Augusztus végére már újra a megszokott hűvös idő jellemezte a londoni mindennapokat. Nem nagyon volt olyan nap, amikor ne lett volna szükségem pulóverre. Az egyetemig volt még egy hónapunk, de mivel mindketten az egyetem közelében fogunk lakni -én kollégiumban, ő bérelt lakásban- lassan el kellett kezdenünk pakolászni. Nem vittem túlzásba, a bőröndömet kivettem az ágyam alól és egy bakancsot tettem az egyik szélére. Pontosan itt hagytam abba a pakolást körülbelül egy hete. Azóta újra Brad-del töltöm minél több időmet. Mióta megismertük egymást mindig volt esélyünk találkozni és körülbelül harmincöt perc választott el minket -leszámítva amikor Törökországban volt- egymástól. De az egyetem miatt volt bennem némi félelem. Távol leszünk egymástól és a tanulás mellett valószínűleg munkát is vállalunk mind a ketten, így nem tudom lesz-e időnk egymásra. Ez ellen pedig az egyetlen megoldás, hogy míg tudok minél többet vagyok vele.
A szeptember beálltával anyunak is ütemesebben kellett dolgoznia, sokat voltam otthon, de nem egyedül. Az idő kellemes volt ha pulóvert viselt az ember és a nyári holmijait elfelejtette. Tehát, amikor nem a szobámban ültünk vagy a nappaliban -vagy náluk ugyanígy- elmentünk valahová vagy kiültünk a kertbe.
Az esti kocsmázások ugyanúgy megmaradtak, de egyre jobban csappant a létszám mert mindenki elindult az egyetemi városába, hogy beköltözzön új lakhelyére és ott dolgozzon. Így végül ketten maradtunk, és inkább a mi kertünket választottuk ahová leterítettünk két pokrócot és két hosszabbítót felhasználva hoztuk ki a laptopomat a szabad ég alá, remélve, hogy abban a pár órában elkerüli a környéket a londoni eső. A filmezésekből pedig valahogyan mindig ugyanott kötöttünk ki: a szokásos csókcsatánkban.
Azonban elkerülhetetlennek bizonyult, hogy beköszöntsön a szeptember közepe és el kelljen hagynunk Londont, mindkettőnknek. A tizenkilencedik szülinapomat követően neki is álltam a pakolászásnak amit lassan sikerült megcsinálnom. Nem tudtam, mikor jövök legközelebb Londonba, de mivel csak néhány óra az út nem aggódtam, hogy mit vigyek, hány nadrágot mert hazatudok majd jönni valamelyik hétvégén. Mindenesetre a bőröndömet még így is nehezen tudtam lezárni és volt bennem némi félelem, hogy ha nem az elkövetkezendő pár napban akkor majd az új szobámban fog kirobbani minden belőle földre terítve szerencsétlen szobatársamat...
A születésnapom után elkapott egyfajta félelem ami azt takarta, hogy mennyire megöregedtem és mennyire nem érzem magam annyi idősnek amennyi vagyok. Ez minden évben kitör rajtam, de a tizenkilenc már majdnem húsz és az pedig már a felnőtt kor eleje. Arra pedig még piszkosul nem álltam készen.
Pár nappal később viszont beköszöntött a szeptember huszonegyedike -vasárnapig elhúztuk az időt, hogy ne kelljen elutazni- amikor szembe néztem a tükörképemmel.
Tizenkilenc év. Hosszú barna haj, öt éve ugyanaz a kék szem vékony zöld árnyalatokkal, fehér bőrrel és a szemem alatt a karikákkal amit most a korrektorom fedett el. Szempillaspirálon kívül más nem fedte a naturális megjelenésemet. Szinte méregetve néztem magamat, mintha a saját magam szobatársa lennék, hogy milyen benyomást kelthetek rá. Fekete tornacipő volt rajtam, fekete csőnadrág és egy bordó bő ujjatlant húztam magamra a kötött kardigánom alá. Inkább úgy éreztem magam, mint aki harmadikos gimnazista. Szívesebben járnék most oda.
Anyuval a búcsúzást követően még egyszer megöleltük egymást és sok sikert kívánt aztán kiléptem az ajtón magammal húzva a bőröndömet és beraktam Brad kocsijának a hátsó ülésére. Mivel mindketten ezt a vasárnapot választottuk az elutazásra ezért tesz egy apró kitérőt -körülbelül száz kilómétereset ha nem többet- és azt az időt még együtt tölthettük. Nem tudtunk mit mondani egymásnak, úgy éreztem mindketten félünk felhozni mi lesz most. Ezért inkább fel is hangosítottam a rádiót a Booyah egy remix változata ment. Önkénytelenül is elmosolyodtam és ülőhelyzetben elkezdett a ritmusra járni a lábam ahogy a vállaim is, szinte késztetést éreztem a refrénnél, hogy kiszálljak a kocsiból és elkezdjek lépegetni. Végre Brad is mosolygott.
-Jó nyár volt, nem? -mosolyogtam rá továbbra is a ritmusra mozogva de most már a kezem is részt vett a mókában.
-Leger bulija?
-Igen, arra gondoltam -vigyorogtam.
-Már azért megérte, ahogy erre a számra táncoltál.
-Újra megérné -kacsintottam.
-Ha nem valami főút lenne, lehet megállnék.
És csak nevettem elképzelve a helyzetet és máris megnyugodtam attól ami következni fog.
Cambridge.
Ahogy beértünk a városba már láttam a rengeteg fiatalt aztán elérve az egyetem területére kezdtem újra berezelni, de ennek legkisebb jelét sem mutattam. Lejjebb halkítottam a rádiót szinte némára és megszólaltam.
-Itt jó lesz, az ott a főépület. Onnét majd eligazítanak merre kell tovább mennem.
Megállt a kocsival, de a motort nem állítottam le. Belső érzés volt, hogy nem akar velem bejönni sőt inkább csak elköszönünk egymástól és egyből el is hajt. Mire észbe kaptam már ki is szált a kocsiból és kivette a csomagomat. Kikászálódtam a járműből és egy rövid csókot követően átadta a bőröndömet és a sporttáskámat.
-Vigyázz magadra.
-Nem lesz probléma -mosolyogtam.
-Rendben. Akkor szia.
Az arcomra nyomott még egy utolsó puszit aztán a vezetőüléshez sietett és el is hajtott. Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire furának. A sporttáskám ólomként nehezedett a vállamra és a szívemet egyre jobban nyomta valami belülről. Az arcomról kezdett lefagyni a mosoly apró utójele és teljes mértékben fintorral meredtem az útra amit már rég elhagyott. Mi történhetett?
Az új lakhelyem egy apró szoba a harmadik emeleten, de legalább csak másik három lánnyal kell egy fürdőszobán osztozkodnom és nem tizenhárommal.
A szobatársam utánam egy bő órával érkezett kétszerannyi holmival mint én.
-Szia, Shalott vagyok.
-Katie. Honnan jöttél? -néztem a hatalmas csomagjaira.
-Skóciából. Apukám nem akarta, hogy idejöjjek, úgyhogy a lehető legtöbb holmimat hoztam. Kitudja, mikor megyek haza legközelebb.
Shalott még egy bőröndöt felhozott a közös szobánkba aztán az ágyát körbevéve ezekkel ment el valahová. Mire visszaért már végeztem és a koli wifijét használva próbáltam kapcsolatba lépni a világgal.
-Ne haragudj, hogy úgy elviharoztam amikor ideértem. Beakartam mutatkozni, és megismerkedni de a barátnőm az épület másik végében kapott szobát és segítettem neki pakolni aztán meg eltévedtem...
-Semmi baj. Teljesen megértem.
Egyáltalán nem értettem meg. Soha nem voltam kollégiumi gyerek és barátnőnek sem kellett segítenem pakolni.
-Tehát Katie, ugye? Angliából?
-Igen, Wattonból.
-Én pedig Shalott. Perth-ből.
Ezt követően hosszú és kínos csönd elé néztünk mert miről beszélhettünk volna? Igaz, hogy mindketten gólyák voltunk de a suliról minek beszéljünk míg el nem kezdődik? Más témát pedig nem igazán lehetett volna felhozni.
-Hétvégén hazamész majd? -kérdezte mikor már az első bőröndjét majdnem kipakolta
-Lehet. De most egy hónapig nem valószínű. Még nem szereztem munkát és addig spórolnom kell.
-Pár utcányira van egy kávéház -Shalott megfordult és szerényen elindult felém aztán leült a másik bőröndjére- egy apró hangulatos kis hely ahová rengeteg diák jár be tanulni, enni, vagy beszélgetni. Ott munkatársakat keresnek, én is oda szeretnék menni dolgozni csak a könyvtárába. Az kevesebbet fizet de sokkal nyugisabb.
-Mi a hely neve? -ültem fel érdeklődve
Leírta nekem egy lapra aztán odaadta és visszatért a pakoláshoz. Beírtam a címet a keresőbe és tényleg közel volt, maximum negyed órát kellett sétálni.
-Köszönöm -mosolyogtam rá.- Segítsek valamiben?
Kissé hülyén éreztem magam amiért az én térfelem teljesen rendben volt és az ágyamon feküdtem ahol mindenféle értelmetlen dolgokat olvastam a laptopomon, miközben szegény csaj meg a meleg téli holmijait próbálja feltenni a legfelső polcra anélkül, hogy az élére vasalt ruhák ne gyűrődjenek.
-Egy széket ide tudnál nekem hozni, kérlek?
-Persze.
Egyébként nagyon kedves lány ez a Shalott. Még ha a megismerkedésünk napján kétszer is rosszul ejtettem ki a nevét. Nem haragudott meg, csak mosolygott. Egyébként az a tipikus kis félős lány aki én is voltam a gimi elején. Világosbarna haja van, és zöld szeme az arcán meg néhány halvány szeplő. Nem volt kisminkelve de még így is szép arca volt és minimum öt különböző virágmintás sála az ágya támlájának volt nekikötve amitől nekem is vidám kedvem lett.
Másnap az évnyitóra ő a barátnőjével ment én meg egyedül és majdnem el is késtem. Időben ott akartam lenni azonban történt az a csoda, hogy tegnap nem jártam körbe az épületet és hiába volt leírva, hová menjek egyszerűen nem találtam.
Egy fantasztikus dolog volt abban amikor beléptem az előadóba az évnyitó után: miután leültem és körülnéztem egyetlen ismerős arcot sem láttam. Teljesen új életet kezdhetek. Már csak az érdekelt, hogy Brad-nek is ilyen jól indultak-e a dolgai és azért nem hívott-e..
Az elkövetkezendő héten nem is beszéltem Brad-del, párszor hívtam de vagy nem vette fel vagy az üzenetrögzítőjét kapcsolta. Vissza nem hívott és kezdtem idegeskedni szombat délelőtt, hogy vajon mi történhetett. Az elköszönésünk egymástól is baljósra sikerült és emiatt komoly pánikban éreztem magam. Próbáltam a tanulásba merülni, de mivel ez még csak az első hetem volt csak egy-két jegyzetemet tudtam újra írni amit rondán jegyzeteltem órán mert gyorsan beszélt az előadó. Ezen kívül mindent háromszor rendbe raktam és Shalott-ot úgy érzem abban a fél órában amíg a szobában tartózkodott sikerült jól felidegesítenem az állandó mászkálásommal és rendmániámmal mert a végén felajánlotta, hogy mi lenne ha elmennénk a suli előtti parkba. Mivel nagyon szép idő volt az apró rövidnadrágomat inkább egy világos színű ruhára cseréltem le és már el is indultunk.
-Mi nyomja a szívedet? -kérdezte
Mellékesen imádom ennek a lánynak a tájszólását. Annyira tetszik, hogy végre nem azt a hibátlan kiejtésű angolt hallom.
-Csak egy ismerősöm.
-Megígértem, hogy hívni fog de nem teszi -bólintott.- Ne érdekeljen. Magát ássa el ezzel.
-Ami az illeti a barátom...
-Hoppá, sajnálom.
-Semmi gond.
Leültünk az egyik fapadra ami a kollégiumtól nem messze volt és a körülöttünk lévő embereket figyelve beszélgettünk. Sokan ültek kint a földön vagy hasonlóan hozzánk egy padon valamilyen itallal és egy könyvet bújtak. Egyszer csak megrezzent a telefonom egy üzenettel.
A koliban vagy?
Brad írt nekem, végre.
Igen.
Ezúttal hosszabban rezgett a telefonom, vagyis hívtak. Nem tudtam, mit kéne mondanom.
-Igen?
-Itt vagyok a kollégiumod bejáratánál, ki jössz?
-Máris megyek.
Kinyomtam és a hideg kirázott ettől a beszélgetéstől. Shalott-nak mondtam, hogy most egy kicsit elmegyek de mindjárt visszajövök csak egy pár perc. Míg kiértem a kapuhoz próbáltam mindenféle hányingert leküzdeni amiket a rossz megérzéseim hoztak elő. Miért jött el idáig? Egy hétig nem válaszolt a hívásaimra, és most csak úgy megjelenik? Aztán próbáltam a pozitív gondolataimmal átvenni az irányítást, nyilvánvalóan valamiféle meglepetést szervezett nekem. Elmegyünk valahová, és nem akart szólni mert amúgy is rengeteg dolga lehetett. Mondta, hogy be kell költöznie a lakásába és munkát kell keresnie és mindemellett még ott volt neki is az egyetem. Biztosan hulla fáradtan ért mindig haza és nem is figyelte a telefonját.
Kiértem az útra ahol megláttam az ismerős kocsit és elindultam felé. Kopogtam az ablakán a körmömmel mire megrezzent és kiszállt.
-Szia -ölelt át.
Jó volt átölelni. Szorosan tartott és én is őt. Minden félelmem elszállt.
-Hogy-hogy erre jártál?
-Látni akartalak. Valamerre eltudnánk menni?
Elvezettem a kollégium azon területére ahol tudom, hogy mindig kevesen vannak. Van egy apró tó, ahol mindig csak egy-két ember kószál. Ezúttal csak egy srác dohányzott, de miután leültünk már el is ment.
-Milyen heted volt? -kérdeztem
-Hosszú. Könnyen találtam munkát és már be is álltam, ez volt az első szabadnapom.
-Mindennap dolgozol? -ez új volt nekem, tekintettem arra, hogy nekem idáig még csak háromszor kellett bemennem a munkahelyemre, hétfőn amikor jelentkeztem aztán pedig csütörtökön és pénteken négy órára.
-Még egy hétig igen, aztán már csak egy héten négyszer.
-És milyen az egyetemed?
-Nem rossz. Tele van jó arcokkal, már le is beszéltünk valamikor egy piálást.
-És a lakásod? -ezzel a kérdéssel vettem észre, hogy csak én kérdezek és, hogy mennyire ragaszkodok ehhez a beszélgetéshez.
-Nem rossz. Nagy a kupi.
-Oké, utolsó kérdésem. Miért jöttél ide, ha ennyire nyilvánvalóan nem akarsz velem beszélni?
Az a fél percig tartó csönd ami köztünk volt, ólomként nehezedett rám és óráknak tűnt.
-Tartsunk szünetet -bökte ki.- Vagy inkább fejezzük be. Nem akarom, hogy várj rám, mert nem érdemes.
-Ezt mikor döntötted el? -kérdeztem úgy mint aki meg sem érezte az előző mondatnak a súlyosságát.
-Akkor amikor innen elindultam egy hete és mentem az egyetememre. Sokat mérlegeltem és ez így lesz a legjobb. Nem volt ez olyan igazi kapcsolat. Egyfolytában ittunk és én ebből kiakarok nőni.
Hazudott. Ez nem így van, ezt annyira nem ő találta ki. Teljesen nem illet rá, hogy ilyet mondjon.
-Jól van, akkor vége. Amúgy se lenne időnk egymásra, már most nehéz egyeztetnem magamban a munkát és a tanulást -azért én is tudok ilyen jókat hazudni.
-Oké.
-Szia.
Nem tudom, hogy elköszönt-e, csak láttam, hogy felállt és elindult. Újra átsöpört rajtam egy hideghullám és tetőtől talpig libabőrös lettem. Nem sírtam. Nem hallottam semmit. Tompán lüktetett valami bennem. Aztán egyetlen mondat telepedett még utoljára le az elmémben: Legyél boldog ok nélkül mint a gyerekek. Ha okkal vagy boldog, bajban vagy mert elvehetik tőled az okot.
Valaki megtette. Ez egy kamu szakítás volt. Itt nem a változásról volt szó.
