Január

Tehát már a saját apám bizalmát is eljátszottam. Miután átkutatta a szoba rám eső részének olyan zegzugos helyeit amire soha nem gondoltam volna hogy eltegyek bármi gyógyszert fogtam magam és a másik táskámat a kezébe adtam.
-Nem vagyok én ennyire kreatív se erős. Ha jött a kényszer kéznél kellett lennie, de ezek csak altatók és fejfájás csillapítók. A szittyó szagát meg a szobatársam ki nem állhatja így az mindig elfogyott mielőtt feljöttem.
-Ha van valami akkor hívjál. Ezeket pedig átviszem.
-A táskát ne! Abba fér bele a laptopom...

Ahhoz képest, hogy január eleje volt, szünet és tél viszonylag sokan voltak az udvaron. Az idő enyhe volt de borult tehát ideális az alváshoz. Csak nem nekem, aki fél évnyi tananyaggal van lemaradva.
Megnéztem milyen tárgyaim lesznek ebben a szemeszterben, és szép lassan elkezdtem az alapoktól.

Mielőtt elkezdődött volna az egyetem, azelőtt két nappal érkezett meg Shalott. Az ágyamon ültem törökülésben, ölemben a géppel és írtam a jegyzeteimet. Egy régebbi fekete cicanadrág volt rajtam, sötétkék pulóverrel és összefogtam a hajam. A szobában teljes rend volt, leszámítva a két vizes palackot az ágyam mellett.
-Rend van, és virág illatod. Tanulsz. Megismertél valakit szilveszterkor, aki valami hivatali pályára készül?
-Nem. Csak ha már egyszer annyit szenvedtem, hogy bekerüljek és könyörögtem szünet előtt hogy ne csapjanak ki, akkor ideje bizonyítanom.
-Nincs több ferde este?
-Nincs.
-Örülnék neki.
-Én is. Shalott... Köszönöm, hogy mellém álltál amikor a döntés volt a kirúgásom ügyében. Ha te rábólintasz, repültem volna.
-Tudom. És azt is, hogy te nem ilyen vagy. Viszont mostantól azoknak is kell bizonyítanod, akik már beskatulyáztak a narkós iszákos dobozba.
-Egy hete ezen vagyok. Egy hétre előre már ki is találtam mit veszek fel, hogy ne menjek be újra pizsamában az előadásra.
-Ha szükséged van valamire, csak szólj. Ruha, jegyzet, bármi.
-A szekrényem igazából tele van. Csak mindig ugyanazt vettem fel.
-Pedig... Gondoltam rád és ezt vettem neked karácsonyra.
Átnyújtott egy papírszatyrot amiben egy fehér peplum háromnegyedes ujjú  felső volt.
-Pont az ellenkezőjét akartam annak, amiket idáig felvettél.
-Nagyon tetszik -mosolyogtam rá őszintén.

Az első napom az egyetemen az új személyiségemmel sokakat meglepett. Persze kaptam hideg és meleg megjegyzéseket is, de már régen megtanultam ezeknek az ignorálását. Mindenesetre azok az előadóim, akik ismertek már valahonnét mosolyogva néztek rám és a kezemben lévő szendvicsre. Nyilván nem azért mert annyira csábító lett volna a péksütemény közé bedobált sajt-sonka-saláta kombó hanem idáig nem törődöm módon szőlőcukron és száraz kenyéren éltem amikor az egyetemen voltam. Meglepő, mennyivel könnyebb így figyelni. A munka is könnyebben ment és az órák is elrepültek.
Így telt az első két hetem és az emberek kezdték megszokni az új énemet. Természetessé vált a viselkedésem, mintha szeptember óta ilyen lennék. Előre elkészítettem a másnapi ennivalómat és ruhámat, jegyzeteltem az órákon, délután vagy dolgoztam vagy tanultam. Kialakítottam magamnak egy olyan napirendet hogy soha ne tudjak megállni.
De este, este amikor egyedül voltam az ágyamban egy sötét szobában minden megváltozott. Azt mondtam, hogy jól vagyok és nem semmim. Hazudtam, hogy kiegyensúlyozott és boldog vagyok. Úgy csaptam be mindenkit, ahogy csak tudtam. De este... Este csak gondolkozok egyedül. Eltűnt a napirendem és a szervezett életem. Eltűnt a fény, eltűntek a szavak. Azt sem tudnám ilyenkor megfogalmazni hogy vagyok, mit érzek. Senkim és semmim nem volt, akiben igazán bíztam. Úgy éreztem elbuktam és a világ ellenem dolgozik minden éjjel. Minden ilyen éjjel el akartam menekülni oda, ahová senki nem találna meg. Soha.
De aztán jött a reggel és kezdődhetett az egész elölről. 

Te már soha nem leszel boldog

Én pedig megint egyedül maradtam, vérző szívvel, szomorúan, és könnytől áztatott arccal.

Így érkeztem meg Wattonba, ahol első utam a vasútállomáson lévő mellékhelyiségbe vezetett. Nagyjából rendbe szedtem magamat és elindultam apuék házához. Az idő kellemes volt, nem fáztam de az arcom kipirult annyira, hogy a sírást elfedje és azt higgye mindenki, csak a csípős idő miatt ilyen.

Apu teljesen más ember lett. Eladta a régi háza telkét és véglegesen hazaköltözött. Az állása megmaradt, de már nem dolgozott annyit, mert a nagyszüleim nyugdíja is ott volt. Azonban annyira lefoglalt az elmúlt pár hónapban a saját szenvedésem, hogy a nagyszüleimről teljesen elfeledkeztem. Mindkettőn meglátszott jócskán már a kora, mind a közlekedést, mind a kinézetüket véve. Teljes mértékben elfacsarodott a szívem, hogy míg régen hetente háromszor-négyszer voltam náluk, jelenleg utoljára fél éve toltam ide a képem.

Az egyetlen dolog, amit mindig imádtam a karácsonyban, ami soha nem változott mint a családi hangulat vagy a karácsonyi menü, az a rengeteg fény volt sötétben. Az égő a karácsonyfán és a csillagszórók mindig örömöt hoztak a szívemben és ezúttal is eszembe jutott, hogy mindig a legnagyobb sötétségben látszódik a fény. Valószínűleg ha megfordulnék, megvakítana az a bizonyos fény.

-Már a harmadikat gyújtod meg sorban.

Apu hangja riasztott fel a merengésemből. Vastag kockás pizsamanadrág volt rajta és hosszú ujjú, a haja a szokásosnál rövidebb volt, és meg volt borotválkozva amitől rajta is látszott, hogy kezd ráncosodni. Hirtelen elfacsarodott a szívem, mindenkit olyan régen láttam, teljesen megváltoztak és semmit sem tudtam róluk. Amikor felvettek a Cambridge-re elhatároztam, hogy három hetente hazajövök Wattonba, ha nem gyakrabban. Attól függ, milyen beosztásom lesz, vagy lesz-e olyan ismerősöm aki erre felé jön és hajlandó lenne elvinni. Lett volna rá esélyem, de én inkább a szétcsúszást választottam egy szakítás után a saját családom helyett, akiknek állandóan hazudtam, amikor megkérdezték mikor lesz egy szabad hétvégém...

-Sajnálom, apu. Annyira sajnálom, hogy nem jöttem a szemeszter közben. 

-Semmi gond. Ennyi idősen a tanulásnak kell az elsőnek lennie, és a barátoddal töltöd minden idődet. Ez teljesen normális. De azért örülök, hogy a karácsonyt itt töltöd.

-Nem apu. Nem tanulok, majdnem megbuktam. Brad szakított velem, én meg amikor nem dolgoztam, akkor elmentem inni vagy az ágyamban bőgtem. Ha nem épp valamit beszedtem.

Azt a mindenit. Olyan felszabadító érzés volt végre kimondani mindezt.

-Miért nem mondtad?

-Senkivel nem beszéltem. Szégyelltem magam, mindenki megmondta nem lesz hosszú kapcsolat. És igazából nem volt vita, csak talált mást.

-Szerintem eleget bánkódtál már. Ideje új utakra térned, hétvégén gyere haza, és nem leszel egyedül. Nem fog eszedbe jutni a fájdalom, hidd el, ha van társaságod sokkal jobb. Még ha az a tulajdon szüleid is, elhiheted, rengeteget segít.

-Bárcsak elszállna a fájdalom, mint ahogy a füst is teszi.
-Esküszöm, pár évvel ezelőtt nekem is volt egy ilyen mondatom.
Átöleltem és hosszú percekre így maradtunk. Az elkövetkezendő pár napon minden rendben volt, és kezdtem éledezni.
Persze én voltam a hülye, hogy azt hittem minden rendbe jöhet. December 29-én foggal körömmel kellett távol tartanom magamat a telefonomtól, hogy ne írjak születésnapi üzenetet Brad-nek. De ez még nem volt akkor tragédia mint, ami másnap következett...

Apuval elmentünk a helyi szupermarketbe bevásárolni az új évre, kaját meg amihez kedvünk volt, míg nagyi átment egyik barátnőjéhez egy kalácsnak a receptjéért. Hazafelé hárman mentünk, mert láttuk mamát a járdán menni és miután beparkolt apu a garázsba mindannyian egy-egy csomaggal a kezünkbe beléptünk a házba. Fura volt a csend, nem szólt a rádió sem a tévé, papa sem felelt....
Pár perccel később, amikor beléptünk a nappaliba az igazság arcon vágott minket...

Egyszer csak egy kopár helyen ébredtem, ahol minden száraz és élettelen volt. Teljes csönd honolt, némaság és kihaltság. Tőlem pár méterre egy lány szedett elszáradt virágokat. Soha nem láttam még őt, de mégis volt benne valami ismerős. Egészen addig nem jöttem rá hogy a tükörképemet látom, míg ő is ugyanazzal a rémült arckifejezéssel nézett rám, mint én őrá. Semmiféle érzelmet nem fedeztem fel a tekintetében az említett rémületen kívül, mintha hiányzott volna belőle. Mintha egy részem meghalt volna belőlem, nem tudtam volna megmagyarázni de nem voltam teljes ember amikor ebből a rémálomból felébredtem. Bele a másikba, ami az életem.

Az új évet Sylvia Plath-ot olvasva kezdtem, két nappal később pedig a temetésen új életcélt határoztam meg. Többek között a régi életmódommal nem ártana szakítanom, mielőtt rászoknék bármelyikre, ne adj Isten pár év múlva fontosabb legyen az ennivalónál bármelyik szenvedélybetegség. És akkor nem a csokoládéra vagy a kávéra gondoltam. Az előbbi engem is érint, az utóbbi meg legális.
Nehéz volt egyen tartanom magam miközben lelkileg egyre tropább lettem. Ha nem hisztiztem volna végig az őszt, hetente haza tudtam volna jönni abból a pénzből amit elittam. Meghallgathattam volna sokadjára a nagypapám háborús élményeit, vagy ahogy a mamát ismerte meg. Most akárhogy is próbálom csak egy-két tőmondatban tudom megfogalmazni miről szólhattak, pedig mindig már magamban meséltem a történetet amikor hallgattam.

Bár a szemeszter január második hetében kezdődött el, már az első héten visszamentem az egyetemre. Muszáj volt összeszednem magam, tanulnom. Az ösztöndíjra nagy szükségem lenne a jövőévben és ha másért nem is, a papa is biztosan szeretné ha nem egy lecsúszott unokája lenne aki néha azon is elgondolkozik hány ujja van.
Ezúttal rendesen pakoltam be a bőröndbe, de mivel apu felajánlotta, hogy elvisz ezért azt ahogy kinéztem nem erőltettem. A hajam egy apró fésülködést követően kontyban végezte, egy 14-es méretű szürke pulóvert vettem fel a 8-as méretemre és azt a farmeromat amiben az elmúlt pár hetemet töltöttem és a mesterséges lyukak mellé még én is beújítottam párat. Ahogy beparkolt apu kocsija a kollégium elé megszorította a kormányt és rám nézett.
-Felmehetnék a szobádba?
-Persze, miért?
-El akarom vinni az összes gyógyszeredet és üvegedet.
-De én már nem....
-A te érdekedben teszem, mert nem akarok csalódni benned.