Az órán értelmetlenül meredtem az osztályfőnökre, majd az összes többi órán is más tanárokra. Hazafelé menet láttam ahogy Brad szokásos tempójában ballagott az úton. Odasiettem hozzá és ráköszöntem. Hazakísértettem magamat ami csak azért történt meg , mert arra felé jött.
Pénteken erős szél fújt amitől az idő is borzalmasnak látszott, ez nagyban befolyásolta a napomat: a szokottnál is kevesebb kedvem volt bármihez. A csőfarmeromhoz választott fekete pulóverban azonban jobban éreztem magam.
A hajam általában eltakarja a fejem háromnegyed részét ezért fel sem tűnt az embereknek, hogy az első órában olvastam a másodikban elaludtam. Erre akkor jöttem rá amikor az osztályfőnököm levágott egy halom papírt az asztalra és elkezdte a fejmosást a tanulók nagy részének a csapnivaló matek dolgozatok miatt -akkor még nem ide jártam- többen hurrogtak, mint: az elégséges tök jó jegy vagy hibás volt a feladat. Akik totál bukásra álltak vállat vontak és tovább unatkoztak. Csendes megfigyelőként a fák mozgását bámultam az ablakból: a szél úgy rángatja őket mintha kiakarná csavarni. A sulira esne azonnal, ami beszakadna és mindenki elmenekülne. Olyan őrület lenne, hogy a rohanásban mindenki a másikat tiporná el engem meg a szekrényekre préselnének. Valaki megragadná a karom, utat törne nekünk és miközben a többi fa is a sulira dőlne biztonságban kijutnánk, Brad mélyen a szemembe nézne aztán....
-Miss Fielder menjen le az orvosi szobába -szólt rám az osztályfőnök.
-Tanár úr, semmi baj! -tiltakoztam.
-Kivizsgálás a tegnapi eset miatt, siessen.
A legtöbben egy emberként fordultak hozzám, tekintetük végigkísért. Végig botorkáltam a folyosón ami kongott az ürességtől. Az orvosi szobában a vérnyomásomat mérték meg és a súlyomat, ami igazából hülyeség mert egy kupac ruha volt rajtam. Hamar végeztek, de most egyedül akartam lenni. Lassan sétálgattam a folyosón, a második emelten végignéztem az összes tablót és szekrénymatricákat. Nemsokára teljesen szétestem néhány gondolattól, mint semmi sem jön össze és apukám is szörnyen hiányzik. Éppen ezért visszamentem a hangos helyiségben ahol a ballagási ruhákról volt szó. Csendben lekuporodtam a helyemre. Szünetben a radiátoron üldögéltem teljesen magányosan, most Wendy sem jött oda hozzám hiszen már ilyenkor le kell csapni a ballagást követő báli ruhákra. Anyukájával telefonált, a ruha színéről.
-Nem, anyu nem lehet a ruhám lila se vajszínű! Azt a sötétkéket vedd meg nekem amit a hétvégén láttam...Tudod! Azt a koktélruhát, kirakatbábún volt egy aranyos nyaklánccal. Igen az! ....Nem, az nem drága! Anyu vedd már meg légy szíves...!
Úgy becsapta a szekrénye ajtaját, hogy összerezzentem. Időm se volt magamhoz térni mikor a különleges fiú sétált el mellettem röhögve a haverjával. Valamelyikből szivárgott a cigaretta szaga ami teljesen összekeveredett a dezodorja illatával. Aztán magamra néztem. Igen, azt hiszem ezért nem beszél velem csak ha valami történik.
Miért gondolok egyfolytában arra, hogy senkim sincsen? Elfolyik körülöttem minden, fáj a fejem, a halántékomat mintha ezer szegecs ütné meg másodpercenként. A szívem túl nagy, mintha az is kipukkadt volna a testemben és elönt a forróság egyben a gyötrelemmel együtt. Persze az is lehet, hogy túl sokáig ültem a forró radiátoron.
Amikor azt hittem végre elszabadultam, hogy már nem lesz több kínzó óra, na akkor következett az utolsó. Az egész évfolyam be volt zsúfolva a színházi előadóba. Brad előttem két sorral ült, én a táskámat szorítva figyeltem amint egy barna hajú lány akinek dús haja ki volt vasalva, ajkai bordóan csillogtak a fülébe súgott valamit. Lazán átölelte a karját és a fejét... ráhajtotta arra a vállra amire én akartam rátenni a szerencsétlen arcomat.
Lehetek én is, lehetnék én is az az egy... valakinek biztos és valamikor. Csak én neki akarok és most. A bordó szájú mintha érezné, hogy a szemeimmel épp őt fojtogatom mert hátrafordult. Pár pillanat alatt a gyilkoló tekintetemet nyugodtabbá váltottam és a távolba meredtem. Azonban a szemem sarkából láttam, hogy olyan kivágott felsője volt amitől a fiúk fantáziája aztán beindulhat. Ó igen már mindent értek, semmit nem kell magyarázni minden világos...
Suli után otthon ledobtam a szobám közepére a táskámat, és mivel anyunak volt egy tucat vendége a munkahelyéről felkaptam ebédnek egy nagy tábla Milka csokoládét és elkezdtem sétálgatni az utcába. Öt perc múlva találtam egy lepukkant játszóteret. Fülemben Three Days Grace üvöltött. Én magam egy mászókára telepedtem ritmusra doboltam a lábammal, az édesség pusztulásnak indult. Szomorúan meredtem magam elé mert senkit sem érdekeltem. Hirtelen megremegett a fa szerkezet ami eleinte teljesen érthető volt ötödjére megnéztem miért, nem hittem a szememnek: Brad?!
-Mit keresel itt? -morogtam rá.
-Láttalak. Mi a bajod? -nézett rám értetlenül.
-Semmi -válaszoltam erőtlenül, szomorú mosollyal. Az álarcomat nem volt kedvem a fejemre ragasztani.
-Történt valami a suliba? Rád szálltak?
-Nem, dehogyis!
Egyszerűbb lenne mint gondolnád, a drága osztálytársad a boci szemeivel. Miért ölel át? Miért hagyod? Miért a kicsapongó ilyen lányokra buknak mindig a fiúk??
-Itt a telefonom, ez a mappa mind düh kiadós zene. Nézd meg.
Randomba rá böktem az egyikre. A nagy része rapp volt, némelyik nem is angol volt viszont valahogy mintha megérteném miről szólna. Valamint egy fiú mindig keménynek mutatja magát. De mégis becsúszik egy-egy gitárosabb, szomorúbb szám.
Felmászott mellém így orromba a bódító illata érződött, kivéve ha elfordultam. De nem volt szívem ennyire mazochistának lenni magammal szemben. Szükségem volt a közelségére, akkor elfelejtettem minden bánatomat. Ez pedig be is bizonyosodott a következő pár órában.
Jó, lehet, sőt szinte mindenki arra gondol, mikor eszébe jut az a srác, hogy kávéházba mennek vagy moziba. Nem pedig egy lepukkant játszótéren ismerkednek meg, egy tábla csokival és különféle zenékkel. Az első benyomás, amikor megismerkedik két ember talán a legfontosabb. Mármint az első randira nem az otthoni kinyúlt felsődet veszed fel. Na ez sem alakult álomszerűen. Egyszerű vastag fekete pulóver villant ki a sötét kabátomból aminek a cipzárja le volt húzva ezért kilátszott a 'Keep calm and carry on' felirat. De ezektől eltekintve mégis különleges volt, mert azzal a személlyel voltam akit szeretek.
Nem is gondoltam azelőtt bele abba, mi lesz ha találkoznánk és csak ketten lennénk. Azt hiszem jól tettem, mert utólag visszagondolva minden aggodalom hülyeség, minden klappolt és a kedvem is azonnal a fellegekbe csapott. A dalszövegekben volt valami igazság még ha csak pár sor volt ami rám vonatkozott.
-Amikor először láttalak annyira magabiztosnak tűntél -nézett mélyen a szemeimbe amit ezúttal sikerült állnom.
-Igen, anyu lazac blézere és a magassarkú csodákat tudnak tenni még az elkeseredett fejemmel is.
-Nem annak a pulcsit hordok és leszarok mindent lánynak gondoltalak -tért vissza már harmadszorra ugyanarra a témára amiből kilépni igyekeztem.
-Mi van? -tágult ki a szemem- Én? Az az egyik legnagyobb problémám, hogy igenis érdekel mások véleménye.
-Na és a csengőhangod? -hitetlenkedett továbbra is.
-Baj ha szeretem a Fall Out Boy-tól az I Don't Care-t? Ha már nem lehetek az a lány akinek van valakije akkor úgy érzem, had lehessek már az akinek azért nincs senkije mert kemény és nehezen szelídíthető. Haha... -néztem rá a térdeimre majd felé böktem- És veled mi van? Bakancsba jársz, összesúgnak mögötted és sose hajtod le a fejed egyszerűen végig mész a folyosón mintha a tiéd lenne -idéztem fel néhány szívszorító emléket amikor köszönés nélkül elhaladt mellettem.
-Gondolom hallottál pletykákat rólam.
-Nem igazán. Csak furcsálltam ahogy odajöttél hozzám. Általában hidegen hagyja az embereket a jelenlétem, rám sem néznek mintha láthatatlan lennék.
-És ez téged zavar?-kérdezte nem sok értelmet illetve érdeklődést mutatva, ezért úgy éreztem abba hagyom az önsajnálatot.
-Minden lánynak mondanak valamit, mondjuk vicces vagy, tetszik ahogy bunkó vagy az emberekkel. Érted amitől máshogy néznek rá. De csak ennyi, nem akkora probléma.
-Félreértetted. Azt kérdeztem zavar, hogy odamentem hozzád?
-Nem! -vágtam rá, talán kicsit túl hamar- Veled dumáltam még idáig a legtöbbször -talán bele is pirultam ezért nem bírtam a szemébe nézni pár pillanatig.
-De visszatérve...-kezdett bele amitől muszáj voltam felemelnem a fejemet- Szóval, hidd el, hogy te így is elég különleges vagy -mosolya biztató volt és kedves. Olyan erővel bírt amitől egyszerűen az idáig szétfolyt énem összerázkódott és megszilárdult. Egybe voltam, úgy teljesen egészen. Azt hiszem erre a mondatra vártam, különlegesnek akartam érezni magam. Halvány mosoly került ajkaimra azonban ezt már tagadni se tudtam volna: mert nem is akartam. Igen! Baromi jól esett! -Te így vagy tökéletes.
Ez a mondat... Akárhány éves leszek mindig emlékezni fogok rá, és akárhány évesen de valaki mondta nekem is, nem tudom milyen céllal de végre annyi idő után letisztázhattam magamban, hogy nem egy szánalmas vesztes vagyok aki annyira láthatatlan akár egy idióta elektron. Azért elektron mert az negatív, legalábbis remélem hogy az mert akkor legalább ezt tudom a kémiával kapcsolatosan...
-Mi van? -törte meg a csendet mire felnéztem. Most vettem észre, hogy a térdeimet felhúztam a mellkasomhoz és mosolyogva meredtem magam elé. Az idióta elektron tényleg borítékolható....
-Tudod, te vagy az első aki ezt idáig mondta nekem.
-Nem volt még barátod?
-De, volt egy -szomorodtam el újra.
Sóhajtott egyet aztán a jobb vállamra tette kezét és balra húzott vagyis az ő mellkasára.
-Nyugi. Mi történt?
-Semmi, eszembe jutott valami aminek nem szabadott volna. De mindegy, minden rendben van.
Kezével felemelte a fejemet amit időközben betakart a nagy barna lobonc, gyorsan megigazítottam így láttam gyönyörű szemeit amint épp az arcomat fürkészte. Olyan közel voltunk egymáshoz, hogy egy csók kezdett a fejemben ugrálni. A fantáziám természetesen most is szebb volt mint a valóság, mert nem történt semmiféle puszi.
-Nem érdemelt meg -felelte végül.
-Rosszkor voltam rossz helyen, sokszor előfordul. De tanultam belőle és már nem érdekel.
-Ügyes lány -szólt és neki támaszkodott újra a mögöttünk lévő fa falnak.
A besötétedést követően megszólalt a telefonja amiből csak annyit hallottam, hogy Taylor elakarja hívni valahova bulizni. Ő igent mondott -természetesen hiszen péntek este van- de esze ágában sem volt engem is elhívni. Mivel sietett haza, mert a haverja fél óra múlva megjelenik nála nem kísért haza, csak egy fél utca erejéig együtt mentünk. Mielőtt végleg elköszöntünk volna egymástól egyfajta bocsánat kéréssel szóba hoztam azt a fél órás rossz hangulatot.
-Semmi gáz -mosolyodott el lazán.- Itt kell elfordulnom, majd beszélünk, heló!
-Szia! -átölelt majd sietve megindult a sötét és nedves londoni utcában.
A házból hangos zene hallatszott ki és amikor beléptem Wendy-t pillantottam meg az anyukámmal és az övével. Mind kérdőn meredtek rám, ezért intettem nekik fülig érő vigyorral majd felfelé igyekeztem. Azonban a lépcsőfordulóból óvatosan letekintve láttam, hogy Wen a nyomomban van. Ajaj, mennyi ideig tudom elhallgatni a Brad ügyet? Hogy totál belezúgtam és nem érdekelt mit mondott nekem?
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése