Felszín

Azt hiszem így telt el a februárom.
Néha köszöntünk egymásnak, de keveset találkoztunk, mert kerültem. Wendy a barátnőm lett, hiszen ő volt az ok amiért pár napot követően újra vidám voltam, és ezúttal tényleg! Nem volt bennem semmiféle megjátszás.
Március felére azonban felszedtem néhány kilót. Hiszen senki sem érdekelt, a barátnőmmel pedig imádtunk enni -az én adagom akár egy elefánté- meg is látszódott rajtam sportolás hiánya miatt. Hihetetlen de két kilót magamra szedtem és a combom a cicanadrágban úgy lifegett futás közben mintha vizes lufi lenne, de ez csak a hájas lábam. Na igen, a reggeleket amúgy sem szeretem főleg ha végre érdekel mit vennék fel, ám nem bírom begombolni a nadrágomat.
Wendy nagyon kedves, komolyan le a kalappal amiért egyetlen bunkó válaszomra se kapta fel a vizet és küldött el melegebb éghajlatokra, amikor felhúztam magam valamin.

Március 21, csütörtök: Angliához megszokott időjárás ma teljesen elmaradt, ugyanis a tavasz első hónapja ellenére a nap szikrázóan sütött, a hőmérséklet pedig bőven az átlag fölött volt. Mindenki vidám cuccokban jelent meg és ez engem sem hagyott ki. A farmeromhoz egy virágmintás ujjatlant vettem fehér kardigánnal. Mikor beértem alig voltak a teremben ezért csendben lefoglaltam magamat. Csengetés előtt nem sokkal Wendy ugrott elém:
-Hellóóóó! Tudom mi lesz holnap? -kacsingatott.
-Péntek -mosolyodtam el őszintén.- Tudom, én is várom.
-Nem! One Direction dedikálás itt a plázában! El kell mennünk! -vigyorgott.
Ekkor beléptek a régi barátnői a teremben mind méregetve engem, már megszoktam tőlük.
-Miért nem mész velük? Biztos örülnének a társaságodnak, nem akartam elbarmolni a barátságotokat -fordultam felé.
-Veled szeretnék menni -nézett rám bociszemekkel.- Te jobb barátnőm vagy, náluk mindig én mentem leghátul és alig jutottam szóhoz. Nem írnak nekem sose meg én se hiányolom őket, szóval szívesen mennék veled.
-Oké -öleltem át mosolyogva, ez nagyon jól esett!
Tehát megtudtam, hogy jó barát vagyok, de ez sem segített leküzdeni az utálkozó pillantásokat. Tudom, hogy én jöttem utoljára, hogy beszélek vele szünetben de Wen jött oda hozzám egyedül... Komolyan azért nem akarnak megvetni mert megszülettem? Mai napig nem derült ki, hogy baleset vagy szándék miatt kerültem a szüleimhez, és azt sem értem miért egy akkora lúzer lett belőlem amekkora vagyok, de könyörgöm nem tettem semmit amitől ki kéne beszélni vagy számkivetetté tenni. Ha az összes népszerű ember csak egy hétre lenne eltaposott vagy lenézett nagyot fordulna a világ de ez örökre csak elképzelés marad.
A továbbiakban Wendy boldogított, ugrált néha fel is visított. A hat óra igazán megviselt, mind lelkileg: francián a tanár kiakadt na de annyira, hogy óra végéig kiabált miközben jegyre fordítanunk kellett egy nehéz olvasmányt ami igencsak befolyásolja majd a jegyünket mivel a harminc emberből tíz volt hajlandó elhozni a történetet. Wendyvel próbálkoztunk, de a hangzavar miatt nehéz volt -enyhén szólva- és az előttem ülő társaság a péntek délutánját tervezte. Persze, hogy tudni akartam! Testileg a testnevelést akasztott ki: az, hogy kifutottam a tüdőmet a szívem a torkomban készült felrobbanni a lábam lüktetett csak a kezdet volt a kötélmászás előtt. Na jó, húsz perc sprint után ki képes felmászni egy közel hét méteres kötélre?? Mert én nem, és ezt biztosítja a tanárnő mondata "Aki nem tudja megtartani a saját súlyát húsz fekvőtámasz, Fielder neked ötven amiért a bordásfalon keresztül másztál fel!" 
Nahát, köszönöm! Épp lemászni próbáltam mert a tíz centi amit haladtam elvette minden erőmet. Az óra vége az lett, hogy egyest kaptam amiért nem másztam fel.
Ennek bosszújára egész délután zabáltam, ebéd után megettem egy tábla csokit, vacsora után jött még több édesség.

Pénteken teljesen bezsongtam a dedikálástól ezért a CD-met a táskám tetejére téve úgy indultam el a suliba, hogy a cicanadrágomhoz egy lapos csizmát vettem fel, sötétkék ujjatlannal ami felé egy szürke felsőt vettem I'm in love with you and all your little things felirattal -egyik számuk refrénje- és persze a kedvenc nyakláncom: végtelen alakú avagy az alvó nyolcas a jobb sarkában Love felirattal.

A suli elviselhető volt leszámítva azokat a drága egy évvel idősebb évfolyamtársaimat akik nyelvi előkészítőre járnak és negyedik óra után nemhogy neki löktek a szekrényemnek -az lett volna a legkevesebb- épp Braden veszekedve.
-Komolyan Brad miatt vagy szomorú? Miatta a világ leghülyébb dolga.
-De akkor is! -nyávogta a barna hajú lány- Nem is beszéltünk azóta.
-Hé, mit bámulsz? -nézett rám a platinaszőke bordó rúzzsal.
-Lelöktétek a táskámat -mutattam a földön heverő darabra ami igazából magától esett le.
-Akkor vedd fel -értetlenkedett.- Szóval a bulin elvileg....
Kikerültem a hallótávolságból és a csajszi suttogott. A következő órában azon kívül, hogy jegyzeteltem az első hallásra értelmetlenségeket arra próbáltam rájönni mit is érzek. A végén arra jutottam, hogy a következő lap jobb oldalára egy hatalmas pacát rajzoltam ami egy szomorú majd boldog hangulatjel akart lenni de annyira összemosódott, hogy egy feltöltött szájú arc lett amiből végül egy tornádó lett Érzések néven.
Suli után fejvesztve rohantunk a plázába, ami hülyeség volt mert egyrészt a buszunk így is ugyanakkor jön és csak idegesen doboltunk a lábunkkal és mert már ekkor kígyózó sor állt a földszinten. Sok koncertjük van Londonba, viszont nemrégiben jelent meg egy új számuk aminek a kislemezét dedikáltatják a legtöbben. Szerencsére vittem egy kupac kaját ugyanis mint az emberek nagy része majd csak május végén kapok észbe és akkor kezdek el menthetetlenül fogyókúrázni. Éhen nem maradtunk, ezt segítette a KFC-s utánpótlás mert Wendy felhívta Brad-et, hogy hozzon le nekünk kaját. Tíz perc múlva megjelent és miután jót szórakozott az ízlésünkön és átvette a pénzt visszasietett. Nem bámultam utána merengő tekintettel, és áradozni sem kezdtem. Hogy miért? Mert csak az járt a fejemben, hogy a barátnőmnek miért van meg a "kiszemeltem" száma, jó: évfolyamtársak de ez akkor sem mindennapi. A volt sulimban az évfolyamból maximum két embernek volt meg a száma azok is lányok voltak az osztályomból durván tíz embernek a fele talán fiú.
Oké, az is benne van a pakliban, hogy szimplán nekem van üldözési mániám -csak még nem tudom mitől- hiszen ez London nem egy nyavalyás kisváros. De erre akkor is ráfogok jönni, Miss Sherlock újra beüzemel, fontos tudni rólam, hogy akit leakarok nyomozni vagy csak szimplán érdekel az illető nagyon profin kitudok róla kémkedni egy csomó mindent. De ez titok igazából mert sokan megijednének, remek példa erre amikor általánosban tetszett egy fiú nekem és kiderítettem hol lakik, aztán meg a kedvenc színét és a jegyeit. Mind úgy, hogy nem is beszéltem se vele, se a haverjaival. De azóta fejlődtem, ha-ha...
-Hahóóó! -bökdösött a barátnőm- Innentől már csak egy óra! Itt vagy?
-Persze -néztem rá, majd a táblára.- Mennyi ideje állunk itt?
-Elvileg egy órája, tökre bebambultál. Az előbb telefonáltam.
-Hé Wen... Mi volt a suliba míg nem voltam?
-Á szóval ez foglalkoztat...
Szép lassan kinyílt a szája mert gyengéden faggatni kezdtem kilencediktől kezdődően. Szerencsére kitért a Brad ügyre is. Az első évben alakultak ki a csoportok és rengeteg volt a létszám, második évre elmentek sokan és akkor kerültek össze a nyelvisekkel francián. Tavalyi évükről jelentéktelen dolgokat mondott de megjegyezte Brad néhány barátnőjét akivel együtt volt de az osztályról semmit. Ebben az évben idáig a közmunkák voltak terítéken, mindenki elvégezte az osztályból így nyugodtan készülhetnek az érettségire.
Mindenki csak én nem, mert én nem ide jártam!
-A fenébe! -csaptam a fejemre- Én nulla óránál tartok.
-Gyorsan tegyél valamit, mert már szinte mindenki elvégezte.
-Hétfőn felkeresem az osztályfőnököt, ez kihagyta az első napomon -húztam el a számat.
Másfél órával később láttuk őket és nemsokára mi is következtünk. Mindkettőnknél ott volt a lemez és egy füzet, mivel nekem az első album volt meg én mentem elsőként.
Szép sorjában aláírták -mindenkire egy oldalt szántam- majd a túlsó oldalon ülő Niallel csináltattam egy közös képet. De az élmény felfoghatatlan volt! Először Harry írta alá, majd Louis aki megkérdezte a nevemet és ezt írta a lapra: "Dear Kate. You may not be plastic, but you're fantastic :) !"
Mellette Zayn ült ott, és itt könnyek szöktek a szemembe, úgy éreztem ez életem legjobb napja. Persze, hogy az volt hiszen ő is szívhez szóló üzenetet írt nekem amit személyesen is megmondott nekem. Liam tovább lapozott mert megtelt a dupla oldal, Wendy -Péntek 1D dedikálás! Ne kapj sokkot, jössz velem :DD!- üzenetén elmosolyodott aztán ő is gyorsan aláfirkantotta az Up All Nighton a fényképét és a füzetemet majd ... jött Niall James Horan. Az ír énekes aki elsőre a szívembe költözött mikor meghallottam a 'What makes you beautiful' slágerüket. Miután kellőképpen visszaszereztem az egyensúlyomat és a szemeim is átlagméretűvé váltak a sírást pedig lenyeltem megkérdezte mit szeretnék látni az ő oldalán.
-Amit gondolsz valami hülyeséget, tök mindegy -hadartam izgatottságomban.
Gyorsan elkezdett körmölni majd visszaadta becsukva a kis könyvemet és lazán elmosolyodott.
-Ez nem hülyeség, így gondolom -felelte titokzatosan.
Odanyögtem valami szia félét aztán kiálltam a sorból és megcsináltam a közös fényképet.

Wen utánam nem sokkal jutott ki a tömegből és a hatalmas hangzavartól távol leültünk egy fotelra. Szóhoz nem jutottam, még a feldolgozás is nehezen ment. A füzetemet szorosan a mellkasomhoz fogtam és bámultam magam elé, egy álom kihúzva a képzeletbeli bakancslistámról.

Otthon leültem az ágyamra és fellapoztam azokat a lapokat amiket mostantól fény védett szent helyen fogok tárolni, a lapok pedig egyre jobban markoltak a szívembe, mert nem csak aláírás volt benne, hanem szöveg is:
Harry: U are so pretty xx
Louis: Dear Kate. You may not be plastic, but you're fantastic :) !
Zayn: Your smile make me smile :D
Liam: I like your shirt ;)
Niall: You have wonderful eyes :)
Ez a nap önkéntelenül is a legjobbak közé tartozott.  Azon kívül, hogy önbizalom növelő idézeteket olvastam aznap este tumblr-ön -jó, szánalmas nem kicsit, hanem borzalmasan- eldöntöttem azt, hogy egy fiú nem befolyásolhatja a kedvemet. Senki miatt nem leszek szomorú mert mást tart karjaiban. Hiszen ő döntött így, az ő hibája... Mert ha neki így nem voltam érdekes akkor máshogy se leszek. Nekem ma Niall Horan azt mondta, hogy gyönyörű szemeim vannak és Zayn Malik szerint olyan mosolyom amitől neki is vigyorra nyílnak ajkai. Kell ennél több??

Szívtörő

Azonban a lépcsőfordulóból óvatosan letekintve láttam, hogy az osztálytársam a nyomomban van. Ajaj, mennyi ideig tudom elhallgatni a Brad ügyet? Hogy totál belezúgtam és nem érdekelt mit mondott nekem?
A kérdésre a válasz: egyenlőre még egy ideig.
Nem is kérdezte merre jártam, csak az egyik mai jegyzetemet akarta elkérni. Gyorsan lefirkantotta egy általam adott lapra majd elmesélte mit csináltak: voltak moziba -kedves anyutól, hogy engem meg se hív de a szomszéd lánnyal előszeretettel megy, mindegy...- negyed órája hazaértek és most várták a pizzát közben a zenére dumálva a hét cselekményeiről. Bólogatásom érdeklődést mutathatott, ezért elmondta mi történt vele ma a suliban. Megemlítette azt a bulit ahova engem nem hívtak, de őt sem sőt igazából az évfolyamból maximum tíz ember megy.
Nyolcig kibeszéltük az évfolyamtársainkat, ami azért volt vicces mert nagyjából ugyanazokat gondoljuk az emberekről.
Végül egyedül maradtam. Felhoztam két szelet pizzát és a tévét bámulva meg is ettem. Rá egy órára gyorsan lezuhanyoztam majd a pizsamámba -egyszerű tréningnadrág egy régi baglyos felsővel- belebújtam és a pihe-puha világos rózsaszín pokrócomat magamra húzva olvastam. Harminc oldallal később szinte ragadtak a szemeim, lehunytam a szemeimet és átöleltem a hatalmas plüsskutyámat.
Szombat, reggel kilenc óra: Csöndes volt az egész lakás. Gyorsan csináltam magamnak egy bögre jegeskávét, jég nélkül -tehát egyszerű kávét..- Ölembe vettem a notebookomat és amíg töltött elkezdtem szürcsölni az italomat.

Beléptem a facebookomra ahol a kezdőlapomon megjelentek a legfrissebb hírek. Unottan néztem az ismerőseim pénteki bejegyzéseit és képeit amikor megláttam egy olyat amit többen is kedveltek illetve megjegyzést fűztek. A kép a tegnapi buliról készült, ahová Brad-éket hívták. Tizenegy ember volt a fényképen, abból öt lány. Balról a szélső azzal a flegma fejével... olyan ismerős volt. Az italomat az éjjeliszekrényre tettem és továbbra is azt a szerencsétlen parti fotót elemeztem. Ordítani támadt kedvem, legszívesebben az megrugdosnék valamit, vagy valakit.

Hat embert ismertem személyesen, a többit látásból vagy annyiból se. Középen egy srác állt, körülötte három lánnyal, a bal oldali barátian átölelte őt és Brad-et, egyikhez se volt közel, róla tudom, hogy van barátja ezért teljesen nyugodt voltam. Azonban ott volt az, dús sötétbarna hajú lány, cicanadrágot pufi fehér inget viselt, ajkai vörösek voltak és a szeme pedig gyönyörűen  voltak kifestve. Tegnap még közelébe se értem ennek a kinézetnek. A lány olyan flegmán nézett a kamerába, és annyira magához szorította azt akit én akartam, hogy könnyek szöktek a szemembe. Túl közel voltak egymáshoz és a fiú is túlságosan közel tartotta magához, kezével erősen szorítva nevetett bele a fényképkészítő arcába. Haja tökéletesen be volt lőve, vigyora őszinte, szemei már nem józanságot mutattak. Fehér felsőjén piros feliratok ékeskedtek, vállán a csaj karjai. A következő képen hárman voltak, az egyik szőkésbarna hajú srác -franciáról ismerem- az a lány és Mr. Infelder. A két sötét hajú egymás nyakába akár két polip a harmadik meg csak vigyorog egy sörös üveggel a kezébe.

-EZ MEG MI? -nyögtem ki amikor kattintottam a következőre.

Ezen egyel kevesebben, még közelebb szívem választottja és a libája, egymás szájába járkálnak és... Na jó itt már képtelen voltam bármit is gondolni. Elszomorodtam, az a srác aki tetszett nekem, van barátnője. Hogy tetszett nekem?? Teljesen belezúgtam....

Szegény pizsamám egész nap rajtam rohadt, a laptopom a földön volt lehajtva a fejem a plüssmedvém hátán és próbáltam aludni. Délután öt órakor kapcsoltam be a tévét, és a nedves zsepiket ledobáltam az ágyamról.
Kissé szánalmasnak éreztem magamat amiért így kiakadtam. A tévé sehogy sem tudott lefoglalni ezért inkább kiolvastam egy könyvet és este felé mikor kimerészkedtem a szobámból -azonnal megcsapott a meleg levegő- a nappali könyves polcáról levettem az Üvöltő szeleket és egy kiadós szalonnás tojásrántotta majd egy forró fürdő után elkezdtem olvasni. Majdnem éjfélig a lapokat faltam amikor anyu bejött.
-Minden rendben? -nézett rám aggódva.
-Nem. Igazából semmi sincs rendben -néztem a zöld borítóra- Pénteken később jöttem haza...
-Éreztem. Mi történt? -ült le mellém átkarolva a vállamat.
-Van egy évfolyamtársam, aki nekem tetszik őszintén szólva totál beleszerettem. Néha levegőnek néz máskor viszont egyszerűen úgy érzem lehetne valami. Pénteken tök véletlenül találkoztunk és dumáltunk, éreztem valamit, tudod mintha nem egy béna lánynak gondolna. Aztán este elment egy buliba és feltették facebookra képeket, az egyiken egy lánnyal smárol, a másik kettőn meg ott ölelgetik egymást... mint egy pár -fakadtam ki.
-Sajnálom -ölelt át.- Ne hívjam át Wendy-t?
-Ne! -kezdtem el azonnal tiltakozni- Ő előre szólt már az első napomon.
Alaposan kibeszéltük anyuval a történteket majd ő is elmesélte néhány tini kori szerelmét amik rosszul sültek el. Valamennyire felvidított, mert ő mindig felállt és újrakezdte. Nekem is ezt kell tennem! Miután kiment azzal a tudattal aludtam el, hogy holnap minden megváltozik. Mindig lesz egy másik napom amivel esélyem lehet egy sokadik esélyre.

Reggel nyolc körül felvettem egy cicanadrágot, felsővel és bundás pulóverrel majd elmentem futni. A februári időben annyira fáztam, hogy nem mertem megállni, a végén már a tüdőm szinte kidurranni készült, és a levegőt is szaggatottan vettem. Lezuhanyoztam, utána pedig átöltöztem egy kényelmes meleg ruhába. A szobámba gyorsan rendet tettem, a gépemet az éjjeliszekrényre helyeztem, a zsepiket a kukába és mindent összehajtottam. Tíz órakor anyu éppen az ebédet készítette mikor megjelentem reggelizni.
-Ott van az asztalon. Szívgyógyító hatású és még meleg -mosolygott rám.
Ma még eszembe se jutott Brad, és nem is akartam sírni miatta. Inkább leültem az asztalhoz és elkezdtem a palacsintámat enni, amin tejszínhab volt karamella öntettel. Yum, imádlak anyu!

Kénytelen voltam elkezdeni tanulni ami el is vette az egész napomat. Apu este felhívott, majd skype-on folytattuk mert megtalálta a régi gépét, és elmondtam hogyan töltse le azt. Elmondta, hogy ne legyek szomorú majd el is szólta magát, hogy anyu felhívta. Annyit sikerült kiszednem még belőle, hogy hetente felhívják egymást miattam. Jó volt hallani a hangját, ő pedig örült, hogy láthat mert nekem volt webkamerám. 

Próbáltam felejteni és kiűzni magamból minden érzést aminek a szerelemhez köze van. Ezt tükrözve a telefonom is, hirtelen megnőtt a Fall Out Boy dalainak a száma. A One Direction érzelmesebb dalai kicsit fel lett függesztve, ahogy az egészséges életmód is. De sokkal jobban éreztem magam.

Másnap, vagyis hétfőn: Sötét koptatott farmerbe, fekete magas szárú cipőbe és halálfejes szürke pulóverbe mentem suliba. Pete Wentz bandája egész nap a fülemben üvöltött, és úgy éreztem már sokkal helyesebbnek találom őt mint azt, aki ma köszönt nekem majd elsétált. Suli után unottan lépkedtem hazafelé mikor valaki elém ugrott. Wendy.

-Szia! -vigyorgott.

-Hali -kivettem a fél fülhallgatómat- mi újság?

-Semmi, legalábbis velem. Veled mi van? Egész nap csak a telefonodat bámultad. Csak nem!?

-FOB mánia -adtam felé a fekete fülest amiben épp a Young Volcanoes szólt.- Néha kijön rajtam.

-De nem ok nélkül. Történt valami?

-Jaj, dehogy is! Új albumuk van és egyszerűen imádom.

-Ez a szám 2009-es! Ismerem -ujjongott- This ain't a scene, it's an arms race! Nekem is meg van ez tőlük.

Közben váltott a zenelejátszóm szóval találhattam ki új kifogást. Mást sem akartam, csak hazudni annak akit érdekel mi van velem. Remek ember vagyok..

-Figyelj, pénteken van kedved elmenni a plázába? Itt van, nem messze.

-Igen, van. Amúgy is elakartam menni venni valamit -vakartam meg a fejemet.

-Csúcs, megbeszéltük.

A hét többi napján már kezdtem társaságibb lény lenni és csak Green Day üvöltött a fülemben. Vicces, mert Wendy is szerette ezeket így szünetekben sokszor hallgattuk közösen. Csütörtökön hazafelé együtt mentünk ki a suli kapuján a két barátnője azonban elég furán néztek rám...

Pénteken suli után hazaugrottunk ebédelni majd vissza a plázába. Wen barátságos volt velem és nem csak magáról csacsogott. Néha eszembe jutott, miért volt Brad Infelder a héten velem távolságtartóbb, mint az előzőn. Ilyenkor Wendy viccelődött, hogy jobb kedvem legyen. Az első emeletre tartó mozgólépcsőhöz igyekeztünk ami a navigációs pult mögött helyezkedett el, kíváncsi természetemmel mindig, mindenfelé nézelődök így megpillantottam egy szerelmes párt akik kéz a kézben indultak kifelé. Hirtelenjében akkora sokk ért, hogy erősen belekaptam a levegőbe ami valljuk be, nem kicsit volt hülye látvány. Valami ok folytán hátrafordult Brad amire azonnal elfordultam és mintha annyira nagy beszélgetésben lennék Wendyvel elkezdtem neki dadogni a globális felmelegedésről. Felvont szemöldökkel nézett rám aztán odanyújtott egy zsebkendőt, bekönnyeztem...
Odamutattam az ajtóra ahol Mr.Infelder épp viccesen arrébb lökte a lányt majd újra átölelte és megfogta a bal kezét. Én akartam ott lenni!
Wendy látva a szokottnál is szánalmasabb külsőmet mondta, hogy ez mindennapos dolog ne essek kétségbe a csajszi két hétnél tovább nem fogja kibírni. Próbált felvidítani ami szörnyen aranyos dolog volt tőle, de nem sikerült. Nem sokára hazaindultunk ahol megnéztem a pénteki bulis fényképeket majd rájöttem: sose számítottam neki.

Nem tagadtam egy pillanatig sem anyuék előtt, hogy nem vagyok teljesen oké mert anya előszeretettel csinált nekem mindenféle falnivalókat apu pedig megtudta a volt feleségétől, tehát végre beszéltek. Ezalatt folyamatosan egy dolog őrlődött bennem: Wendy, a kedvessége amiért mellém állt pedig előre szólt nekem és honnan tudhatja, hogy maximum két hét "tűrési időt"?
Azt hiszem így telt el a februárom.

Péntek délután

Az órán értelmetlenül meredtem az osztályfőnökre, majd az összes többi órán is más tanárokra. Hazafelé menet láttam ahogy Brad szokásos tempójában ballagott az úton. Odasiettem hozzá és ráköszöntem. Hazakísértettem magamat ami csak azért történt meg , mert arra felé jött.

Pénteken erős szél fújt amitől az idő is borzalmasnak látszott, ez nagyban befolyásolta a napomat: a szokottnál is kevesebb kedvem volt bármihez. A csőfarmeromhoz választott fekete pulóverban azonban jobban éreztem magam.

A hajam általában eltakarja a fejem háromnegyed részét ezért fel sem tűnt az embereknek, hogy az első órában olvastam a másodikban elaludtam. Erre akkor jöttem rá amikor az osztályfőnököm levágott egy halom papírt az asztalra és elkezdte a fejmosást a tanulók nagy részének a csapnivaló matek dolgozatok miatt -akkor még nem ide jártam- többen hurrogtak, mint: az elégséges tök jó jegy vagy hibás volt a feladat. Akik totál bukásra álltak vállat vontak és tovább unatkoztak. Csendes megfigyelőként a fák mozgását bámultam az ablakból: a szél úgy rángatja őket mintha kiakarná csavarni. A sulira esne azonnal, ami beszakadna és mindenki elmenekülne. Olyan őrület lenne, hogy a rohanásban mindenki a másikat tiporná el engem meg a szekrényekre préselnének. Valaki megragadná a karom, utat törne nekünk és miközben a többi fa is a sulira dőlne biztonságban kijutnánk, Brad mélyen a szemembe nézne aztán....

-Miss Fielder menjen le az orvosi szobába -szólt rám az osztályfőnök.

-Tanár úr, semmi baj! -tiltakoztam.

-Kivizsgálás a tegnapi eset miatt, siessen.

A legtöbben egy emberként fordultak hozzám, tekintetük végigkísért. Végig botorkáltam a folyosón ami kongott az ürességtől. Az orvosi szobában a vérnyomásomat mérték meg és a súlyomat, ami igazából hülyeség mert egy kupac ruha volt rajtam. Hamar végeztek, de most egyedül akartam lenni. Lassan sétálgattam a folyosón, a második emelten végignéztem az összes tablót és szekrénymatricákat. Nemsokára teljesen szétestem néhány gondolattól, mint semmi sem jön össze és apukám is szörnyen hiányzik. Éppen ezért visszamentem a hangos helyiségben ahol a ballagási ruhákról volt szó. Csendben lekuporodtam a helyemre. Szünetben a radiátoron üldögéltem teljesen magányosan, most Wendy sem jött oda hozzám hiszen már ilyenkor le kell csapni a ballagást követő báli ruhákra. Anyukájával telefonált, a ruha színéről.

-Nem, anyu nem lehet a ruhám lila se vajszínű! Azt a sötétkéket vedd meg nekem amit a hétvégén láttam...Tudod! Azt a koktélruhát, kirakatbábún volt egy aranyos nyaklánccal. Igen az! ....Nem, az nem drága! Anyu vedd már meg légy szíves...!

Úgy becsapta a szekrénye ajtaját, hogy összerezzentem. Időm se volt magamhoz térni mikor a különleges fiú sétált el mellettem röhögve a haverjával. Valamelyikből szivárgott a cigaretta szaga ami teljesen összekeveredett a dezodorja illatával. Aztán magamra néztem. Igen, azt hiszem ezért nem beszél velem csak ha valami történik.

Miért gondolok egyfolytában arra, hogy senkim sincsen? Elfolyik körülöttem minden, fáj a fejem, a halántékomat mintha ezer szegecs ütné meg másodpercenként. A szívem túl nagy, mintha az is kipukkadt volna a testemben és elönt a forróság egyben a gyötrelemmel együtt. Persze az is lehet, hogy túl sokáig ültem a forró radiátoron.

Amikor azt hittem végre elszabadultam, hogy már nem lesz több kínzó óra, na akkor következett az utolsó. Az egész évfolyam be volt zsúfolva a színházi előadóba. Brad előttem két sorral ült, én a táskámat szorítva figyeltem amint egy barna hajú lány akinek dús haja ki volt vasalva, ajkai bordóan csillogtak a fülébe súgott valamit. Lazán átölelte a karját és a fejét... ráhajtotta arra a vállra amire én akartam rátenni a szerencsétlen arcomat.

Lehetek én is, lehetnék én is az az egy... valakinek biztos és valamikor. Csak én neki akarok és most. A bordó szájú mintha érezné, hogy a szemeimmel épp őt fojtogatom mert hátrafordult. Pár pillanat alatt a gyilkoló tekintetemet nyugodtabbá váltottam és a távolba meredtem. Azonban a szemem sarkából láttam, hogy olyan kivágott felsője volt amitől a fiúk fantáziája aztán beindulhat. Ó igen már mindent értek, semmit nem kell magyarázni minden világos...

Suli után otthon ledobtam a szobám közepére a táskámat, és mivel anyunak volt egy tucat vendége a munkahelyéről felkaptam ebédnek egy nagy tábla Milka csokoládét és elkezdtem sétálgatni az utcába. Öt perc múlva találtam egy lepukkant játszóteret. Fülemben Three Days Grace üvöltött. Én magam egy mászókára telepedtem ritmusra doboltam a lábammal, az édesség pusztulásnak indult. Szomorúan meredtem magam elé mert senkit sem érdekeltem. Hirtelen megremegett a fa szerkezet ami eleinte teljesen érthető volt ötödjére megnéztem miért, nem hittem a szememnek: Brad?!

-Mit keresel itt? -morogtam rá.

-Láttalak. Mi a bajod? -nézett rám értetlenül.

-Semmi -válaszoltam erőtlenül, szomorú mosollyal. Az álarcomat nem volt kedvem a fejemre ragasztani.

-Történt valami a suliba? Rád szálltak?

-Nem, dehogyis!

Egyszerűbb lenne mint gondolnád, a drága osztálytársad a boci szemeivel. Miért ölel át? Miért hagyod? Miért a kicsapongó ilyen lányokra buknak mindig a fiúk??

-Itt a telefonom, ez a mappa mind düh kiadós zene. Nézd meg.

Randomba rá böktem az egyikre. A nagy része rapp volt, némelyik nem is angol volt viszont valahogy mintha megérteném miről szólna. Valamint egy fiú mindig keménynek mutatja magát. De mégis becsúszik egy-egy gitárosabb, szomorúbb szám.

Felmászott mellém így orromba a bódító illata érződött, kivéve ha elfordultam. De nem volt szívem ennyire mazochistának lenni magammal szemben. Szükségem volt a közelségére, akkor elfelejtettem minden bánatomat. Ez pedig be is bizonyosodott a következő pár órában.

Jó, lehet, sőt szinte mindenki arra gondol, mikor eszébe jut az a srác, hogy kávéházba mennek vagy moziba. Nem pedig egy lepukkant játszótéren ismerkednek meg, egy tábla csokival és különféle zenékkel. Az első benyomás, amikor megismerkedik két ember talán a legfontosabb. Mármint az első randira nem az otthoni kinyúlt felsődet veszed fel. Na ez sem alakult álomszerűen. Egyszerű vastag fekete pulóver villant ki a sötét kabátomból aminek a cipzárja le volt húzva ezért kilátszott a 'Keep calm and carry on' felirat. De ezektől eltekintve mégis különleges volt, mert azzal a személlyel voltam akit szeretek. 

Nem is gondoltam azelőtt bele abba, mi lesz ha találkoznánk és csak ketten lennénk. Azt hiszem jól tettem, mert utólag visszagondolva minden aggodalom hülyeség, minden klappolt és a kedvem is azonnal a fellegekbe csapott. A dalszövegekben volt valami igazság még ha csak pár sor volt ami rám vonatkozott.

-Amikor először láttalak annyira magabiztosnak tűntél -nézett mélyen a szemeimbe amit ezúttal sikerült állnom.

-Igen, anyu lazac blézere és a magassarkú csodákat tudnak tenni még az elkeseredett fejemmel is.

-Nem annak a pulcsit hordok és leszarok mindent lánynak gondoltalak -tért vissza már harmadszorra ugyanarra a témára amiből kilépni igyekeztem.

-Mi van? -tágult ki a szemem- Én? Az az egyik legnagyobb problémám, hogy igenis érdekel mások véleménye.

-Na és a csengőhangod? -hitetlenkedett továbbra is.

-Baj ha szeretem a Fall Out Boy-tól az I Don't Care-t? Ha már nem lehetek az a lány akinek van valakije akkor úgy érzem, had lehessek már az akinek azért nincs senkije mert kemény és nehezen szelídíthető. Haha... -néztem rá a térdeimre majd felé böktem- És veled mi van? Bakancsba jársz, összesúgnak mögötted és sose hajtod le a fejed egyszerűen végig mész a folyosón mintha a tiéd lenne -idéztem fel néhány szívszorító emléket amikor köszönés nélkül elhaladt mellettem.

-Gondolom hallottál pletykákat rólam.

-Nem igazán. Csak furcsálltam ahogy odajöttél hozzám. Általában hidegen hagyja az embereket a jelenlétem, rám sem néznek mintha láthatatlan lennék. 

-És ez téged zavar?-kérdezte nem sok értelmet illetve érdeklődést mutatva, ezért úgy éreztem abba hagyom az önsajnálatot.

-Minden lánynak mondanak valamit, mondjuk vicces vagy, tetszik ahogy bunkó vagy az emberekkel. Érted amitől máshogy néznek rá. De csak ennyi, nem akkora probléma.

-Félreértetted. Azt kérdeztem zavar, hogy odamentem hozzád?

-Nem! -vágtam rá, talán kicsit túl hamar- Veled dumáltam még idáig a legtöbbször -talán bele is pirultam ezért nem bírtam a szemébe nézni pár pillanatig.

-De visszatérve...-kezdett bele amitől muszáj voltam felemelnem a fejemet- Szóval, hidd el, hogy te így is elég különleges vagy -mosolya biztató volt és kedves. Olyan erővel bírt amitől egyszerűen az idáig szétfolyt énem összerázkódott és megszilárdult. Egybe voltam, úgy teljesen egészen. Azt hiszem erre a mondatra vártam, különlegesnek akartam érezni magam. Halvány mosoly került ajkaimra azonban ezt már tagadni se tudtam volna: mert nem is akartam. Igen! Baromi jól esett! -Te így vagy tökéletes. 

Ez a mondat... Akárhány éves leszek mindig emlékezni fogok rá, és akárhány évesen de valaki mondta nekem is, nem tudom milyen céllal de végre annyi idő után letisztázhattam magamban, hogy nem egy szánalmas vesztes vagyok aki annyira láthatatlan akár egy idióta elektron. Azért elektron mert az negatív, legalábbis remélem hogy az mert akkor legalább ezt tudom a kémiával kapcsolatosan...

-Mi van? -törte meg a csendet mire felnéztem. Most vettem észre, hogy a térdeimet felhúztam a mellkasomhoz és mosolyogva meredtem magam elé. Az idióta elektron tényleg borítékolható....

-Tudod, te vagy az első aki ezt idáig mondta nekem.

-Nem volt még barátod?

-De, volt egy -szomorodtam el újra.

Sóhajtott egyet aztán a jobb vállamra tette kezét és balra húzott vagyis az ő mellkasára.

-Nyugi. Mi történt?

-Semmi, eszembe jutott valami aminek nem szabadott volna. De mindegy, minden rendben van.

Kezével felemelte a fejemet amit időközben betakart a nagy barna lobonc, gyorsan megigazítottam így láttam gyönyörű szemeit amint épp az arcomat fürkészte. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy egy csók kezdett a fejemben ugrálni. A fantáziám természetesen most is szebb volt mint a valóság, mert nem történt semmiféle puszi.

-Nem érdemelt meg -felelte végül.

-Rosszkor voltam rossz helyen, sokszor előfordul. De tanultam belőle és már nem érdekel.

-Ügyes lány -szólt és neki támaszkodott újra a mögöttünk lévő fa falnak.

A besötétedést követően megszólalt a telefonja amiből csak annyit hallottam, hogy Taylor elakarja hívni valahova bulizni. Ő igent mondott -természetesen hiszen péntek este van- de esze ágában sem volt engem is elhívni. Mivel sietett haza, mert a haverja fél óra múlva megjelenik nála nem kísért haza, csak egy fél utca erejéig együtt mentünk. Mielőtt végleg elköszöntünk volna egymástól egyfajta bocsánat kéréssel szóba hoztam azt a fél órás rossz hangulatot.

-Semmi gáz -mosolyodott el lazán.- Itt kell elfordulnom, majd beszélünk, heló!

-Szia! -átölelt majd sietve megindult a sötét és nedves londoni utcában.

A házból hangos zene hallatszott ki és amikor beléptem Wendy-t pillantottam meg az anyukámmal és az övével. Mind kérdőn meredtek rám, ezért intettem nekik fülig érő vigyorral majd felfelé igyekeztem. Azonban a lépcsőfordulóból óvatosan letekintve láttam, hogy Wen a nyomomban van. Ajaj, mennyi ideig tudom elhallgatni a Brad ügyet? Hogy totál belezúgtam és nem érdekelt mit mondott nekem?