Karácsony

Következő nap, huszonnegyedikén a kanapén ébredtem. A nap halványan sütött be az ablakon, én meg épp az Üvegburát olvastam Sylvia Plath-tól. Anyu zavart meg nagyjából fél órával később.
Amikor megjelent felültem és elindultam a konyhába, ahol leültem az egyik székre.
-Szörnyen lefogytál -jelentette ki.- Ennyire rossz a kollégiumi koszt?
-Mostanában nincsen kedvem enni -zártam rövidre a témát.
Igen, ez eléggé szokatlan mondat egy olyan lánytól, aki mindig a súlyával küszködött mert összeér a combja, a hasát a fürdőruhában mindig be kell húzni és a karja is vastag. Ezek voltak a legnagyobb problémáim. Jelenleg az, hogy újabb huszonnégy órákat töltsek élve.
Ettem pár falatot reggelire, aztán úgy ahogy voltam vissza is dőltem az ágyba.
-Nem szeretnél valamit csinálni? Elmenni a városba? Beülni valahová?
-Mhhhhhhh.
-Mi történt veled?
-Érdekel Sylvia Plath.
-Ne legyél olyan mint ő. Ezek a huszadik századi írók mind depressziósok mintha annyi bajuk lenne... Segíthetnél inkább.
A mentális betegség igenis komoly. Ki tud annyira hatni a testre, mint bármi más. De valamiért senkit sem érdekel, talán mert a tömeg nem érzi azt, amit mi.
Ahogy felálltam természetesen megszédültem. Az a két deciliter narancslé a natúr puffasztott rizs minden csak nem tápláló reggeli. Nyilván feltűnhetett anyunak ahogy a falba kapaszkodva vánszorogtam leküzdve a szédülést ezért mire átértem az ebédlő asztalához már kitett egy tál áfonyát, mellé nutellát és már a gofrisütőt is bekapcsolta. Nos, megemelem a kalapomat -ha lenne- az előtt aki rájött arra, hogy az étel boldogít.

Annak ellenére, hogy karácsony volt valahol október környékén ragadtam le. Ezúttal a szobámban lévő ágyon feküdtem tréningnadrágban és pulóverben miközben filmet néztem. Délután felé anyunak sikerült kirobbantania engem onnét és elkezdtük a karácsonyi vacsorát. Csendben telt, ő többször kezdeményezett beszélgetést de valahogy ez nekem nem megy mostanában.
Anyutól megkaptam a következő félévemre esedékes tandíjat és mellé egy egyszerű rózsaarany nyakláncot. Enyhén szólva kínosan éreztem magam, amikor átadtam a három csomag füstölőt a füstölős tállal.
-Ezeknek nagyon finom illata van. Ha a szobatársam elmegy, mindig gyújtok egyet. Segít aludni és a kedvemet is felszokta dobni.
-Köszönöm -mosolygott rám anyu.
Egyszeriben melegséget éreztem a belsőmben, ott ahol idáig fagyos voltam, és fásult. És hirtelen hetek után éreztem ahogy az ajkaim felfelé görbültek.

Másnap késő délután indultam el Wattonba. Anyunak nem sikerült kiszedni belőlem a problémáimat, de tudta, hogy van valami. Elbúcsúztunk egymástól a vasútállomáson, aztán felültem a szerelvényre. A már szinte hozzám nőtt fekete farmeromban voltam, a fekete bakancsomban és a  ki lehet találni milyen színű kabátomban. A hajam ugyan meg volt mosva, de összevissza állt. Kivételesen még arra is vettem a fáradtságot, hogy kisminkeljem magamat. Talán a sors keze, hogy nem melegítőnadrágban szálltam fel a vonatra, és az is hogy, amivel egyébként mentem volna, lekéstem. Az első megállóban ugyanis felszállt Brad. Nem vett észre, annyira bele volt merülve a telefonjába. Több mint valószínű, hogy Trey-hez ment, mert annál a megállónál szállt le.
Nem hagyhatod annyiban, nem engedheted el újra szó nélkül -gondoltam. Nem vett észre, hiszen szörnyen megváltoztam.
Amikor már épp készült az ajtó elé sétálni erőt vettem magamon.
-Szia -rekedt volt a hangom és szinte könyörgő.- Brad.
Értetlenül fordult meg, aztán felismert. Rémült arcából semmit sem bírtam kiolvasni.
-Gondoltam köszönök,ha már végig együtt utaztunk...
-Nem vettelek észre.
-Tudom.
-Szia.
Mintha kiszámolta volna, a vonat megállt, az ajtók kinyíltak, ő pedig vissza se nézve ment le az aluljáróba. Én pedig megint egyedül maradtam, vérző szívvel, szomorúan, és könnytől áztatott arccal.

Lecserélve

A hétfő valahogy soha nem volt az erősségem, hát még ha egy fél liter vodkát küldök le vasárnap este. Körülbelül tizenegykor értem vissza a kollégiumba, ahol a szobatársam éppen tanult még. Na nekem is ezt kellene csinálnom. Gimnáziumban miért sikerült olyan remekül elrejtenem az érzéseimet amikor tanulnom kellett?
-Nem szeretnéd inkább kimondani, mi az amiért ennyire elhagytad magadat?
Ránéztem. Egy percig komolyan el is gondolkodtam.
-Nem tudom.


Így aztán újra nem mondtam ki magamból és egy újabb hét elé kellett néznem. Egyre nehezebb volt az állandó megjátszás. Egyszerűen sírni akartam, de nem most amikor dolgoznom kellett ebben a nyomorult kávéházban.
Valami egyetemista egyszer csak rám mosolygott de én csak egy arcot láttam és a legelső mosolyát amit felém vetett januárban. Egy könnycsepp. Őrült lélegzetvétel és nekem muszáj volt kivennem a szünetemet. 

Soha nem fogok ebből kigyógyulni. Nincsen fény, jövő, bizalom. A napjaim mind egymás után jönnek sorba de ugyanolyan üresek és én úgy élek mint egy halott. Sehogy. Egyszerűen eljátszom, mintha... Mintha mi? Mosolyognék, figyelnék arra mit beszélnek hozzám -pedig pont ez a legutolsó dolog ami érdekel- és felelek a kérdésekre amikre a berögzült, jól vagyok, fáradt vagyok ennyi az egész vagy a ne haragudj nagyon kimerített a munka megismételnéd válasszal feleltem. Egy helyben állok, nem mozdulok nincsen semmilyen életjelem amit a világnak mutatnék. A fekete gödör, amibe beleugrottam egyre sötétebbé válik és várom a választ, hogy miért történik velem mindez. Hogy maradhattam ennyire egyedül?


Karácsonyig megúsztam azt, hogy a szüleimmel kelljen találkoznom. A kedvenc okom a dolgoznom kell vagy hogy hétfőre ki kell olvasnom egy nagyon száraz anyagú könyvet lett. Azonban ünnepek előtt egy héttel apu és anyu is elkezdett engem zargatni mikor megyek Wattonba illetve Londonba. Végül arra jutottam ez alól nem tudok kibújni és huszonnegyedikén Londonban leszek anyunál utána pedig apunál Wattonban.
Október közepe óta nem találkoztam Trey-jel, Bradről nem tudtam semmit ahogy Taylorról sem. Trey ugyan néha írt amire válaszoltam de egyre kevesebb lelkesedéssel. Mindig csak Brad-et jutotta eszembe...
Szépen lassan kezdtem elindulni abba az irányba, amiről letértem. Ez a szemeszterem borzalmasan sikerült, épphogy nem rúgtak ki. Idővel kiszagolták rajtam a füst és pia keveredését és beszélni akartak velem. Az egyetlen szerencsém, hogy pont átcsúsztam a vizsgákon -egy-két százalék híján- így maradhattam. Azonban azzal, hogy elkezdtem összeszedni magamat új ellenség lépett színre. Rémálmok.
-Nem! Engem te nem állíthatsz meg!
És ezt azzal akarod bebizonyítani, hogy tüdőgyulladást kapj? Vagy hogy elsodorjon a folyó?
-Sosem ismertél igazán.
Amíg nem kezdtem igazán fuldokolni fel sem ébredtem. A halál már nem egy megnyugtató opció lett számomra. Már nem akartam meghalni, de a rémálmaimban hasonló dolgok történtek. És a legrosszabb az volt, amikor Brad akart a lelkemre beszélni.

Huszonharmadikán délután indultam Londonba. Már négy órára be is értem a vasútra, ahol anyu várt kocsival. Hazafelé menet kérdezősködött amikre egy szavas válaszokat adtam.

-Sokat változott az életed egy év alatt? Egy éve jelentette be apád, hogy ide kéne jönnöd.

-Rengeteget -mondtam ki komolyan.- El sem tudnád képzelni...

Régi otthonomnál szálltam ki az autóból és hirtelen úgy éreztem mintha nem is telt volna el az az egy év. Az idő hideg volt és nedves. Bent meleg volt és a nappaliban lefeküdtem a kanapéra. A macskám a lábam végénél feküdt, róla teljesen meg is feledkeztem. Egész délután aludtam, anyu tálcán hozott nekem enni és magának. Leült egy másik kanapéra és néztük a karácsonyi filmet maratonját. Reggel ugyanott ébredtem.

Október 18

Október 18.
Ezúttal magamra parancsoltam, hogy péntek este nem csúszok szét. Az előző pénteket egy kocsmában töltöttem és ott is ébredtem másnap reggel, de nem úgy ahogy szerettem volna. Egy ismeretlen fazon feküdt a lábamnál és semmire nem emlékeztem. Tudom, hogy tettek valamit az italomban, mert magamtól a kettőt nem kevertem. Vagy pia vagy gyógyszer. Azonban a tizenhetedikét azzal töltöttem, hogy alaposan lefürödtem, hajat mostam, és kerestem egy normális tiszta ruhát amit holnap felvehetek.

Reggel korán keltem és sokkal mozgékonyabb voltam, mint máskor. A hajam még vizes volt ezért összefontam. Felvettem a még tegnap kiválasztott fekete nadrágomat a bakancsommal, egy szürke felsővel fekete kötött kardigánnal és arra az esőkabátomat. 
Maximum ha öt percet vártam a vonatra aztán elindult és tizenegy órára be is ért Londonba.
Trey vonata is ugyanide ér be, de fél órával később így addig a vágányok között sétálgattam aztán amikor kiírták, hogy pontosan mikor és hová ér be odamentem a vágány elejére, hogy biztosan ne kerüljük el egymást. Kész tömeg szállt ki a vagonokból így nem tudtam kiszűrni a szinte kopasz, jó húsban lévő Trey-t, aki biztosan a bal kezében hozta a piros sporttáskáját. Valószínűleg a vagon hátsó felében volt az úton, mert a tömeg végén jött. Egy hónap alatt még izmosabb lett, ha öt-tíz centivel magasabb lett volna észrevétlenül el tudtam volna bújni mögötte. Mosolyt erőltettem magamra és ránéztem.
-Szia! -üvöltöttem, idiótán integetve a karommal
-Szia!
Gondolom meglepődött a reakciómon, én is elkönyveltem magamat egy idiótának, csak nem mutattam. Erős voltam, nem sírtam, mosolyogtam és végig csináltam. Ezt jelen időben kötőszavas káromkodásokkal ismételtem magamban.

Mivel a táskájában néhány heti szennyese volt ezért először átmentünk hozzá, ahol kidobálta a piszkos ruhákat és míg berakott ugyanennyi tisztát leültem az íróasztalának a székére és az egyeteméről kérdeztem.
-Nem rossz, van egy-két ismerősöm csak az a baj, hogy nagyon messze van innét.
Mivel Trey szülei újra benyitottak a gyermekük szobájába és azt kérdezték nem éhes-e úgy döntöttünk elmegyünk valahová. Trey és Taylor Londonnak ugyanúgy a külvárosában lakik, ahol már kertesházak vannak és van egy halásztó is a környéken. Oda mentünk ki és mikor már végre leültünk az egyik stabilnak tűnő fapadra kifújtam magam. Elszoktam az ennyi sétától és mosolygástól. Trey felém fordult és nem vette le rólam a tekintetét.
-Most akkor ti tényleg szétmentetek?
-Ilyennel nem viccelek.
-Oké, megértem, de nekem Brad nem mondta. Beszéltünk egyszer-kétszer, de nem említette.
Tehát már ennyit sem érek neki. Egy mondatot, hogy elmondja miféle változás történt az életében. Ennyit sem. A francba. Most jöttem rá, mik jutottak az eszembe. Nem szabadott volna ezekre gondolni. Eszeveszetten elkezdtem felfelé pislogni és lehajoltam hogy újrakössem a bakancsomat.
-Na jó.
Trey lemondóan sóhajtott és először azt hittem, hogy talán megölel mert már nagyon jól esne egy ölelés, egy igazi, de csak annyit hallottam, hogy nagyon távolról kicsöng egy telefon. Felnéztem. Trey telefonált. El se jutott a tudatomig, hogy mit tervez, mire megszólalt.
-Na mi van harcos? Rég jelentkeztél, élsz még?
Nem tudtam, hogy akarom-e hallani a hangját vagy inkább beleugrani a vízbe és többé fel se jönni a felszínre. De mivel már valamilyen szinten amúgy is fulladoztam Trey telefonjához tettem a fülemet, ő pedig maximumra tette a hangerőt.
-Ja igen, el voltam havazva. Majd valamikor hazamegyek, mikor leszel otthon?
-Gondolom hétvégénte Katie koleszébe járkálsz, nem? Aztán véletlenül se jönnétek fel már ide.
Hatalmas szemekkel néztem Trey-re. Bárcsak még így lenne, mit meg nem adnék érte...
-Mondom dolgoztam. Meg egyetemre járok -feltűnően ideges lett.
-Na mi van összevesztetek?
-Szétmentünk.
-Kezdj csak el csiripelni nekem...
És Brad belekezdett az ő oldaláról. Elmondta, hogy nem akar távkapcsolatot de ez már csak a végső ok volt. Egyszerűen megunt engem. Találkozott egy másik lánnyal. A csaj tele van izommal de mégis vékonyabb mint én. Imádja a rapp zenét és a holland vöröslámpás negyedet. Egyszerűen csak meglátta és megakarta szerezni. Egy hétig úgy volt vele, hogy elfogja felejteni , de azalatt az egy hét alatt míg én nem voltam ő meg a végleges szobatársa lett összejöttek először iszogatni aztán egymás mellett kötöttek ki és végül arra jött rá hogy a telefonját kitette az erkélyre, hogy ne hallja ha keresem, míg azzal a lánnyal van. Egyszerűen lecserélt. 
Akkor lett elegem a világból. Olyan méretű fájdalom volt bennem hogy megtudtam mindezt, hogy már egyszerűen ugrásra kész voltam, a Tintagel tetejéről az óceánba. Soha többet nem lélegezni, becsukni a szememet és örökké sötétséges látni. Csak legyek egyedül...
-Haver, te hülye vagy. Idióta. Érted? Ezzel a csajjal egy hónapig se leszel együtt de Katie-t megcsaltad, hazudtál neki mikor szeret téged.
-Meguntam, nem érted meg?
-De a ti kapcsolatotok nem is volt unalmas.
-Igen, ezt én sem értettem. De nem laktunk együtt. Viszont Kim-mel együtt lakunk, és igen, sokkal jobb.
-Csak legyél boldog, ha már nekem nem sikerül -suttogtam.
-Jó hát nekem mindegy, de azért ha Katie lennék azt mondanám, hogy rohadj meg. Ez így nem volt tisztességes. Nem ezt érdemelte volna.
-Szerinted miért mondtam neki azt, hogy megakarok változni?
-Ismer téged. És tudja, hogy ez nem így van.
-Majd talál mást.

Ezerfelől érzékeltem különböző zajokat. Egy ideig közeledtek aztán távolodtak de mindenegyes alkalommal hangosabbak lettek, végül már üvöltenem kellett, amikor ütemes sípolásra váltott mintha a tulajdon dobhártyám is felvette volna ellenem a harcot. Ahol valamiféle kapaszkodót láttam nem értem el, vagy nem volt ott semmi és egyre több sötétlila vonal tért bele a látókörömbe. És végül minden fekete lett.

Egy pillanatra azt hittem mindent álmodtam. Körülöttem minden zöldes árnyalatú volt, de látszott az ősz hatása, viszont amikor Trey-t megláttam minden az eszembe jutott, aki egyből nyújtott felém egy palackot, hogy igyak belőle. Szinte reflexből nyúltam a táskámért, amiből egy sárga pirulát kivettem -de rühellem ezt a színt- és lenyeltem a vízzel együtt. A nyelvem elkezdett zsibbadni.
-Sokszor ájulsz el?
-Egyszer abba marad, majd ha találok mást -idéztem fel az utolsó szavakat amikre emlékeztem.
-Egyik nap az egyetemen sétáltam és láttam egy idézetet a falon, azt hiszem valami olyasmi hogy lehet, hogy a fájdalom emlékeztet arra, hogy élünk de a szeretet viszont arra emlékeztet, hogy miért élünk. Gondolj erre.
Szemöldökömet szinte az első hajszálamig felvontam.
-Ez most nem éppen segít.
-Vannak mások is, akiknek fontos vagy. A szüleid -grimaszomra megvakarta a fejét- meg én és .... én de még...
-Ne erőlködj. Nincs miért -ugyan nem láttam, de éreztem, hogy borzasztóan keserű mosolyom volt.

Vasárnap este utaztam vissza Cambridge-re. Megvártam, amíg elmegy Trey vonata és aztán a következővel én is elindultam. Teljesen elment az életkedvem ha még maradt bennem. Abban a háromnegyed órában amim még volt indulásig vettem egy üveg vodkát és egyenesen ment le a végső útja a számon.
A vonat szinte üres volt a harmadik megállót követően, így magamra maradtam az egész vagonban. Tehát maradt időm a sötét gondolataimra, amit már semmi sem zavarhatott meg. Tíz hónappal ezelőtt még azt se hittem volna el, hogy valaha találkozunk sulin kívül, de hol elhagy az soha fel sem merült bennem. Igen, tudtam, hogy nem passzolunk, hogy különbözőek vagyunk és hogy nincsen jövőnk. De idővel kilöktem ezt a gondolatot a fejemből, mint ahogy most is a jövőképemet. Fogalmam sem volt mit csinálok magammal, hirtelenjében már nem érdekelt semmi, még az se, hogy mások ne lássanak gyengének. Miért kaptam meg ha aztán vége lett? Ezt nem értettem. De ahogy én is ütemesen elkezdtem a halálom felé rohanni úgy rájöttem, hogy mindenki azt tesz az életével amit akar. Ő megtette, amit akart még ha tudja a lelke legeslegmélyebb részén is hogy nem így kellett volna történnie a dolognak. De hát van az a mondás, mi is? Ja igen, a való életben a fiúk nem rohannak vissza hozzád az éjszaka közepén, és nem surrannak be az ablakodon. Csak ott hagynak és aztán többet egy szót sem szólnak hozzád.  Ez. Pontosan ez.