülésére. Mivel mindketten ezt a vasárnapot választottuk az elutazásra ezért tesz egy apró kitérőt -körülbelül száz kilómétereset ha nem többet- és azt az időt még együtt tölthettük. Nem tudtunk mit mondani egymásnak, úgy éreztem mindketten félünk felhozni mi lesz most. Ezért inkább fel is hangosítottam a rádiót a Booyah egy remix változata ment. Önkénytelenül is elmosolyodtam és ülőhelyzetben elkezdett a ritmusra járni a lábam ahogy a vállaim is, szinte késztetést éreztem a refrénnél, hogy kiszálljak a kocsiból és elkezdjek lépegetni. Végre Brad is mosolygott.

-Jó nyár volt, nem? -mosolyogtam rá továbbra is a ritmusra mozogva de most már a kezem is részt vett a mókában.

-Leger bulija?

-Igen, arra gondoltam -vigyorogtam.

-Már azért megérte, ahogy erre a számra táncoltál.

-Újra megérné -kacsintottam.

-Ha nem valami főút lenne, lehet megállnék.

És csak nevettem elképzelve a helyzetet és máris megnyugodtam attól ami következni fog.

Cambridge.

Ahogy beértünk a városba már láttam a rengeteg fiatalt aztán elérve az egyetem területére kezdtem újra berezelni, de ennek legkisebb jelét sem mutattam. Lejjebb halkítottam a rádiót szinte némára és megszólaltam.

-Itt jó lesz, az ott a főépület. Onnét majd eligazítanak merre kell tovább mennem.

Megállt a kocsival, de a motort nem állítottam le. Belső érzés volt, hogy nem akar velem bejönni sőt inkább csak elköszönünk egymástól és egyből el is hajt. Mire észbe kaptam már ki is szált a kocsiból és kivette a csomagomat. Kikászálódtam a járműből és egy rövid csókot követően átadta a bőröndömet és a sporttáskámat.

-Vigyázz magadra.

-Nem lesz probléma -mosolyogtam.

-Rendben. Akkor szia.

Az arcomra nyomott még egy utolsó puszit aztán a vezetőüléshez sietett és el is hajtott. Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire furának. A sporttáskám ólomként nehezedett a vállamra és a szívemet egyre jobban nyomta valami belülről. Az arcomról kezdett lefagyni a mosoly apró utójele és teljes mértékben fintorral meredtem az útra amit már rég elhagyott. Mi történhetett?

Az új lakhelyem egy apró szoba a harmadik emeleten, de legalább csak másik három lánnyal kell egy fürdőszobán osztozkodnom és nem tizenhárommal.

A szobatársam utánam egy bő órával érkezett kétszerannyi holmival mint én.

-Szia, Shalott vagyok.

-Katie. Honnan jöttél? -néztem a hatalmas csomagjaira.

-Skóciából. Apukám nem akarta, hogy idejöjjek, úgyhogy a lehető legtöbb holmimat hoztam. Kitudja, mikor megyek haza legközelebb.

Shalott még egy bőröndöt felhozott a közös szobánkba aztán az ágyát körbevéve ezekkel ment el valahová. Mire visszaért már végeztem és a koli wifijét használva próbáltam kapcsolatba lépni a világgal.

-Ne haragudj, hogy úgy elviharoztam amikor ideértem. Beakartam mutatkozni, és megismerkedni de a barátnőm az épület másik végében kapott szobát és segítettem neki pakolni aztán meg eltévedtem...

-Semmi baj. Teljesen megértem.

Egyáltalán nem értettem meg. Soha nem voltam kollégiumi gyerek és barátnőnek sem kellett segítenem pakolni.

-Tehát Katie, ugye? Angliából?

-Igen, Wattonból.

-Én pedig Shalott. Perth-ből.

Ezt követően hosszú és kínos csönd elé néztünk mert miről beszélhettünk volna? Igaz, hogy mindketten gólyák voltunk de a suliról minek beszéljünk míg el nem kezdődik? Más témát pedig nem igazán lehetett volna felhozni.

-Hétvégén hazamész majd? -kérdezte mikor már az első bőröndjét majdnem kipakolta

-Lehet. De most egy hónapig nem valószínű. Még nem szereztem munkát és addig spórolnom kell.

-Pár utcányira van egy kávéház -Shalott megfordult és szerényen elindult felém aztán leült a másik bőröndjére- egy apró hangulatos kis hely ahová rengeteg diák jár be tanulni, enni, vagy beszélgetni. Ott munkatársakat keresnek, én is oda szeretnék menni dolgozni csak a könyvtárába. Az kevesebbet fizet de sokkal nyugisabb.

-Mi a hely neve? -ültem fel érdeklődve

Leírta nekem egy lapra aztán odaadta és visszatért a pakoláshoz. Beírtam a címet a keresőbe és tényleg közel volt, maximum negyed órát kellett sétálni.

-Köszönöm -mosolyogtam rá.- Segítsek valamiben?

Kissé hülyén éreztem magam amiért az én térfelem teljesen rendben volt és az ágyamon feküdtem ahol mindenféle értelmetlen dolgokat olvastam a laptopomon, miközben szegény csaj meg a meleg téli holmijait próbálja feltenni a legfelső polcra anélkül, hogy az élére vasalt ruhák ne gyűrődjenek.

-Egy széket ide tudnál nekem hozni, kérlek?

-Persze.

Egyébként nagyon kedves lány ez a Shalott. Még ha a megismerkedésünk napján kétszer is rosszul ejtettem ki a nevét. Nem haragudott meg, csak mosolygott. Egyébként az a tipikus kis félős lány aki én is voltam a gimi elején. Világosbarna haja van, és zöld szeme az arcán meg néhány halvány szeplő. Nem volt kisminkelve de még így is szép arca volt és minimum öt különböző virágmintás sála az ágya támlájának volt nekikötve amitől nekem is vidám kedvem lett.

Másnap az évnyitóra ő a barátnőjével ment én meg egyedül és majdnem el is késtem. Időben ott akartam lenni azonban történt az a csoda, hogy tegnap nem jártam körbe az épületet és hiába volt leírva, hová menjek egyszerűen nem találtam.

Egy fantasztikus dolog volt abban amikor beléptem az előadóba az évnyitó után: miután leültem és körülnéztem egyetlen ismerős arcot sem láttam. Teljesen új életet kezdhetek. Már csak az érdekelt, hogy Brad-nek is ilyen jól indultak-e a dolgai és azért nem hívott-e..

Az elkövetkezendő héten nem is beszéltem Brad-del, párszor hívtam de vagy nem vette fel vagy az üzenetrögzítőjét kapcsolta. Vissza nem hívott és kezdtem idegeskedni szombat délelőtt, hogy vajon mi történhetett. Az elköszönésünk egymástól is baljósra sikerült és emiatt komoly pánikban éreztem magam. Próbáltam a tanulásba merülni, de mivel ez még csak az első hetem volt csak egy-két jegyzetemet tudtam újra írni amit rondán jegyzeteltem órán mert gyorsan beszélt az előadó. Ezen kívül mindent háromszor rendbe raktam és Shalott-ot úgy érzem abban a fél órában amíg a szobában tartózkodott sikerült jól felidegesítenem az állandó mászkálásommal és rendmániámmal mert a végén felajánlotta, hogy mi lenne ha elmennénk a suli előtti parkba. Mivel nagyon szép idő volt az apró rövidnadrágomat inkább egy világos színű ruhára cseréltem le és már el is indultunk.

-Mi nyomja a szívedet? -kérdezte

Mellékesen imádom ennek a lánynak a tájszólását. Annyira tetszik, hogy végre nem azt a hibátlan kiejtésű angolt hallom.

-Csak egy ismerősöm.

-Megígértem, hogy hívni fog de nem teszi -bólintott.- Ne érdekeljen. Magát ássa el ezzel.

-Ami az illeti a barátom...

-Hoppá, sajnálom.

-Semmi gond.

Leültünk az egyik fapadra ami a kollégiumtól nem messze volt és a körülöttünk lévő embereket figyelve beszélgettünk. Sokan ültek kint a földön vagy hasonlóan hozzánk egy padon valamilyen itallal és egy könyvet bújtak. Egyszer csak megrezzent a telefonom egy üzenettel.

A koliban vagy?

Brad írt nekem, végre.

Igen.

Ezúttal hosszabban rezgett a telefonom, vagyis hívtak. Nem tudtam, mit kéne mondanom.

-Igen?

-Itt vagyok a kollégiumod bejáratánál, ki jössz?

-Máris megyek.

Kinyomtam és a hideg kirázott ettől a beszélgetéstől. Shalott-nak mondtam, hogy most egy kicsit elmegyek de mindjárt visszajövök csak egy pár perc. Míg kiértem a kapuhoz próbáltam mindenféle hányingert leküzdeni amiket a rossz megérzéseim hoztak elő. Miért jött el idáig? Egy hétig nem válaszolt a hívásaimra, és most csak úgy megjelenik? Aztán próbáltam a pozitív gondolataimmal átvenni az irányítást, nyilvánvalóan valamiféle meglepetést szervezett nekem. Elmegyünk valahová, és nem akart szólni mert amúgy is rengeteg dolga lehetett. Mondta, hogy be kell költöznie a lakásába és munkát kell keresnie és mindemellett még ott volt neki is az egyetem. Biztosan hulla fáradtan ért mindig haza és nem is figyelte a telefonját.

Kiértem az útra ahol megláttam az ismerős kocsit és elindultam felé. Kopogtam az ablakán a körmömmel mire megrezzent és kiszállt.

-Szia -ölelt át.

Jó volt átölelni. Szorosan tartott és én is őt. Minden félelmem elszállt.

-Hogy-hogy erre jártál?

-Látni akartalak. Valamerre eltudnánk menni?

Elvezettem a kollégium azon területére ahol tudom, hogy mindig kevesen vannak. Van egy apró tó, ahol mindig csak egy-két ember kószál. Ezúttal csak egy srác dohányzott, de miután leültünk már el is ment.

-Milyen heted volt? -kérdeztem

-Hosszú. Könnyen találtam munkát és már be is álltam, ez volt az első szabadnapom. 

-Mindennap dolgozol? -ez új volt nekem, tekintettem arra, hogy nekem idáig még csak háromszor kellett bemennem a munkahelyemre, hétfőn amikor jelentkeztem aztán pedig csütörtökön és pénteken négy órára.

-Még egy hétig igen, aztán már csak egy héten négyszer.

-És milyen az egyetemed?

-Nem rossz. Tele van jó arcokkal, már le is beszéltünk valamikor egy piálást.

-És a lakásod? -ezzel a kérdéssel vettem észre, hogy csak én kérdezek és, hogy mennyire ragaszkodok ehhez a beszélgetéshez.

-Nem rossz. Nagy a kupi.

-Oké, utolsó kérdésem. Miért jöttél ide, ha ennyire nyilvánvalóan nem akarsz velem beszélni?

Az a fél percig tartó csönd ami köztünk volt, ólomként nehezedett rám és óráknak tűnt.

-Tartsunk szünetet -bökte ki.- Vagy inkább fejezzük be. Nem akarom, hogy várj rám, mert nem érdemes.

-Ezt mikor döntötted el? -kérdeztem úgy mint aki meg sem érezte az előző mondatnak a súlyosságát.

-Akkor amikor innen elindultam egy hete és mentem az egyetememre. Sokat mérlegeltem és ez így lesz a legjobb. Nem volt ez olyan igazi kapcsolat. Egyfolytában ittunk és én ebből kiakarok nőni.

Hazudott. Ez nem így van, ezt annyira nem ő találta ki. Teljesen nem illet rá, hogy ilyet mondjon.

-Jól van, akkor vége. Amúgy se lenne időnk egymásra, már most nehéz egyeztetnem magamban a munkát és a tanulást -azért én is tudok ilyen jókat hazudni.

-Oké.

-Szia.

Nem tudom, hogy elköszönt-e, csak láttam, hogy felállt és elindult. Újra átsöpört rajtam egy hideghullám és tetőtől talpig libabőrös lettem. Nem sírtam. Nem hallottam semmit. Tompán lüktetett valami bennem. Aztán egyetlen mondat telepedett még utoljára le az elmémben: Legyél boldog ok nélkül mint a gyerekek. Ha okkal vagy boldog, bajban vagy mert elvehetik tőled az okot.

Valaki megtette. Ez egy kamu szakítás volt. Itt nem a változásról volt szó.

Brad nélkül

Amikor kiértünk a repülőtérre még mindig csak a horizont szélén lehetett látni a világos eget. A kocsi mindeközben is be volt indítva ezért a fényszórójának hála láttuk egymást és el is tudtunk egymástól búcsúzni, úgy ahogy mi szerettünk volna.

Mindketten átöleltük egymást, úgy mint tavasszal amikor a kezdet kezdetén voltunk vagy bármikor máskor amikor bennünk volt egyfajta érzés, megfogalmazni nem tudnám mert mindig más volt az ok csak az érzés hasonló belül. Kócos volt a hajam és már egy hatvanötször kimosott felső volt rajtam cicanadrággal és tornacipővel de Brad ugyanúgy mosolygott rám akkor mint amikor keringőztünk a ballagáson. Orrunk súrolta a másikét, aztán elfordítottuk az arcunkat néhány fokkal és elkezdtük a búcsúcsókunkat. Ezúttal a nyelvünknek is jelentős szerepe volt hiszen most egy ideig ezt a cselekvést hanyagolni fogjuk. A világ minden kincséért sem lennék akkora világi nyomorék, hogy vegyek egy gipsz férfi fejet amit lefestek és Bradnek képzelve kényeztetem az ajkaimat egy figurával.

-Gyönyörű vagy -mondta a csókunk után. - És nincs szükséged fogyókúrára.

-Ezzel a tudattal fogok egy hónapon keresztül mindent megenni amit megkívánok -fejemet a nyakába fúrtam. -Szeretlek.

-Én is.

Még egy utolsó csók és az anyukája diszkréten köhintett egyet. Idáig kifizette a taxist és kivette a csomagokat meg ilyesmi de gondolom már ránk unt amin nem csodálkozok, úgyhogy muszáj volt elengednem a barátomat és megkérni a taxist, hogy dobjon haza.

Hazaérve egyből lefeküdtem a szobámba aludni úgy, ahogy voltam és csak dél körül ébredtem fel arra, hogy a gyomrom fáj. Átvettem egy rövidnadrágot és lementem ebédelni a konyhába. Még nem éreztem át a hiányt, hogy nem hívhatom fel amikor akarom vagy mászhatok át hozzá.

-Jó volt Franciaország?

-Igen. Szép hely.

Éreztem, hogy ez csak egy apró bevezető téma, valójában nem érdekelte anyut vagy csak felszínesen és most, mindjárt beleugrik abba amit mondani akar.

-Ha elkezdődik az egyetem hol fogsz lakni?

-Kollégium. De szünetekbe majd haza megyek.

-Ide is jöhetsz. Ha Londonba akarsz jönni, hívj és jöhetsz.

-Jó.

A kapcsolatom anyuval már nem fog változni. Eleinte el voltam ragadtatva, hogy van esély a változásra de a múltbeli vitákat nem lehet eltüntetni, csak elrejteni de azt sem sokáig, főleg ha két pontosan ellentétes személy között húzódtak...

Egy hónap... Mit fogok én egy hónapon keresztül csinálni? Vicces, milyen hamar megváltoznak az emberi kapcsolatok. Az, akiről azt hitted, hogy milyen jó barátod és megbízhatsz benne most a régi barátaival ül kint a kertjében és napozik. Én pedig az ablakomból nézem. A telefonomat szorongatva késztetést éreztem, hogy felhívjak valakit. Brad-et, hogy minden rendben van-e velük -már odaértek írt üzenetet- vagy Trey-t, hogy csináljunk valamit este. De nem akartam az a személy lenni, aki csak akkor keresi fel a barátja haverjait amikor egyedül marad. Úgyhogy elkezdtem sorozatot nézni..

Három nappal később Brad-nek a Katie Fielder-je helyett egy körülbelül tizenöt évesnek kinéző lány feküdt az ágyában pizsamában körülötte vizes palackokkal és az ölében egy pulóverrel amin a gépén megállás nélkül nézte az American Horror Story második évadját. Még aznap délután be is fejeztem az évadot és mivel a másfél liter víz igencsak kiakart jönni belőlem továbbá öt óra felé esedékes lett volna ebédelni kénytelen voltam lemenni a földszintre. Elintézve a napi szükségleteimet felvettem egy szakadt farmert, fehér lenge rövidujjúval és a tornacipőmet magamra rántva a rojtos táskámmal elhagytam a lakást több mint hetvenkét óra után. Egyébként öt nap volt a rekordom amikor nem léptem ki a házból és naponta háromszor látogattam el a fürdőszobába és minden reggel a konyhába a napi kajaadagommal felpakolva éltem az internet világán.

Reméltem, hogy a könyvesboltok és a könyvtár is legalább nyolcig nyitva van. Enyhén szólva rosszul éreztem magam beérve a városba a csöves felszerelésemben. Teljesen kényelmes volt, csak elfelejtettem, hogy Londonban vagyok és az emberek nyolcvanöt százaléka elítélve nézett rám. A könyvtár négykor zárt be ezért kénytelen voltam elmenni a plázába ahol viszont minden áldott ember a legújabb divat szerint volt öltözve és nem volt jobb dolguk a butikok nézegetése mellett mint engem és a rám bő, négy helyen szakadt farmeromat megbámulni. Ha valaki adott volna pénzt, akkor sem mentem volna be egyik helyre sem, hogy a kedvükre tegyek és inkább egy teljes mértékben szűk darabot vegyek fel, amiben meglehetne nézni úgy mint egy lányt. 

Azonban a könyvesboltba érve egyből más hangulat fogadott. Még a biztonsági őr sem nézett rám úgy, mintha lopni akarnék én pedig hamar megtaláltam amit akartam. A listámon a Heti Csaj volt amihez neki is láttam a bolt kávézójában a láttém és egy brownie társaságában.

A harmincadik oldal környékén már felálltam és elindultam haza. Az idő már lejjebb hűlt így kénytelen voltam felvenni a vékony fekete kardigánom ami nem tudom, hogy javított vagy még jobban rontott-e az összképemen. Igazából nem is érdekelt. Brad-nek így is és fürdőruhában is üzenhetnék, úgy sem lát most.

" Minden rendben ? "

" Egy dolog nem . Hiányzol .. "

" :) itteni idő szerint tizenegykor skype ? "

" Várlak "

Szerencse, hogy tizenegyet ígértem neki, mert összefutottam Trey-jel akivel a buszmegállóban találkoztam és jó néhány buszt elengedtem míg beszélgettünk. Idáig várta, hogy mikor hívom fel, hogy megesz az unalom Brad nélkül úgyhogy megbeszéltük a holnap estét találkozónak. Ideális nap a kocsmázásra.

Mielőtt beléptem volna skype-ra lefürödtem és a vacsorámmal együtt küldtem a hívást Brad-nek pár perccel tizenegy előtt. Sikerült elfelejtenem az időeltolódást ami csak akkor ugrott be, amikor már harmadjára ásított egy percen belül, ott most éjjel egy óra van. Jó volt vele beszélni és látni. Igazán jól állt neki az a bő fekete ujjatlan aminek egyébként semmi értelme nem volt. Annyira lenge volt és olyan magamutogató, hogy egy pillanatra elképzeltem mi van ha ezt viselte egész nap. Aztán rájöttem, hogy Törökországban mindenki így öltözködhet, hiszen némileg lejjebb van mint az Egyesült Királyság. Londoni idő szerint éjfélig beszéltünk ugyanis mikor lementem ásványvízért Brad elaludt a gép előtt. Kinyomtam a kamerát és én is nyugovóra tértem.

Másnap estét Trey-jel töltöttem és az elkövetkezendő közel másfél hónap háromnegyedét is. Amikor épp nem Brad egyik haverjával voltam vagy náluk London külvárosában valami kisebb bulin akkor elmentünk egy kiülős kocsmába vagy elmentem fél órára futni, hogy aztán hazaérve sorozatot nézhessek lefürödve egy bő pólóban.

Augusztus elején már tűkön ülve vártam, melyik reggel írja Brad, hogy X órán belül leszáll a gépük, de várhattam ugyanis augusztus közepééig maradtak. Déli vendégszeretet, hogy tovább tartották ott őket hiszen évente egyszer láthatják őket a rokonok. Így tehát augusztus tizenhetedikén, szombaton jöttek haza. Akkor pont Wattonban voltam, de másnap hazajöttem és végre tizennyolcadikán együtt lehettünk egy tökéletes vasárnap délutánon. Nem mentünk sehová este, csak maradtunk a szokásos filmet nézünk sörrel aztán videójáték kombónál. Reggel, mikor felkeltem a nap pontosan úgy sütött, hogy kiégette a retinámat.

Míg a kezemmel takartam a napot végre volt pár szabad percem amíg gondolkodhattam. Kétség sem fér hozzá, szeretem Brad-et jobban kötődök hozzá szerelmileg mint bárki máshoz idáig. Soha nem voltak ilyen mély érzéseim, és vele még a jövőmet is látom. Tehát tényleg fontos nekem és úgy érzem ő is szeret. De egyszer valaki azt mondta nekem, hogy a kapcsolatok akkor működnek igazán ha nem egy helyben toporognak hanem haladnak és komolyodnak a dolgok. Nem tudtam, hogy ez pontosan mit jelent, de elgondolkoztatott. Vajon a mi kapcsolatunk Brad-del halad vagy egy helyben álldogál? 

Édes titok

A nap már lefelé igyekezett amikor megérkeztünk Brad lakásához. Az anyukája otthon volt. Clare-rel már találkoztam Senlisben, csak most az otthoni konyhatündér verzióját sikerült megismernem. Szólt a rádió és érdekes, de finom illatok jöttek a konyha felől. Épp mosogatott amikor Brad köszönt neki ő pedig meglepetten fordult hátra.

Fekete haját apró kontyba fogta, arca fáradt volt de azért mosolyogva megölelte a fiát aki szintúgy átölelte.

-Szia Katie -nézett rám és két puszival köszöntött engem is.

-Jó estét! -mosolyogtam

-Csináltam egy kis török süteményt, megkóstoljátok?

-Baklava? -kérdezte Brad

-Rizspudingot is csináltam. Katie, ismered a szultán rizspudingját?

-Nem, még nem kóstoltam.

-Öreg hiba -mosolygott Brad.

Fél percbe sem telt de már négy tányér volt az asztalon és Brad intett, hogy üljek és kóstoljam meg. Meglepődötten néztem fel, hogy lehet valami ennyire édes mégis ennyire finom.

-Családi recept -mosolygott Clare.

-Családi?

-Igen. Ennyire nem hallatszódik az akcentusom? Brad nem is mondtad, hogy nem angolok vagyunk?

-Török? -mosolyogtam

-Igen.

Most tényleg kattant a fejemben néhány mondat ami összeillesztődött. Az, hogy Brad-nek miért van tájszólása vagy inkább apróbb akcentusa, Wendy mondata hogy hozzám egy romantikus angol srác illene nem Brad és, hogy miért nem olyan fakó a bőre mint az enyém vagy bárki másé a suliba. Van egy olyan dilim, hogy imádok mindent ami török. A tudatalattim már tudom miért őrült meg ennyire amikor meglátta Brad-et. Valóban ott vannak benne azok a délies vonások.

-Tényleg félig török vagy? -fogtam meg a kezét a szobájában ahol már ketten voltunk.

-Igen. Nyáron mindig hazamegyünk anyuval ezért vannak Taylorék kiakadva, hogy soha nem tudok velük lenni a nyáron.

-Miért nem mondtad el?

-Miért kellett volna? Vagy csak úgy mellékesen mondtam volna, hogy "Szia, Brad vagyok, anyukám török" és egyébként sem szeretek belemenni a családi dolgokba.

-Miért? Az én családom sem normális.

-Annyira hülyén jön ki az egész. Anyu Elmaliban született és ott élt aztán idejött Londonba egyetemre, mert tanár akart lenni. Eleinte visszaakart menni de aztán találkozott apámmal és teljesen beleszeretett Angliába, is. Összeházasodtak, jöttem én és elváltak. Apu soha nem akart Londonban élni és a válás után külföldön keresett munkát aztán kiköltözött Senlisbe, anyu pedig itt maradt és azóta tanár. Mivel a családja viszont Törökországban él ezért nyáron mindig hazamegy és én is megyek vele. Tavaly apunál voltam egész nyáron most viszont szeretnék Elmaliba is menni, mert utoljára két éve voltam ott -kis szünet után folytatta.- Azért hívtalak meg apuhoz, hogy akkor együtt lehessünk mert Elmaliba nem tudlak magammal vinni. Nem vagyunk még annyi ideje együtt, hogy a családom elfogadja hogy gyere. Tudod a nagyszüleim meg az ottaniaknak van egy hülye gondolkodásmódja. Amibe az is beletartozik, hogy nekem mindenféleképpen török lánnyal kell együtt lennem.

-És én angol vagyok ami virít rólam -sóhajtottam.

-Egy hónapig leszünk kint, utána jövünk haza...

-Megvárlak -mosolyogtam rá.

-Trey-nek már írtam, hogy néha nézzen feléd.

-Nincs szükségem bébiszitterre. Szerintem pontosan egy szórakozóhelyre sem fogok menni de azért Trey-t bármikor szívesen látom.

Ledőltünk az ágyára és a szemközti falat néztük.

-Harminc nap.

-Jó lesz -szorítottam meg a kezét.- Sok sorozat van amit még nem láttam.

-Úgy imádlak!

Felém fordult, magához vont olyan közel amennyire csak lehetett és megpuszilta a vállam, majd végig a nyakam és végül a számat harapdálta. Hamar kapcsoltam és magamra húztam. Fél kezével tartotta magát az ágyon és úgy csókolt. Egyik lábammal átöleltem az ő lábát és a jobb kezemmel a tarkóját simogattam a másik meg az ő tenyerében volt.

Másnap reggel a nap már felkelt amikor ébredeztem. Brad egyik pólójában aludtam amit tegnap este öröm volt magamra kapni. Nincs annál kellemesebb érzés fürdés után amikor egy pár számmal nagyobb pólót veszel fel főleg ha annak a barátod illatja van. 

-Ébren vagy? -kérdeztem csukott szemmel.

-Mm-hmmm. 

Éreztem, hogy mozgolódott az ágyon és pár pillanat múlva kaptam egy jó reggelt puszit. Mosolyogtam és így nyitottam ki a szemeimet. Tökéletes reggel.

Kézen fogva mentünk ki az ebédlőbe és feljebb hangosítottam a rádiót. Ellis Paul - The World Ain't Slowin' Down című száma szólt benne. A kávénkkal kiültünk az ablak elé ahonnan ráláttunk a környékre.

-Mai terved?

-Valamikor már haza kéne mennem.

-Ráér az holnap is...

-Megbeszéltük!

A rádióslány örömmel jelentette be, hogy tíz óra múlt huszonkét perccel és ennek örömére hallgassuk meg a You & Me című számot a Disclosure együttestől. Továbbá azt is közölte a hallgatókkal, hogy már csak három és fél órát kell dolgoznia.

Délután lebeszéltük Trey-jel és Taylor-ral, hogy mi itthon vagyunk úgyhogy csinálhatnánk valamit de sajnos mindketten Brighton-ba mentek a tengerhez. Taylor kipiheni a fesztiválos fáradalmait mielőtt elmenne újra horgászni míg Trey szimplán csak fürdeni szeretett volna. Így jött az ötlet, hogy mi is lemenjünk hozzájuk és négyre le is értünk.

-Nem hiányzik a régi életed? -kérdezte útközben.

Körbe néztem, hogy ez valami vicc-e. Nem hazudok azzal, hogy most élek igazán az idáigi összes évem közül. Tizenhét éves koromig konkrétan semmi sem történt az életemben. Sorozatokat néztem, könyveket olvastam, dolgoztam és tanultam, ja és mindenféle együtteseket szerettem meg.

-Watton? Csak apu és a nagyszüleim.

-Más semmi?

-Nem. Utólag visszagondolva Watton egy rohadt unalmas hely. Láttad milyen voltam amikor idekerültem, nem?

-Azért figyeltem fel rád -mosolygott. -Tudnál váltani? -kérdezte már a műszerfalon nyúlkálva a cigarettájáért. Az öngyújtót a zsebéből halászta ki mikor én tettem a kocsit a következő fokozatba. Fél kezét a kormányon tartotta a másikkal a szájában lógó cigarettát gyújtotta meg. Igazából még jól is állt neki ahogy napszemüvegben dohányzott vezetés közben. Nem hagyhattam ki, hogy ne örökítsem meg ezt a pillanatot a telefonom kamerájával... Lenge bordó ujjatlan volt rajtam alatta a fürdőruha és egy világos sort, a hajamat hátrafelé fújta a szél és jobb oldalt belelógott a kezem kicsit a képbe. Brad épp az útra figyelt az előbb említett pozíciójában. Következő és egyben utolsó szelfinket akkor készítettük amikor elértünk az első lámpához Bringhtonba. Brad levette a napszemüvegét és olyan kacsaszájat vágott amit még a legtöbb lány is megirigyelt volna, én pedig mint a bájos barátnő a fejemet lehúztam ezzel megjelent a tokám a szemeimet pedig fel az égnek emeltem de úgy hogy rá nézzek. Igazán megnyerő kép lett, ha lehetne betenném igazolványképnek.

Hajnali háromig maradtunk Bringhton-ba. Trey-ék vonattal jöttek le és Taylor nem ivott ezért ő vezetett visszafelé. Körülbelül egy óra tájékán rángatott ki minket a gót srác a tengerből. Közben került hozzánk egy kis rosé is amitől a hangulat csak még jobb lett és egy számomra teljesen ismeretlen vidéki együttesnek a számait daloltuk és táncoltunk rá. Enyhén spicces állapotban már láttam, hogy Brad többet ivott mint én ezért lassan elkezdtem vele ásványvizet itatni. De a víztől még fel is frissültünk és szinte már józanon ültünk a hátsó ülésen hazafelé. Brad a jobb oldali ajtónak volt dőlve, én meg neki dőltem. A lábam a másik ajtót érintette. Keze a combomon pihent és az én fejem a mellkasán.

-Emlékszel még az első csókunkra? -kérdezte a fülembe suttogva.

Eszembe jutottak az emlékek és muszáj volt mosolyognom.

-Igen. Jó részegek voltunk.

-Az biztos. Nem gondoltam volna, hogy ilyen folytatás lesz.

-Én akkor azt hittem, hogy egyszeri alkalom. Kate Filder is meg volt, pipa.

-Te ahhoz túl okos vagy meg normális, hogy csak egyszeri alkalom legyél. Nem is akartam volna tovább menni akkor.

-Újrakezdődik az 'i-love-you' korszak? -kérdezte Trey előröl.

-Nézd el, mindjárt elutazok.

Brad-nél zuhanyzás után már semmi kedvünk nem volt aludni és a nap is nemsokára felkelt. Túl késő volt már ahhoz, hogy aludjunk, vagy túl korán. Jó kérdés. Kivittük a nappaliba az x-box-ot és egy fotelba belesüllyedtünk ketten a két konzollal a Top Eleven Football Manager-be.

-Csalsz -jelentettem ki teljesen nyugodtan.

-Csak féltékeny vagy mert nyerésre állok -rúgott be még egy gólt amivel már 8:1 lett a javára.

A játékot elbuktam 17:2-re azt hiszem és már teljesen ki voltunk mindketten az álmosságtól.

Aznap dél felé ébredtünk. Az egész lakás a miénk volt mert Clare bement nyári ügyeletre az iskolába ahol dolgozik. Ezt a cetliről tudtuk meg a hűtőn és továbbá azt is, hogy a gépük holnap reggel hétkor indul. Délután gyorsan becsomagoltunk a bőröndjébe és átmentünk hozzám mert ideje volt anyunak valami életjelet adnom magamról. Nem volt otthon ezért csak egy üzenetet hagytam neki és a holmimat a szobám közepére dobtam le. Mire visszaértünk az óra már ütötte a hatot. Clare már teljesen hozzászokott, hogy én is ott laktam náluk ezért meg sem lepődött amikor beléptünk a lakásba és nálam egy kisebb méretű sporttáska volt ezúttal. A rádióból török zene hangzott és a meleg ellenére Brad anyukáján hosszú bő török nadrág volt. Arca ragyogott a boldogságtól, jó volt ránézni.

-Nagyon várja. Valószínűleg nem is fog aludni éjjel aztán amikor Antalyában leszállunk a gépről egyből el fog aludni.

-Ezt várta anyukád egész évben. Persze, hogy örül.

-Na ja. Arról viszont fogalmam sincs mivel üssük el az időt hajnali négyig.

Az az egyetlen utálatos dolog a repülésben, hogy mindig órákkal előbb kint kell lenni a csekkolás miatt. Hajnali négyig volt még pár szép óránk amit nem csak videójátékkal és filmnézéssel töltöttünk. Továbbra sem sikerült egyszer sem legyőzni Brad-et semmilyen játékban csak egyenlőre felhozni az eredményt.

Kettő felé ledőltünk az ágyára elég szellős ruházatban, rajtam az alsóneműn kívül egyik rövidujjúja volt rajta pedig egy boxer összesen. Szokásos módon neki dőltem és átöleltem. A hajam szokásosan beterített mindent és kínszenvedve próbáltam összefogni valahogy hajgumi hiányában.

-Ne szenvedj, addig jó amíg van hajad -jegyezte meg és szétbontotta az egyik hajtincsemmel összetákolmányolt hajkoronám.

Oldalra fordult és az oldalamat simítva lassan följebb húzta a pólómat, hogy a bőrömet simítsa. Csókja percekig ott maradt még az ajkamon miután elváltunk véglegesen egymástól és felkelt. Felvette a nadrágját és a pólóját majd odaadta az én ruhámat is a táskámmal.

-Mindjárt négy, el kell indulnunk a reptérhez -mondta némileg szomorúan.

Pár perce még el is felejtettem, hogy itt fog hagyni. Gyorsan magamra kaptam mindent egy vékony kardigánnal együtt és a hajam is összefogtam a tarkómnál.

Clare ellenőrzött mindent, hogy minden be van-e csukva aztán beültünk a kocsiba és elindultunk a reptérre a napfelkeltében.

Vissza Londonba

Három héttel később:
Körülbelül egy hónapja lehettünk Senlis-ben. Nem számoltam a napokat, június vége felé jártunk és amikor megkaptam az eredményeimet anyu felhívott. Egész jók lettek, a legrosszabb eredményem is csak négyes lett. Brad-nek is hasonlóan jó eredményei lettek -testnevelésből csak fittnek kell lennie az embernek..- őt is az anyukája tájékoztatta skypon. Azóta is volt egy-két őrült buli, de olyan egyik sem volt, mint amikor nekem kellett hazavezetnem vagy ilyesmi. Adam lassan felfogta, hogy nem fogom neki hagyni, hogy levegyen a lábamról mert ő benne egyáltalán nem látom azt amit Bradben.
Június utolsó napjaiban, azt hiszem kedden jött először szóba, hogy lassan vissza kellene menni Londonba.
-Hogy-hogy?
-Idén anyuval is megyek nyaralni, vele is egy hónapra. Kész röhej, hogy betáblázták a nyaramat. De elvileg augusztusban már otthon leszek, és együtt lehetünk.
-Csak győzzem kivárni -nevettem.- Mikor indulunk?
Már nem azért mert rosszul éreztem magamat, igazság szerint Brad volt az egyedüli ok amiért nem ültem fel Párizsban az első járatra ami hazavisz. Ha hazamentem volna otthon ültem volna, vagy elmentem volna dolgozni, teljesen egyedül lettem volna és nem lehettem volna vele a nap körülbelül 18 órájában -lehet, hogy volt az 22 is, de nem akartam túl sokra gondolni- szóval csak miatta maradtam itt, mert ő szeret itt lenni és évente tud csak eljönni. Azonban Adam visszataszító próbálkozásait nehéz volt elviselni, főleg mert a szemei még mindig eléggé szépek voltak, csak tudtam már mi rejtőzik mögöttük. Brad apukájával nem volt konkrét bajom, csak annyi, hogy túl komoly. Valahogy a komoly emberektől frászt kapok. Vigyázban ültem evés közben és ha valami íztelen kaját ettünk muszáj voltam mindenféle grimasz nélkül lenyelnem. Folyton a jövőmről kérdezett, és hogyan látom magamat a jelenben meg ilyesmi amit egy tizennyolc éves embernek még nem kötelező tudnia. Legalábbis remélem mert így csak még jobban rám ijesztett és még mindig nincsen halvány lila gőzöm se arról, hogy hová vagy milyen szakirányba mehetnénk tovább diploma után. Az se biztos, hogy jó egyetemet választottam magamnak. Mindenesetre ezeket leszámítva amikor Braddel voltam kettesben vagy négyesben a haverjaival minden nagyszerű volt. Pont a hétvégén volt az, hogy Brad apukájának a horkolása simán hallatszott a lépcsőről -mindegy melyik emeleten voltál bárhol hallottad- ezért felhívtuk Leger és Benegert nincs-e kedvük kiülni a parkba. Szerencsére volt, ezért négyen -ők fél órával utánunk- az éjjeli sötétben ültünk a füvön úgy három óráig. Még egy ideig Beneger barátnője is velünk volt telefonon keresztül amikor a csaj hívta, hogy miért nincs fent skypon. Elmondtuk neki, hogy azért mert éppen Brad legénybúcsúját tartjuk és szeretettel várjuk a holnapi esküvőre hátha elkapja a Katie csokrát. Említenem sem kell, hogy nem egy sör után jutott ez az eszünkbe.
De ott volt még egy szép kis szerda is amikor szintúgy a horkolás elől menekülve Braddel ketten kiültünk hozzájuk az udvarba, a napágyra és ott is éjszakáztunk. Aztán volt amikor elmentünk egyet kocsmázni, többször is voltunk és mindezek közül egyetlen alkalom volt amikor Brad az én vállaimon jött haza és nem ő vitt engem a hátán vagy ilyesmi: Leger házibuliján. Az egy vicces éjszaka volt, Leger meghívott mindenféle platinaszőke vasalthajú tagokat, akiknek kedvelt tevékenységük volt a villantás és a barátom bekebelezése. Egy tizenhárom éves már vitte is volna fel egy szobába ha nem jelenek meg és jelentem neki ki, hogy itt az ideje a takarodónak, ha egyszer azt mondja, hogy van valakije azt el kellene hinni.
Egyébként poén mennyire nincsenek megelégedve a lányok az alakjukkal -köztük én is utálom a lábaimat mert összeér a belsőcombom felső része, a karom vastag és a hasam is nagy- de amint valaki aki közel áll hozzájuk az ellenkező nemből és tegyük fel az ölébe ül és megkérdezi a lány, hogy nem nehéz-e és a fiú válasza, hogy: Dehogyis!! Ötven kiló ha vagy... 
Onnantól kezdve, már képes vagy arra, hogy azt gondold, jé tényleg milyen jó lábaim vannak! Velem is pontosan ezt történt. Jó érzés volt reggel megnézni a lábaimat és arra a következtetésre jutni, hogy egyáltalán nem vastagok és nem is vagyok kövér. Brad-ben van valami ami engem nagyon meg tud győzni, többek között erről. Pedig ténylegesen nem voltam modellalkat.
Az utolsó hetünkben kissé elszakadtunk a bulizástól és a kapcsolatunk egy nyugalmasabb szakaszra tért rá. Brad-del volt, hogy egész nap csak filmet néztünk úrimennyiségű szotyit elpusztítva, vagy videójatékoztunk. Igazából hosszútávon nem jó az ha részegen egy üveg akármivel körbe-körbe forogsz egy szobában valami laza szétesős számra. Arra is kell lennie egy bizonyos hangulatnak és arra is ha egy napot egy parkban töltök azzal a személlyel aki mondhatni, a mindenem.
Mielőtt hazamentünk volna, azelőtt három nappal történt, hogy Brad-del egész nap a parkban voltunk egy pokróccal -ami nem vonzza a bogarakat tehát nem sárgát hanem inkább kéket vittünk- és némi kajával de főleg limonádéval felpakolva töltöttük kint a szabadban azt a szombati napot. Vicces volt, nagyon szép nyári idő volt, rövidnadrág és ujjatlan volt rajtam és reggel még körülbelül négyszer akartam visszarohanni hosszúért... Nem esett az eső, sőt a nap is többször kisütött de a levegő nem volt olyan igazi nyárias meleg délelőtt és este sem. Napközben kellemes idő volt és amikor épp nem valami hülyeségen beszélgettünk akkor éppen romantikus pillanatainkat éltük át. Kicsit úgy éreztem magamat, mint egy Lana Del Rey szám. Könnyed voltam, szabad és fiatal. Szerelmes és független. 

-Idén anyuval is megyek nyaralni, vele is egy hónapra. Kész röhej, hogy betáblázták a nyaramat. De elvileg augusztusban már otthon leszek, és együtt lehetünk.
-Csak győzzem kivárni -nevettem.- Mikor indulunk?
Aznap délután indultunk vissza Londonba. Fájdalmas volt összepakolni, azok után, hogy több mint egy hónap alatt teljesen berendezkedtem már és újra azt a fél üres szobát láttam két bőrönddel a közepén mint amikor megérkeztünk.
Brad apukája kettőre ért haza a munkából úgyhogy addig miénk volt a ház és Adam-é. Végig féloldalas mosollyal nézett rám, mintha azt akarná mondani a tekintetével, hogy nem nyertem, még semminek nincs vége, el sem kezdődött még amire azt hiszem, megnyertem.
Nem, tényleg nem zártuk le azt a Párizsban lévő délutánt se az utána lévő kellemetlen incidenseink sorát. Viszont azóta mintha egy másik emberré változott volna. Azon gondolkoztam mi lett azzal az emberrel, akivel akkor beszéltem...
Hárman ültünk a nappaliban Brad apukáját várva, hogy mikor visz ki minket a vasútállomásra. Épp Trey legutolsó üzenetére válaszoltam amiben az állt, hogy mikorra ér be a vonatunk amikor Adam belépett egy ásványvizes palackkal és az unokaöccsét méregette, aztán megszólalt.
-Brad, te mennyire hiszel a sorsban?
-Mi bajod?!
-Abban, hogy egyes emberek néha előbb találkoznak mint kéne.
A választ elküldve néztem ahogy Adam leül és farkasszemet néztem vele. Brad mindeközben észre sem vette a tekintetem ugyanis a mellkasán volt a fejem.
-Gondolom akkor kellett találkozniuk. Miről beszélsz egyáltalán?
-Megismertem volna valakit egy bemutatás által de én még azelőtt találkoztam vele.
-Nem értem mi a problémád... -válaszolta unottan és átkapcsolt egy másik tv adóra. Elmosolyodtam.
-Katie? Te mit gondolsz erről?
-Szerintem nincs ebben semmi. Ha mindenképpen találkozol az illetővel, nem mindegy mikor?
-Sorsszerű -jelentette ki inkább magának mint nekünk.
Egy pár éve kezdtem hinni a sorsban, hogy minden okkal történik és ezt el is mondtam akkor Adam-nek. Sajnálatos módon visszaélt ezzel az információval és felhasználta ellenem mert azzal hogy ezt így kimondta képes voltam elgondolkozni a témán. Tényleg a sors akarta volna, hogy előbb ismerjem mint kellett volna? Ha nem megyek el azon a napon biciklizni akkor találkoztam volna vele amikor Senlisbe jött. Azon kívül, hogy akkor teljesen nyugodt lettem volna mi lett volna más? Az a probléma, hogy csak találgathatok miért kellett akkor találkoznom vele...
Brad talált egy foci meccs ismétlést az egyik adón amihez egyből csatlakozott Adam is.
-James Rodriguez? Kolumbia? -kérdezte Bradtől.
-Aha.
Mivel a lakásban egyébként káosz uralkodott inkább fogtam magam és egy rövidebb ebéd után mosogatásba kezdtem. Már rossz volt a mosogató közelébe menni annyira tele volt edényekkel. Fél órával később már egész tűrhetően festett a konyha amikor Mr. Infelder hazaérkezett. Csinált magának gyorsan egy kávét amit egy újság és néhány lekváros süti társaságában megivott.
Háromkor indultunk el négyen Senlisből. Adam az anyósülésen ült, Brad és én hátul.
-Adam, megkérdethetném te miért jöttél most?
-Megyek vissza Párizsba dolgozni. Csak előtte kivettem egy kis szünetet, hogy láthassam a drága öcsémet.
-Téged hol tegyelek ki?
-Tökéletes a vasút is. Nem messze van az albérletem, egy-két utca.
Itt meghalt a beszélgetés. Hasítottunk az úton. Az idő kellemes volt szinte végig árnyékba mentünk mert a hatalmas fák eltakarták a nap sugarait. Néhol kiértünk egy tisztásra aztán újra egy erdősebb részre vezetett a főút amin nem is jött velünk szembe más kocsi. 

Párizsba beérve újra a huszonegyedik századba éreztem magamat. Nem mondom, hogy tetszett. A régies Senlis sokkal jobban elnyerte a tetszésemet, szívesen élnék egy olyan helyen ami kicsi, hívogató és bármikor bárhova ki lehet ülni.

A vasúton érzelmes búcsút vettem Adamtől ami azt takarta, hogy intettem neki ő pedig a szokásos "nem menekülsz" tekintettel nézett rám. Egyébként szerintem már nem ér neki annyit ez a dolog mint régen csak szívatott mert nem volt jobb dolga. Valószínűleg holnapra már összeszed valakit innét és el is felejt. Csak kellett neki egy nyári móka. Brad apukájával is kezet ráztam és mindeközben pár kedves szót is intézett felém:

-Örülök nektek. Főleg, hogy neked eredeti hajszíned van. Nem festett kék vagy szőke. Remélem még fogunk találkozni!

-Köszönöm -nyögtem ki meglepődve.

Szinte biztos voltam abban, hogy Mr. Infelder-nek nem vagyok szimpatikus.  Egy árva kérdése nem volt hozzám soha, állandóan rohant és/vagy telefonált.

A mai utolsó Londonba induló járatot értük el. Indulás után Brad mondta, hogy nagyon örül amiért eljöttem vele majd a vállamra dőlt és szép lassan elaludt. Nekem sehogy sem sikerült elaludnom ezért előkapartam a fülhallgatómat és a tájat figyelve zenét hallgattam. Kezeimmel megfogtam az ő kezeit és megállás nélkül húztam elő az összes szép emléket az agyam zeges zúgjaiból. Azt kell mondanom, igazán boldog vagyok. Még a mai napig emlékszem a beiratkozásos napomra. Arra a magassarkúra és blézerre ami azóta sem volt rajtam és arra a pillantásra amitől az a kettős érzés támadt fel bennem, hogy nekem kell ez a fiú és a soha a büdös életbe nem fog átölelni ez a fiú. Aztán szép sorjában megtörtént minden. Várakozás. Beszélgetés. Elszúrni valamit. Megint várni. Csalódás. Nagyon sokat várni. Megölelni és többet el nem engedni. Rájönni, hogy sokkal többet érzek iránta mint gondoltam. Nem gondoltam, hogy ennyire sokat jelenthet nekem. És hogy milyen sok ember félreismerni Őt. Azok alapján ítélkeznek amit látnak. Nem. Ő nem használ ki senkit, nem alkoholista, nem beképzelt, nem bunkó. Tisztában van azzal, hogy néz ki "magas vagyok nem is vagyok csúnya és stílusom is nagyjából van" de nincsen elszállva magától. Szemben mások gondolataitól. Van szíve és hatalmas lelke. Pontosan elég volt ennyi idő, hogy erre rájöjjek. A fekete haja és barna szeme mögött ott rejtőzik a valódi önmaga amit nagyon kevesek akarnak megismerni. A mostani egy olyan mocsok világ ahol mindenki csak a külső alapján ítélkezik. Én is a külsejét vettem észre először. De nem hittem azoknak amiket mások mondtak "igazi vérbunkó focista, gátlástalan és kihasznál másokat". Önmagát keresi, ahogy mindenki más is ezt teszi.

A vonat beért London külvárosába.

Marseille

Küldtem az agya felé folyamatosan "szeretlek" üzeneteket. Mert szeretem. És csak Őt. És nagyon. Mindennél jobban.

Másnap hajnalban keltünk és néma csöndben összedobáltunk egy táskába törülközőt, egy-két ruhát, pokrócot és hasonlókat aztán hatkor elindultunk egy lattéval és egy kávéval Párizs irányába. A fővárosba beérve már kezdtünk éhesek lenni ezért reggeliként vettünk egy-egy gyrost és folytattuk tovább a következő hét órában az utunkat. 

Összesen hét és fél órába telt az a 830 kilométer ha nem számoljuk bele a megállókat. Bárhogy helyezkedtem már semmi sem volt kényelmes az út kétharmadánál, még az se, hogy a lábamat kitettem az ablakon és Brad karjának dőltem. Pedig elsőre milyen jó ötletnek tűnt...

A tengert látva azonban rám tört a siker érzete és bele sem gondoltam, hogy nekem aki mozoghatott valamilyen szinten a kocsiban még jó helyzetem volt a barátomhoz képest, akinek a lába egy helyben volt és a kezét is a kormányon vagy a váltón kellett tartania.

Délután három táján Marseille igazi paradicsom. Tele van emberekkel, a nap szinte éget és a távolban lehet látni a tengert. Reggel Senlisben még hűvös volt és arra gondoltam talán hoznom kellett volna a kapucnis pulóverem, most viszont azért szidtam magam, hogy nem bírtam-e volna ki esetleg egy rövidnadrágban az utat..

Brad leparkolt és úgy nyújtózkodott, mint én tizenhat óra alvás után.

Marseille lenyűgöző volt. Soha nem éreztem még magam ennyire nyugodt mégis mozgékony helyen. Volt valami délies abban a helyben, az emberek arca, a nyugodtság és az idő. Imádom az ilyen helyeket. Bárhogyan jól áll az emberek haja és bármit vesznek fel csinosak. Szó sem esik nagykabátról és sapkákról. Télvíz idején sokszor hagynám ott Angliát és költöznék ide, délre.

-Az sem érdekel ha elviszik a kocsit, de most mi szépen leülünk a partra -nézett a gépháztetőre a szokásos arckifejezésével amit a suliban láttam rajta mindig, a szája résnyire ki van nyitva, az arca komoly és apró de tényleg apró műmosoly csücsült az ajka szélén.

A strand teljes mértékben homokos volt és egy mellékhelyiségben átvettem a rövidnadrágomat. Igazi megkönnyebbülés volt lerúgni magamról azt a hosszú farmert. Ezalatt Brad vett magának sört nekem meg limonádét, mondván valakinek ma még kéne vezetnie. Hatalmas nyugodtság ült a lelkemre. Nem volt csönd, kifejezetten zajos volt a strand de ott, az árnyékban két napágyon ülve kezemben egy hideg üveggel mellettem a sört ivó Braddel teljesen jól éreztem magam. Meg se lepődtem, hogy mikor ránéztem már a fele hiányzott az italának. Órákat töltöttünk így és közben beszéltünk a gimiről, osztálykirándulásokról és osztálytársakról. Jó volt hallani mennyire jó öt éve volt.

-És csak ott álltam az egyik haverommal éjjel a széttört pezsgős üveggel miközben folyt a tenyeremből a vér. De legalább kinyílt. Az volt még osztálykirándulás.

-Na azért nálunk ilyen nem volt. Senkinek sem kellett összevarrni a kezét.

-Az enyémet se varrták össze azért vannak meg még a hegek mert csak bekötötte az egyik csaj.

Annyira hihetetlen, de komolyan. Próbálnám elmagyarázni mennyire boldog vagyok, de képtelen lennék rá. Ha szerelmes vagy valakibe olyat látsz benne amit más nem, csak te látod meg benne azt a varázst amitől különleges az egész személyisége amitől úgy tudsz ránézni ahogy. Más ezt nem tudja megérteni, mert minden ember máshogy szeret. Szerintem minden ember másként érzi a szerelmet, más az amit meglát és más az az erő ami ezt a vonzást hozzáköti ahhoz akiben látja.

Ó te jó ég, mostanában mennyit gondolok ilyenekre. Lehet előveszem még a régi fizika könyvemet ha már ennyire elkezdtem használni a "vonzás" szót.

Körülbelül tizenegy óráig ott ücsörögtünk aztán Brad csak úgy közölte velem, hogy nem foglalt le semmilyen szállást mert ő ehhez nem ért és már valószínűleg nem lehet meg sötét is van szóval vagy a parton alszunk, vagy a kocsiban. Arra gondoltam, hogy mivel egyszer élünk lehetne a parton. Nem volt hideg, volt két napágyunk és pokróc a csomagtartóban és én még az apróbb neszekre is képes vagyok felkelni.

A két napágyat összetoltuk és egy-egy pokróccal magunkon néztük a csillagos eget. Fogtuk egymás kezét a takaró alatt és azt kívántam bárcsak örökre tartana ez a pillanat, vagy meg lenne örökítve valahogyan, hogy ötven év múlva ne az emlékezetemből kelljen előkutatnom hanem csak felnézni a falra ahol látnám ezt a képet. A hűvös tengerparti levegőtől lassan elaludtam és napfelkeltekor ébredtem fel. 

Távolról sirályhangot hallottam és ahogy kibújtam a takaró alól egyből éreztem, hogy elaludtam a nyakamat és reggelhez képest egész jó idő van. Londoni reggelek után jó volt végre egy melegebb helyen lenni. A tenger azonban hidegebbnek érződött mint tegnap este de mégis kellemes volt térdig ácsorogni benne. Egy-két ember már megjelent a reggeli úszására ahogy felkelt a nap és lassan beindult az élet.

Brad hét óra táján ébredhetett fel mire én már egyszer vissza aludtam egy húsz percre aztán újra a vízben ácsorogtam és még sétáltam is egyet. Épp nyújtózkodott aztán a sörös dobozt használta hamutálnak amikor mellé ültem.

-Mi legyen ma? -kérdeztem.

-Mit szeretnél?
-Szerintem pontosan tudod, hogy bármit csinálhatunk minden jó lesz.

-Este mehetnénk valamerre. Addig meg pihenhetnénk.

Továbbra is körülbelül a strandon laktunk ami szabadstrand létére rendelkezett zuhanyzóval ami nem is volt annyira barátságtalan. Lehet közrejátszott benne az is, hogy nem mindenki hajlandó fizetni néhány eurót azért, hogy lezuhanyozhasson ha ott a tenger de nekem már szükségem volt rá. Mindenesetre nem időztem sokat mert a víz sem volt meleg és nem is szeretek idegen helyeken zuhanyozni. Magamra kaptam egy sötét színű virágmintás ruhát és a hajamat összefogtam. Gyors reggelit követően visszamentünk a helyünkre ahová letettünk egy pokrócot és ledőltem rá.

Délelőtt ott ücsörögtünk aztán megint elaludtunk és délután négy felé ébredtünk fel. Mennyivel kényelmesebb volt Bradnek dőlve aludni mint abban a napágyban..

-Szerintem ennyi elég is volt a nagymamás nyaralásból. Ideje elmennünk valamerre -ült fel.

Igazából nekem tetszett ez a tengerparton alvás dolog. Otthon se csinálnék mást, így legalább a szabadban vagyok.

A délután maradék részében visszaköltöztünk a kocsiba ahol megettük a rendelt pizzánkat és azon gondolkoztunk mit csinálhatnánk ma este.

-A parton mindig vannak bulik. Ha az egyik nem jön be akkor mehetünk a következőre.

Ezt a remek elhatározást követően amit Brad ajánlott elindultunk gyalog a városba, hogy megnézzük ott mik vannak aztán továbbálltunk a parton lévő szórakozóhelyekre. Egyetlen hátránya volt azoknak a helyeknek amik a városban volta; olyan eszméletlen meleg van, hogyha szétugrálod vagy iszod a fejed és friss levegőre akarnál menni nem találnál, mert a beton és házak annyira melegek, hogy jobban jársz ha inkább bent maradsz.

Ezért választottuk a tengerpartot, ahol bármikor lehet csobbanni, bővebb az italválaszték és hangulatosabb is arról nem is beszélve, hogy itt nem nyomorogsz úgy mint egy négy fallal körbevett helyen. Sokkal jobbak a szabadtéri bulihelyek mint azok ahol rád törhet a klausztrofóbia és az egyéb gyönyörűségek főleg ha néhány szerrel még rá is segítesz..

Nyolc tájékán már csak a zenét követve haladtunk minden bizonnyal nyugat felé ugyanis velünk szemben az éppen lenyugvásra készülő napot láttuk.

A zene száz méterrel arrébb már sokkal jobban hallható volt és egyre több embert láttunk, italpultokat és néhány cabrio kocsi parkolt a homokon. Csak aztán nehogy valaki lehányja őket jóhangulátban.

Igazán jó este elé néztünk. A naplementét követően indult be igazán a hangulat, mindenfelé színes koktélos emberek voltak ami a mi figyelmünket is felkeltette. Brad maradt a vodkanarancsánál de én kipróbáltam egy citromsárgát ami az ananászra emlékeztetett. Nos ananász íze nem volt de így is elfogyott egész rövid idő alatt. Ezután már csak a sörnél maradtunk és a parton ahol már a homok nedves volt. Ott táncoltunk vagy épp hülyéskedtünk. Persze a tánc sem olyan mint kéne, mi egyáltalán nem olyanok vagyunk, hogy "na huu akkor most tánc" hanem mivel egyikünk sem képes jól használni a lábait inkább lépegetésnek hívnám meg ócskán utánzott koreográfiának. Olyan amit mások is szoktak csinálni, csak mi még rosszabb verzióban... És aztán ráugrottam Brad hátára. Ő elkezdett velem rohanni, körbe aztán be a tengerbe míg a térdéig nem ért.

-Van nálad telefon?

-Nem. A kocsiban az ülés alatt van a táskámban, miért?

-Akkor most úszol egy kicsit..

-Ne-ne-ne-ne-ne -tiltakoztam.

-Repülsz.

-Nem. Nincs gravitáció.

-Azért próbáljuk ki, hátha mégis van..

Utolsó reflexemből még jobban átöleltem a karjaimmal a mellkasánál és a lábaimat is erőszakosan az oldalához próbáltam láncolni. Most vagy itt maradok vagy mindkettőnknek eljött a fürdés ideje. Próbált lerázni de a második próbálkozás után beletörődött és fejemet a bal vállára tettem.

-Mondtam, hogy nincsen.

Nemsokára lemásztam róla. A parton Calvin Harris - Sweet Nothing száma ment amikor kijöttünk a partra és leültünk a száraz homokra.

-Emlékszel még az első napodra ami a suliban volt? -kérdezte

-Hogy a viharba ne emlékeznék? Szép kis összenézésünk volt amikor te a radiátornál, én a szekrénynél álltam.

-Ja. Nem tudtam ki vagy, és nem tetszett, hogy Wendyvel beszélsz aztán rám nézel olyan tudom milyen srác vagy fejjel.

-Csak annyit mondott, hogy vigyázzak veled. Nem sikerült.

-Avass már be miket hallottál rólam -hátra dőltünk.

-Azt, hogy kerüljelek el. Beszélgetésekből kihallottam, hogy bunkó vagy. Gátlástalan és kihasználsz másokat és úgy vedeled a sört mint más a vizet -bólogatott és a tekintete elsötétedett, nem tetszett neki az a kép amit mások festettek nekem róla.- Volt egy kifejezés amin csak nevetni tudtam amikor meghallottam, futballhuligán. Nem is tudtam, hogy ilyen szó létezik. Összességében ennyi.

-Azért nem közeledtél felém, még ha érdekeltelek is mert te elhitted ezeket?

-Nem mondom, hogy nem hittem el, de eléggé elbizonytalanítottak. Mindet olyan emberektől hallottam, még ha nem is nekem szánták, akik biztosan régebb óta ismernek mint én. De ugyanakkor ott volt az amit én láttam benned, hogy én így ismertelek meg. És ezeket nem is a barátaid mondták... Végül meg sem hallva mindezt jutottam arra, hogy magamnak és magamban fogok hinni -mosolyogtam.

-És hogy te ezt milyen jól tetted! -felült és egy puszit nyomott a homlokomra.

Le nem tudnám írni mennyire boldog voltam akkor... Szerintem más soha nem látta benne azt, amit én már a legelején észrevettem rajta..

Az éjszaka következő szakaszában egy darabig még feküdtünk a homokon aztán elkezdtük az éjjelünket.

Örömmel közlöm, hogy másnap mindenre emlékeztem. Az éjjel maradék részében már csak egy korsó sört küldtem le és amellett, hogy Braddel végig táncoltuk -mindnyájan tudjuk mit takar ez a szó- hajnal táján sikerült valahogy rávennie, hogy ússzunk egyet a tengerben. Iszonyatosan hülye ötlet volt. Mármint igazából nem, valójában felelőtlen, de nagyszerű. Akkor lesz hülye ötlet ha negyven éves koromban emiatt a felfázás miatt fogok szenvedni. Komolyan nem tudnék jobb dolgot mondani most annál, mi lehet még felemelőbb mint a napfelkeltét nézve lubickolni egy tengerben. Ezt nem lehet mondani, át kell élni.

A kocsiban pihentük ki magunkat és délután hat felé indultunk el vissza Senlisbe. Jó volt ez a lopott nap itt, távol a városoktól meg úgy mindentől. Dél Franciaország mintha valami más állam lenne vagy egyáltalán egy teljesen más világ. Párizs felé repesztve elértünk az országútra ahol már nem voltak hotelek, se tenger, se házak, se semmi. Az egyik kezemet kitettem az ablakon, a másik Brad kezén volt -az övé pedig a váltón- amikor aztán egyszer összenéztünk.

Amikor a szemébe néztem, ő pedig az enyémbe elmosolyodott. Ez az, amiért érdemes élni. Az életem hátralévő összes napján szeretném ezt megélni. Átölelni és el nem engedni. Vigasztaljon, ha kibukok valamin aztán vidítson fel, mert neki biztosan sikerülne. Sétáljunk együtt, kocsikázzunk kihalt utakon vagy egy hegyi szerpentinen. Aludjunk együtt, akár a tengerparton egy napágyban akár egy kényelmes ágyban.. Erre vágyom. Ezt akarom.