Őrület határán

-ANYUUUUU! -ordítottam a telefonba.- Segíts! Berángattak egy kocsiba!
A tömzsibb egy mozdulattal kivette a kezemből a készüléket amin utolsó kétségbeesettségemben megnyomtam a kihangosít gombot.
-ANYU! FEKETE BMW ÉS HÁROM UTCÁVAL LEJJEBB OTTHONRÓL! -visítottam utoljára aztán a fekete hajú férfi a volán mögött átvette a telefonomat.
A jármű elindult velem együtt miközben a férfi tovább beszélt anyuval a telefonon. Még nem sikerült megtudnom ki kocsijában ülök és miért, de anyu ismeri és hallottam, hogy nagy vita volt köztük. Kezdtem ideges lenni ebben a lehetetlen helyzetben.
-Magának nincs telefonja? Tetű dolog mástól elvenni és úgy ismerkedni össze valakivel.
-Pimasz a kislányod Liz.
-Most azonnal hozd haza, és szemtől szembe beszéljük meg ezt -hallottam anyu erélyes hangját.
Hamarosan megállt anyu háza előtt a kocsi és kiszállt a két öltönyös alak. Rám zárták az ajtót és bementek. A szemeimet forgatva ültem továbbra is, és figyeltem a függönyöket mikor mozdulnak meg. Már vagy három perce figyeltem amikor meguntam a tudatlanságomat és előre másztam. Megnyomtam a csomagtartó kinyitása gombot mire az kattant ezért visszamásztam, belülről megnyomtam hogy kinyíljon és míg lassan kinyílt megfogtam a cuccaimat és az ülés támláját előre feszítettem. Nehezen átmásztam az apró résen és néhány boros üveget lerúgva az aszfaltra kimásztam abból a roncsból. Megigazítottam a ruhámat és a hajamat is elrendeztem mialatt bementem a házba. Halkan nyitottam ki a zárat, be sem csuktam csak az ajtó előtt álltam és figyeltem a jelenetet. A két férfi anyuval szemben volt és beszéltek. Az egyik éppen leült és a lábait rátette az asztalon heverő magazinra. A másik anyámat szidta.
-Úgy gondoljuk, most már ideje lenne visszakapnunk amit elloptál tőlünk néhány éve. Tudod, kezdünk kifogyni a pénzből mert csődbe ment az a cég ahol igazgatóhelyettes voltál és amint jött a gáz leléptél.
-Tudod, még mindig nem leléptem hanem más ajánlatot kaptam. És nem szándékoztam ingyen dolgozni ugyanis el kellett magamat tartanom -érvelt.
Lassan erélyes vita alakult ki. Egymás után hangzottak el a nagymamám felőli erkölcsi érdeklődések. Továbbra is ott álltam amikor a tömzsibb kinézett az ablakon.
-Hé, miért van nyitva a csomagtartónk?
Mindenki odafordult és szemügyre vette. Továbbra is ott álltam ahol eddig, meg sem mozdultam csak figyeltem a helyzetet. Piszkosul nem értettem. Aztán végre valahára feltűntem nekik. Anyu kiskoromban is megmondta, tudta végig, nem leszek örökre láthatatlan.
A következő órákban elhangzott sok minden és meg is történt. Nem tudtam becsomagolni az utazásomra mert éppen a két öltönyös fazont akartuk kiküldeni a házból. Makacsak voltak és bunkók. Semmi kedvem nem volt ehhez, most még a kioktatáshoz se volt kedvem. Mindennek talán a vége a legzavarosabb: egy idő után felmentem a szobámban mert leültek megbeszélni az ügyet, hárman. Végre betudtam csomagolni egyetlen nagy bőröndbe és még két táskába. A gyors telefon hívásomat követően amiben megbeszéltük Brad-del, hogy kedd délután indulunk -avagy holnap- lehurcibáltam a kofferemet a lépcső alá. De már senki sem volt a földszinten. A kocsi a ház elől eltűnt és akármilyen hangon szóltam anyunak sosem válaszolt vissza. Sehol egy üzenet merre ment volna, vagy miért. A telefonja a konyhaasztalon csöngött és azon se volt semmiféle jel, hogy elakart volna menni valahová. Apró lelkiismeret furdalás tört rám. Nem szabadott volna magára hagynom. Mi van, ha az a két állat elvitte? Egy pincébe zárják és kétnaponta kap egy szelet kenyeret valami moslék levessel. Te jó ég, miket gondolok én?
Kirohantam az utcára aztán az útra hátha meglátom a kocsit, de az egész környék üres volt, mintha éjjel lenne. Egy középkorú férfit megállítottam aki felfelé igyekezett -szóval a volt sulim felé- és megszólítottam.
-Elnézést, nem látott itt egy fekete kocsit? Bmw, azt hiszem. Hárman ültek benne, kettő biztos férfi, öltönyben.
-Itt mindenkinek ilyen kocsija van. Láttam sokat, de nem figyeltem.
Úgy döntöttem, megvárom a reggelt utána megyek a rendőrségre, vagy teszek bármit. Persze, könnyebb lenne ha tudnám mit tehetnék, vagy beavathatnék valakit. Wendy-t nem akartam felhívni, fogalmam sincsen mit gondol rólam. Brad... Zaklassam ilyennel? 
Megelőzött, ő hívott.
-Szia -szóltam bele.
-Valami baj van?
-Áttudnál jönni?
-Negyed óra.
Az a fél óra-negyven perc ami köztünk van soha nem fogok rájönni, hogy teszi meg tizenöt perc alatt ha a suliból állandóan elkésett.
-Pontosan mi is történt? -kérdezte amikor kinyitottam neki az ajtót.
Elmondtam neki mindent, hogy beráncigáltak egy kocsiba amiből kimásztam és a boros üveg még mindig ott van a járdán bizonyítékként. A vitát, aztán pakoltam meg lenyugodtak. De mikor lejöttem mindenki eltűnt, de anyu telefonja, kulcsa és táskája itthon van. Mindennek már két órája és mindjárt sötétedik de ő még sehol.
-Mi az, hogy csak úgy berángattak egy kocsiba?
Pontosan ez a fiú tulajdonság amit nem értek, se apával kapcsolatban se Braddel. Miért a múlton kattognak ami már elmúlt? Azt megértem ha a saját életük múltja miatt kattognak, mondjuk egy szakítás miatt de ami mással történik!? 
-Hát, olyan kedvük volt. Mindegy, itt vagyok ennyi a lényeg. De anyu?
Aznap éjjel nem aludtunk sokat. Brad csinált néhány szendvicset de egy falatot sem ettem. A nappali környékétől valahogy irtóztam ezért a szobámban ültünk és beszéltünk. Némán hallgattam, néha mondva egy-két mondatot de egyébként őt csodáltam minden pillantásommal. Ő nem az a mosolygós fajta fiú, ritkán mosolygott de az őszinte volt.
A tévé háttérzajként szolgált számomra, a gondolataimat semmi sem nyomta el, még Brad puszija se a nyakamra, államra, orromra, homlokomra és még amikor a számra kaptam akkor is volt bennem némi paranoia. A falnak dőltünk neki és úgy aludt a barátom amikor végre képes voltam enni. Nem egy hadseregnek való szendvics volt a tálcán csak néhány darab de finomak voltak és megettem mindet. Őrülten ásítottam de nem bírtam elaludni, Bradet néztem egy ideig, aztán a tévét bámultam minden apró zajra felfigyelve. Már világosodott amikor Brad egyre többet mozgolódott és akkor eljött a pillanat amikor lecsuklott a fejem a vállára és a szemeim teljesen leragadtak.

Három órára teljesen elfelejtettem mindent, azt hihettem minden rendben van. 9.11-kor nyíltak ki újra a szemeim. Továbbra is ketten voltunk otthon és ez két nap múlva sem változott. Kedden mentünk volna Franciaországba, de így nem mehettem. Egyfolytában vártam és teljesen ki voltam készülve. Időnként ettem, sőt igazából azt rendesen megtettem, néha már unalomból képes voltam zabálni. Bennem a lelket egyedül a barátom tartotta. Akivel nem, nem skypon tartottuk a kapcsolatot vagy telefonon hanem huszonnégy órás felügyeletet kaptam tőle. Vigyázott rám, nem engedte, hogy dührohamot kapjak vagy ilyenek. Tetű világban éreztem magam, mocskos helyzetben és ócska gondolatokkal, de Ő ott volt velem, pedig máshol kellett volna lennie. Amiért örökre hálás leszek neki, mert más nem volt ott velem. Csak neki tudtam már megnyílni. Úgy éreztem Wendy mégsem olyan személy akinek bármit elmondhatok. Kedd éjjelén tartott egy bulit, és nem hívott át -nem mintha mentem volna mert nem akartam- de át sem jött pedig voltam kint, kidobtam a kertbe a szemeteszsákot, kivettem a leveleket és a boros üveget a postaláda mellé tettem.

Május tizenöt: Szóval anyuról két napja nem tudok semmit, és egy napja tarthatna a nagyszerű vakációm. Este hamar lefeküdtem aludni, Brad valami meccset nézett a tévébe ezért én zenével a fülemben ringattam magamat szebb világba ő pedig élvezett valami focis akármit. Mindegyik éjjel felriadtam valamire, vagy el sem aludtam -mint az első éjjel- ahogy aznap is felkeltem kettőkor és teljesen kipihentnek éreztem magamat. Ettem pár falatot a konyhába és a telefonomat felkapva elindultam a városba. Nem tudom miért, egyszerűen csak már untam, hogy otthon ülök és még a rendőrségre sem mentem el ahová már hétfő délután mennem kellett volna, ehelyett már csütörtök van. A környéken mászkáltam a drága házak között és egy bmw-t kerestem. Jó volt fázni és a csendben a saját cipőmet hallani ahogy rálépek a betonra. De idővel ezt is meglehet unni ezért hazamentem. Az utcába érve megláttam egy nőt aki éppen a kapun próbál bejutni.

Ezt nem hiszem el. Én majdnem megőrültem három napon át míg anyu konkrétan dorbézolt -gondoltam. Mert nekem nagyon ügy tűnt. Folyamatosan felvihogott és végül egyszerűen átmászott a kerítésen. A bejárati ajtónál azonban már leragadt, azt becsuktam és figyeltem őt a ház sarkából. Kivett valamit a falból -valószínűleg kulcsot- és bement. Nem sokára követtem és egész éjjel a nappaliban vártam, hogy végre reggel legyen. Próbáltam gondolkozni de egyik alkalommal sem jutottam semmire, még elfogadható magyarázatra sem. Egy hülye vagyok.

Hat óra felé lejött anyu megfőzni a szokásos kávéját és elkerülhetetlen volt, hogy ne lásson meg.

-Te nem Franciaországban vagy? -nézett rám csodálkozva.

-De, igen, ott kellene lennem. De egy idióta vagyok és aggódtam érted. Te pedig legkisebb törődésedet sem fejezted ki irántam, még egy tetű levelet sem küldtél arról, hogy ne aggódjak vagy esetleg ne dilizzek be, hogy anyám eltűnt két férfival akik a lányát berántották egy kocsiba. Vagy ez itt most divat? Őrülj meg, a legdilisebb kap egy millió fontot! Sorsolás a hónap végén.

-Jó, tényleg szólhattam volna. De csak a végén alakult jól minden. Tudtam nekik munkát szerezni és...

-Varázslatos. Mindjárt indulok.

-Hová?

-Mit tudjam én? Megyek bárhová, csak itt nem maradok.

Próbáltam halkan becsukni a szobaajtómat de Brad felébredt rá. Leültem vele szemben és bocsánatkérően néztem rá pillanatokon keresztül aztán belekezdtem abba a történetbe, hogy nagyon sajnálok mindent nyugodtan elmehetett volna és én is vele, anyu csak szórakozni volt.

-Szóval még ma elszeretnél utazni?

-Igen... -válaszoltam halkan.

-Akkor öltözz, és mehetünk.

Felvettem egy farmersortot baseball-os felsővel és a hajamat az egyik oldalamra kotortam.

Összeszedtem az összes csomagomat és nagyjából azok le is vittek engem. Elköszöntem anyutól és mondtam neki, hogy legkésőbb egy hónap múlva újra lát és majd írok és hozok neki valami francia dolgot, csak férfit nem azt keressen ő magának. Még meg is öleltük egymást és felajánlotta, hogy kivisz minket a vasútra. Brad bőröndjéért gyorsan elmentünk majd valamelyik pályaudvar parkolójában gyorsan kiugrottunk és anyu újra megölelt.

-Sajnálom... és hiányozni fogsz.

-Megijesztettél. Aggódtam. A semmiért.

-Érezd jól magad!

Liz már indult is vissza mert a mi vonatunk perceken belül indult Párizsba és még jegyeket kellett vennünk.

-Anyu!! -szóltam erélyesebben amit meg is hallott mert az ablak le volt húzva- Te is hiányozni fogsz.

Mosolyogva integetett engem pedig Brad húzott maga után a pénztárhoz. Betolakodott legelőre mondván a tömegnek, hogy neki őrülten fontos most mennie mert csak holnapután indul a következő vonata Radzsasztánba. A megfelelő vágányra futottunk ami abból állt, hogy a barátom gyors sétába ment egyik kezével a bőröndjét másikkal engem húzva. Körülbelül fél percenként vagy a sarkamra húztam a saját kofferomat amire egy szinte rutinos "Ajj már!" mondatot szavaltam vagy neki ütköztem valakinek és annak a lábán húztam át a kerekeit a csomagomnak. A vonat legvégén szálltunk fel nehogy elmenjen előlünk és majdnem a közepéig mentünk mire találtunk egy négyes helyet.

Pár perces késéssel elindult a szerelvény és le sem szálltunk egészen Párizsig.

A sztori

Idegességemben a földúton sétálgattam egészen míg megszűnt a tárcsázóhang és Trey hangját fedeztem fel a telefonból.
-Merre vagy ember? Mi ez a ház a háttérben? Szereztél greenscreen-t?
Idegesen a barátomra meredtem, aki nem kezdett bele egy értelmetlen történetbe hanem a témára tért.
-Te józan voltál a bulin, nem? Úgy volt jönnek hozzád a nagyszüleid ezért nem akarsz részegen megjelenni.
-Igen. Nagyon eltűntél mi van veled? Hallod valami rehabos helyre kerültél? -röhögött tovább őrülten.
-Ja, mindjárt jönnek az ápolók. Na hallod, avass már be mi is történt. De úgy mindennel kapcsolatban. Katie, Tay meg a többiekkel.
-Na jó, hát, szóval...
Mindent megtudtam végre így sikerült egy olyan történetet felállítanom ami igaz:
Éjfélig együtt voltam Braddel, és akkor elveszítettük egymást, mert neki az egész osztálya ott volt ezért ment a nagy nosztalgiázás és koccintás. Addig én valószínűleg Mackenzie-vel ittam, mert Trey vele látott aztán egy vodkás üveggel a kezemben haladtam a kerti kapu felé -nem is szeretem a vodkát..
Trey találkozott velem először úgy, hogy csak a nevemet tudtam már és beleivott abba ami nálam volt. Szerinte a pultosnak nagyon szép mosolyt vághattam le, mert úgy ütött a pia, hogy neki is hirtelen friss levegőre volt szüksége. Aztán Taylort találtam meg, mert átadott neki aki jó haver(?) módjára elkezdett velem piálni és dumálni. Itt egy rész kimaradt, mert Taylor szemszögéből nem tudjuk a dolgot, de mindenki rá tud jönni mit csinálhattunk és mi történt addig. Brad végig kint volt, hogy a hidegtől ne legyen részeg, és mert vicces dolog szerinte az éjjeli sötétben mindenfelé sörös üveget dobálni. Szintén Trey-jel voltam a bárpultnál aztán felpattantattam és Mackenzie-nek estem aki épp akkor fejezte be Taylor-ral a pulton való táncolást. Mindenki meglepődött és körbe állt minket. Elkezdtem vele ordítani, hogy miért táncolt "Vele" aki ebből semmit sem értett amire a fejéhez vágtam egy ilyet:
-Szeretem őt te...! Cseszd meg, miért vagy itt?
Trey próbált visszarántani de nem hagytam magam ezért neki estem valakinek amitől valahogyan kiejtette Mack a kezéből egy üres üveget és eltalálta néhány darabja a bokámat. Arról fogalmam sincs, hogyan vághatta át a nadrágomon, de a nyom még ott volt amikor Trey mesélte Bradnek, aki a a szokottabbnál nagyobb szemekkel nézett.
Végül kirohantam de túl hamar mert a barátom akkor támolygott be épp valamit szívva. De nem olyan szaga volt mint a szokásos cigijének. Ide tenném be az üzenetírós részt, hiszen ez kettő óra környékén történt és akkor zargattam Wendy-t. Minden bizonnyal a városba kószálhattam hiszen egy felüljáróról akartam leugrani de mivel a cipőm tiszta sár volt reggel mégis inkább egy parkot helyeznék előnybe. Ott a franc tudja mit csináltam, igazából szerintem melankólikusan sétáltam és fákhoz beszéltem.
Trey eközben Brad-del volt és csináltak néhány őrült parti szelfit amit át is küldött neki a haverja és azon röhögtek pár percig. Én nem láttam, mivel vele szemben ültem elképzelve a történeteket, talán kicsit sokkosan is. Na jó, sokkban nem voltam de szörnyen meglepett engem ez az egész.
Háromkor visszamentem a helyre, jobban mondva Taylor talált rám az utcán bandukolva ugyanis vele láttak visszamenni. Azonban még továbbra sem tudtam kijózanodni -arra emlékeztem, hogy ezután mi történt de nem pontosan- mert valamelyik aranylélek újra megkínált valamivel. Kiderült, hogy Trey volt.
-Komolyan láttad mennyire szét van csúszva és még adtál neki inni? -emelte fel a hangját Brad.
Te jó ég, milyen béna vagyok. Tényleg igaza volt anyunak.
-Nem látszott rajta, hogy fogalma sincsen, hogy hol van. Konkrétan amikor azt mondta, hogy "Már így is teljesen részeg vagyok!" azt hittem viccel. Nem látszott rajta, de tényleg. Mondtam neki, hogy akkor mit heptiázik és lehajtotta.
Ezután pedig következett a tánc és a csók amire emlékeztem reggel. Hogy az milyen jó volt!
-De nem értem miért akadsz fent ezen. Te is biztattad, hogy igyon. Aztán lefordult a székről a második feles után a karjaidba. De az is közrejátszatott, hogy mindeközben körbe pörgött az ülésen ezért össze-vissza estetek. Akkorát röhögtem rajtatok. Pár perc koordinációs zavart követően elkezdtetek táncolni. De azt is olyan bénán, hogy már aranyosak voltatok. Végig figyeltelek titeket, mert ti ütöttétek ki magatokat a legjobban, a legjobb haverom is vagy és mert nem volt perc amikor ne nevettem volna. Szép kis romantikus szám végén pedig megpörgetted és mint a filmekben és megdőltél vele de úgy, hogy a háta végig a karodon feküdt és úgy megcsókoltad. Szörnyen megható volt.
Igen, igen! Az a csók volt! Az amelyik eszméletlen jó volt és egy fekete hajú srác adta! Igen, tudtam, hogy Bradtől kaptam. Azért egy kisebb kő leesett a szívemről mert bennem volt az a tény, hogy mi van ha mégsem ő volt.
-Egyébként mi lett a füves cigivel? -kérdezte Trey.
-Ja, izé semmi... Csak egy slukk volt. De az is erős volt.
-Jól van, oké. 
Az utolsó pár mondatot nem egészen sikerült teljes mértékben felfognom. Egy mondatba sok volt Brad személye és a füves cigi. Ahogy ez a mai nap is. Most, hogy mindent tudok inkább lennék újra tudatlan aki a szemetesébe rókázik bele, nem felhívva ezzel az anyja figyelmét.
Sok esetben történt velem rengeteg dolog az elmúlt héten. Meg voltak a vizsgáim és az első olyan bulim ami után nem emlékeztem semmire és jól összevesztem anyuval. Mondanom sem kell, azóta nem hívott. Brad pedig csak a formáját hozta ő nem merengett velem ellentétben.

Kora este volt már, de még mindig forrón sütött a nap. Továbbra is az utcán ültünk és a szoknyám szélét hajtogattam idegességemben. Bal oldalamon Brad szótlanul telefonozott. A távolba meredtem ahol már a földút kezdődött és a kisebb erdőbe nyílt belátás. Pillanatnyi gondolat volt, hogy felugorjak és elrohanjak. Futni míg egy gyökérbe el nem esek és koszosan, felhorzsolt lábbal önkívületbe esni és elaludni. Elfelejteni mindent és otthon felébredni.
-Mi a baj?
-Semmi -ráztam meg a fejem. Továbbra is a zöldet figyeltem a távolba.

Megfogta a kezemet és elindultunk. Nem messze, látszott a nagyszüleim háza és az ösvény még világos és jól látható volt. Az első farönkre leültünk ami találtunk.
-Látom rajtad. Valami nincs rendben. Nyugodtan mondd ki.
-Hát... jó. Hirtelen ez az egész nagyon sok. Úgy érzem magam mintha amnéziám lett volna. Mintha hetek vagy hónapok teltek volna el az éjjel alatt mert minden változott valamit.
-Hé-hé -szakított félbe.- Egy valami nem.
Megpuszilta a homlokomat, az orromat és végül az ajkaimra tért. A tér megszűnt és az idő is a pillanat töredékére. Kezem felsőtestén és az ingét szorította.
-Füves cigi? -kérdeztem összeráncolt szemöldökkel.
-Csak kipróbáltam. Úgy kiütött mint téged a pia. Jelenleg annyira nem kívánom mint te a pálinkát.
-Eszembe ne juttasd -borzongtam meg.- Ilyen éjjelt többet ne.
-Vicces mennyire megrémiszt az az életforma amit én majdnem hetente űztem régebben. Voltam én nálad sokkal másnaposabb. Azt hittem a cserepet lekaparom a tetőről annyira fájt a fejem -nevetett fel.- Volt amikor egész nap otthon döglöttem mint egy leopárd a fán. És nem ez volt a legdurvább.
-Úristen. Akkor mi? -kérdeztem ledöbbenve.
-A szalagavató vagyis inkább az azt követő after. Szó szerint másnaposság level 100. Valami gyökér fel is vette ahogy Taylorral énekelek.
-Mutasd meg! -ujjongtam nevetve.
A száját húzva előkereste a régebbi felvételt a telefonja galériájában. A felvétel Londonban játszódik ha másról nem is az óriáskerékről rájöttem. Egy közeli szórakozóhelyen lehetett a bulijuk és éppen oda felé tarthattak vagy hazafelé, nem tudom, de James Arthur Impossible című dalát -amit egyébként imádok és amikor meghallom nem bírom ki, hogy ne dúdoljam vagy ordítsam teli torokból- Brad és Tay "énekelte" a kezükben egy-egy szál cigivel. Egymásba karolva, táncolást imitálva lehet, hogy az osztálytáncuk volt, de lehet a keringőnek valami nyoma rejtőzik ebben csak nagyon mélyen. A videó csak negyven másodperc volt mégis eljutottam arra a pontra, hogy sírjak, de a nevetéstől. Főleg amikor Brad teljesen hamisan felordított, hogy "and my heart is broken". 
-Volt valami barátnőd akkoriban? -csodálkoztam még mindig a könnyeimmel küszködve a videóban való kirohanása miatt.
-Öööö azt hiszem, talán nem. 
Van egy olyan sejtésem, hogy velem se tudja pontosan mióta van együtt, vagy hogy nem tudja mi lesz kettőnkkel és hogy én mennyire komolyan gondolom, nem csak úgy. Azért néha kicsit megtudok rá haragudni mint azért, hogy ennyit iszik és a cigizési szokásai se a legjobbak az életben de mégis amikor ránézek, elfelejtem mennyire idegesített és féltem mindentől ami vele kapcsolatos míg nem volt az enyém. Amikor ott van velem és a szemeibe nézek nem érzem rajta a bagó bűzét, mosolyát látom, szemei csillogását és az halvány akcentusa csilingelő füleimnek, amiről még mindig nincsen fogalmam, hogy milyen.
Hosszú ideig ücsörögtünk a rönkön és beszélgettünk. Az egyik karommal átöleltem, a másikkal néha gyengén beleütöttem a térdébe. Kis időre eltudtam felejteni minden gondomat és újraélni azokat az ismerkedős napokat mint az elején. Még mindig megtudunk új dolgokat a másikról és beleütközünk olyan témákba amikre inkább elhúzzuk a szánkat és témát váltunk.
-Meddig maradsz? -kérdezte.
-Nem tudom. Arra gondoltam két-három napra utána hazamennék miattad, megbeszélni a dolgokat. De most itt vagy és mindegy meddig maradok, anyu úgy se vár haza, gondolom még mindig fortyog. Apu és a nagyszüleim itt vannak, Wendy pedig meg van győződve arról, hogy megváltoztam ezért úgy gondolom ő sem hiányol. Majd az eredményeimért hazamegyek június elején ha kiküldik. Addig maradhatunk.
-Az nem fog menni. Egy hét múlva megyek apuhoz nyaralni Franciaországba.
-De apukád Londonban lakik, nem?
-Nem. A szüleim elváltak, és apu kiment Franciaországba, csak a ballagásomba szállt be ezért volt nálunk egyik hétvégén. Ezért megyek hozzá mindig nyárra, mert nem itt lakik.
-És ezért beszéled kitűnően a nyelvet is -esett le nekem.
-Igen. Még a gimi előtt kezdtem el hozzá mindig kijárni, és ezért panaszkodnak Taylorék. Szóval visszatérve csak pár napig maradok, vagy holnap már haza is megyek, még nem tudom. Szerettem volna, ha eljössz velem de mindig kitértél a témából ezért inkább csak szólok, hogy egy időre nem leszek Londonban, valószínűleg szeptemberben látjuk majd egymást.
-Micsoda? Szeptemberben??
-Igen. Másfél hónapot leszek apunál aztán anyuval nyaralok. Ezért gondoltam, hogy elhívlak három hónap sok idő.
-Én szeretnék veled menni, amikor először mondtad már akkor is...
-Ejtetted mindig a témát.
-Igen, mert...
-Miért félsz? -olvasta ki a gondolataim.
-Nem tudom. Valószínűleg anyu nem engedne ami nem is érdekel, csak éppenséggel nem egy másik városba mennék veled pár napra, hanem egy más országba és több hétre. Fél év alatt el sem tudod hinni mennyit változott az életem, és ezzel nem olyan könnyű lépést tartani tizenhét elpocsékolt és üres év után.
-De most itt a tizennyolcadik amiben bepótolhatnád mindezt. Ha mégse sikerülne jól van vonat haza tudsz jönni. De jól fog, apu már látott ballagáson
-Ja -jutott eszembe.- Jól indult az ismeretség.
-Ott is engem hibáztattak, hogy miért hülyítek megint több lányt. És apám imádta az igazi angolos akcentusodat. Valamint szerintem anyukád se neheztel rám, visszavittem neked a kabátodat amikor elhagytad -imádom azt a féloldalas mosolyát amit ilyen helyzetekben vág le nekem.
-Az még azelőtt volt, hogy a lányát elhordta mindenféle részeges vadállatnak -sóhajtottam.
-Ne keress kifogásokat. Ha elakarsz jönni elviszlek. De ha nem, mondd ki egyenesen, ne keress mindenféle ürügyet amire azt hiszem nem hazugság.
Mélyen belenéztem barna szemeibe, ahol helyenként egy-egy zöldesebb csík is befutott.
-Szeretnék veled menni .
-Akkor mi a probléma? -pattant fel mosolyogva- Jössz velünk.

Másnap avagy vasárnap együtt ébredtünk, miután tegnap este a nagyszüleim jól lefárasztottak azzal, hogy mutassam be a barátomat. Nos ők most tudták meg, hogy már egy ideje kapcsolatban vagyok ami igazából még nincs egy hónapja (jövőhét elején lesz) de mivel esélytelen lett volna, úgy a közös ágy halványat füllentve februárt mondtunk, elvégre januárban költöztem el és egy hónap alatt összejöttünk így három hónapja ha együtt vagyunk semmi akadálya az együtt alvásnak.
-Mikor indulsz? -kérdeztem tőle.
-Ma.
-Megyek veled -szorítottam meg a kezét.
Arcán megjelent egy magabiztos mosoly, az öröm jele, annak a fajtának amikor sikert ért el, de harc nélkül.
Nem tellett sok időbe míg összepakoltam és apuék is megértették a helyzetet. Tizennyolc éves vagyok és ideje lenne világot látnom, bolondságokat csinálnom és olyan emlékezetes dolgokat amiken mosolyoghatok ötven év múlva. Elvégre erről szól az élet: Minél több nagyszerű élményt szerezni amire később lehetőség nyíljon emlékezni. Nekem most egy külföldi út jött képbe a barátommal. Másnak lehet, hogy egy hétvége egy csendes városban, de mindkettő tud nagyszerű lenni ha azzal lehetsz akit szeretsz.
A vasútra kiérve beláttam, hogy hülye ötlet volt hosszú farmert venni de már nem akartam átöltözni. A menetrend szerinti egy órás vonattal indultunk Londonba. Az órák amik hátra voltak hamar elteltek. A tájat bámultuk, beszélgettünk, aztán a kalaúzzal is akivel elhitettük, hogy franciák vagyunk. Az egyetlen buktató mindkettőnk részéről a nevünk volt ezért ezután át kellett váltanunk angolra.
Végül a jövő hetünkre gondolva elkezdtünk egy-egy térképet tanulmányozni, hogyan jutunk el Franciaországba.

-Melyik város is pontosan?
-Majd meglátod. Meglepetés lesz. Figyelj -tette le a térképet.- Mit szólnál ha valamelyik nap lemennénk a Riviérára? Marseille?
-Életemben nem jártam még ott -kerekedtek ki a szemeim.
-Pedig nagyon szép. Akkor feltétlenül elmegyünk. Megéri az a nyolcszáz kilométer.
-Hogy mennyi? -néztem továbbra is a golf labda méretű szemeimmel.
-Megéri! Az a hely eszméletlen és legalább lesz valami színed is..
-Bolond vagy -ültem fel.- De, rendben. Marseille? Ha mindenféleképpen azt akarod, hogy lebarnuljak, miért is ne?
Az ülés szélére érve elértem Brad térdét amire rátámaszkodva ajkait övére tettem.
-Maguk olyanok mint a mágnes, csak tudnám, hogyan kéne ülniük, hogy taszítsák egymást és ne vonzzák vagy egyszerűen gondoljanak már az elvált kalauzra aki tíz perce itt ül -hördült fel az egyetlen utas aki velünk egy kocsiban volt.
-Nem volt fiatal? -kérdezte Brad, közben saját ölébe ültetve.
Fejemet vállára tettem, lábaimat pedig az ülésre. Annyira lehetetlen, még mindig nem vagyok képes elhinni azt, hogy ilyen közelről szívhatom magába illatát, oldalam érzi kidolgozott hasát és a két nem vézna de nem is combvastagságú karja a medencém oldalánál találkozik. Kezemet rá kulcsomat övére, másik karomat a nyakán tettem át a vállára és adtam a fülére egy puszit.
-Dehogynem -nézett ki a férfi az ablakon.- Tudják, tipikus fiatal baki. Hirtelen nagy szerelem és a mindent megadok érted érzés, fiatal házasság és együttélés. A lakás bére több és az élet nem is könnyű érzés, kevés a fizetés aztán bejelenti a nő, hogy terhes. A gyerek még kicsi, állandósul a veszekedés, vita vita hátán nincs normális hangnemű beszélgetés, apa idegbeteg anyuka összetörik a gyerek fél. Válás és azóta nem láttam se a feleségem se a lányom. Aminek öt éve.
-Akkor maga nem is idős -gondolkoztam. Harminc év körül lehet, pedig amikor először megláttam negyvenöt fölé tippeltem.
-Harmincegy éves vagyok. Kinézek ötvennek, mi? Igen tudom, szánalmas az életem. Nem is zavarok, de azért fiatalúr, vigyázzon, ne csináljon más bolondságot ha itt van ez a lány más ne legyen -hirtelen Brad enyhített a tartásomban és a pupillái nagyra nőttek, szinte az egész szeme fekete lett.- Pontosan -válaszolta a férfi.
Úgy érzem itt valami néma kommunikáció folyik amiből én semmit sem érthetek és soha nem is fogok. Apró szemöldökfelvonás, apró bólintás. Mmmm..
-Fura -jelentettem ki miután elment.
-Nem. Csak jó emberismerő....

Hazafelé menet telefonon hívtam anyut, hogy otthon van-e mert hazamegyek pár napra aztán nem is zavarok csak muszáj összepakolnom néhány dolgot.
-Nem zavarsz. Gyere nyugodtan. De azért elárulod legalább, hogy hová igyekszel?
-Braddel Franciaországba az apukájához. És mivel ritkán találkoznak sokáig maradna ezért meghívott.
Ekkor valami olyan történt amit senki sem gondolt volna. Nem, anyu nem azt mondta, hogy szeret és szerinte Brad tökéletes férj lenne hanem berántottak egy kocsiba. Fogalmam sincsen hogyan, az utcán sétálva a hátamon egy nagyobb táskával közben telefonálva az ember eszébe eléggé abszurd gondolatnak számítana ez. Nekem is az volt. Két öltönyös alakot láttam meg apró sokkban közben pedig anyu ecsetelte a telefonba, hogy vigyek személyit és naptejet, és a nagyobb bőröndbe pakoljak amikor sikítottam egyet. A két öltönyös elindult és egyfolytában csendre intettek.
-ANYUUUUU! -ordítottam a telefonba.- Segíts! Berángattak egy kocsiba!
A tömzsibb egy mozdulattal kivette a kezemből a készüléket amin utolsó kétségbeesettségemben megnyomtam a kihangosít gombot.
-ANYU! FEKETE BMW ÉS HÁROM UTCÁVAL LEJJEBB OTTHONRÓL! -visítottam utoljára aztán a fekete hajú férfi a volán mögött átvette a telefonomat.