Te már soha nem leszel boldog

Én pedig megint egyedül maradtam, vérző szívvel, szomorúan, és könnytől áztatott arccal.

Így érkeztem meg Wattonba, ahol első utam a vasútállomáson lévő mellékhelyiségbe vezetett. Nagyjából rendbe szedtem magamat és elindultam apuék házához. Az idő kellemes volt, nem fáztam de az arcom kipirult annyira, hogy a sírást elfedje és azt higgye mindenki, csak a csípős idő miatt ilyen.

Apu teljesen más ember lett. Eladta a régi háza telkét és véglegesen hazaköltözött. Az állása megmaradt, de már nem dolgozott annyit, mert a nagyszüleim nyugdíja is ott volt. Azonban annyira lefoglalt az elmúlt pár hónapban a saját szenvedésem, hogy a nagyszüleimről teljesen elfeledkeztem. Mindkettőn meglátszott jócskán már a kora, mind a közlekedést, mind a kinézetüket véve. Teljes mértékben elfacsarodott a szívem, hogy míg régen hetente háromszor-négyszer voltam náluk, jelenleg utoljára fél éve toltam ide a képem.

Az egyetlen dolog, amit mindig imádtam a karácsonyban, ami soha nem változott mint a családi hangulat vagy a karácsonyi menü, az a rengeteg fény volt sötétben. Az égő a karácsonyfán és a csillagszórók mindig örömöt hoztak a szívemben és ezúttal is eszembe jutott, hogy mindig a legnagyobb sötétségben látszódik a fény. Valószínűleg ha megfordulnék, megvakítana az a bizonyos fény.

-Már a harmadikat gyújtod meg sorban.

Apu hangja riasztott fel a merengésemből. Vastag kockás pizsamanadrág volt rajta és hosszú ujjú, a haja a szokásosnál rövidebb volt, és meg volt borotválkozva amitől rajta is látszott, hogy kezd ráncosodni. Hirtelen elfacsarodott a szívem, mindenkit olyan régen láttam, teljesen megváltoztak és semmit sem tudtam róluk. Amikor felvettek a Cambridge-re elhatároztam, hogy három hetente hazajövök Wattonba, ha nem gyakrabban. Attól függ, milyen beosztásom lesz, vagy lesz-e olyan ismerősöm aki erre felé jön és hajlandó lenne elvinni. Lett volna rá esélyem, de én inkább a szétcsúszást választottam egy szakítás után a saját családom helyett, akiknek állandóan hazudtam, amikor megkérdezték mikor lesz egy szabad hétvégém...

-Sajnálom, apu. Annyira sajnálom, hogy nem jöttem a szemeszter közben. 

-Semmi gond. Ennyi idősen a tanulásnak kell az elsőnek lennie, és a barátoddal töltöd minden idődet. Ez teljesen normális. De azért örülök, hogy a karácsonyt itt töltöd.

-Nem apu. Nem tanulok, majdnem megbuktam. Brad szakított velem, én meg amikor nem dolgoztam, akkor elmentem inni vagy az ágyamban bőgtem. Ha nem épp valamit beszedtem.

Azt a mindenit. Olyan felszabadító érzés volt végre kimondani mindezt.

-Miért nem mondtad?

-Senkivel nem beszéltem. Szégyelltem magam, mindenki megmondta nem lesz hosszú kapcsolat. És igazából nem volt vita, csak talált mást.

-Szerintem eleget bánkódtál már. Ideje új utakra térned, hétvégén gyere haza, és nem leszel egyedül. Nem fog eszedbe jutni a fájdalom, hidd el, ha van társaságod sokkal jobb. Még ha az a tulajdon szüleid is, elhiheted, rengeteget segít.

-Bárcsak elszállna a fájdalom, mint ahogy a füst is teszi.
-Esküszöm, pár évvel ezelőtt nekem is volt egy ilyen mondatom.
Átöleltem és hosszú percekre így maradtunk. Az elkövetkezendő pár napon minden rendben volt, és kezdtem éledezni.
Persze én voltam a hülye, hogy azt hittem minden rendbe jöhet. December 29-én foggal körömmel kellett távol tartanom magamat a telefonomtól, hogy ne írjak születésnapi üzenetet Brad-nek. De ez még nem volt akkor tragédia mint, ami másnap következett...

Apuval elmentünk a helyi szupermarketbe bevásárolni az új évre, kaját meg amihez kedvünk volt, míg nagyi átment egyik barátnőjéhez egy kalácsnak a receptjéért. Hazafelé hárman mentünk, mert láttuk mamát a járdán menni és miután beparkolt apu a garázsba mindannyian egy-egy csomaggal a kezünkbe beléptünk a házba. Fura volt a csend, nem szólt a rádió sem a tévé, papa sem felelt....
Pár perccel később, amikor beléptünk a nappaliba az igazság arcon vágott minket...

Egyszer csak egy kopár helyen ébredtem, ahol minden száraz és élettelen volt. Teljes csönd honolt, némaság és kihaltság. Tőlem pár méterre egy lány szedett elszáradt virágokat. Soha nem láttam még őt, de mégis volt benne valami ismerős. Egészen addig nem jöttem rá hogy a tükörképemet látom, míg ő is ugyanazzal a rémült arckifejezéssel nézett rám, mint én őrá. Semmiféle érzelmet nem fedeztem fel a tekintetében az említett rémületen kívül, mintha hiányzott volna belőle. Mintha egy részem meghalt volna belőlem, nem tudtam volna megmagyarázni de nem voltam teljes ember amikor ebből a rémálomból felébredtem. Bele a másikba, ami az életem.

Az új évet Sylvia Plath-ot olvasva kezdtem, két nappal később pedig a temetésen új életcélt határoztam meg. Többek között a régi életmódommal nem ártana szakítanom, mielőtt rászoknék bármelyikre, ne adj Isten pár év múlva fontosabb legyen az ennivalónál bármelyik szenvedélybetegség. És akkor nem a csokoládéra vagy a kávéra gondoltam. Az előbbi engem is érint, az utóbbi meg legális.
Nehéz volt egyen tartanom magam miközben lelkileg egyre tropább lettem. Ha nem hisztiztem volna végig az őszt, hetente haza tudtam volna jönni abból a pénzből amit elittam. Meghallgathattam volna sokadjára a nagypapám háborús élményeit, vagy ahogy a mamát ismerte meg. Most akárhogy is próbálom csak egy-két tőmondatban tudom megfogalmazni miről szólhattak, pedig mindig már magamban meséltem a történetet amikor hallgattam.

Bár a szemeszter január második hetében kezdődött el, már az első héten visszamentem az egyetemre. Muszáj volt összeszednem magam, tanulnom. Az ösztöndíjra nagy szükségem lenne a jövőévben és ha másért nem is, a papa is biztosan szeretné ha nem egy lecsúszott unokája lenne aki néha azon is elgondolkozik hány ujja van.
Ezúttal rendesen pakoltam be a bőröndbe, de mivel apu felajánlotta, hogy elvisz ezért azt ahogy kinéztem nem erőltettem. A hajam egy apró fésülködést követően kontyban végezte, egy 14-es méretű szürke pulóvert vettem fel a 8-as méretemre és azt a farmeromat amiben az elmúlt pár hetemet töltöttem és a mesterséges lyukak mellé még én is beújítottam párat. Ahogy beparkolt apu kocsija a kollégium elé megszorította a kormányt és rám nézett.
-Felmehetnék a szobádba?
-Persze, miért?
-El akarom vinni az összes gyógyszeredet és üvegedet.
-De én már nem....
-A te érdekedben teszem, mert nem akarok csalódni benned.