Ezúttal magamra parancsoltam, hogy péntek este nem csúszok szét. Az előző pénteket egy kocsmában töltöttem és ott is ébredtem másnap reggel, de nem úgy ahogy szerettem volna. Egy ismeretlen fazon feküdt a lábamnál és semmire nem emlékeztem. Tudom, hogy tettek valamit az italomban, mert magamtól a kettőt nem kevertem. Vagy pia vagy gyógyszer. Azonban a tizenhetedikét azzal töltöttem, hogy alaposan lefürödtem, hajat mostam, és kerestem egy normális tiszta ruhát amit holnap felvehetek.
Maximum ha öt percet vártam a vonatra aztán elindult és tizenegy órára be is ért Londonba.
Trey vonata is ugyanide ér be, de fél órával később így addig a vágányok között sétálgattam aztán amikor kiírták, hogy pontosan mikor és hová ér be odamentem a vágány elejére, hogy biztosan ne kerüljük el egymást. Kész tömeg szállt ki a vagonokból így nem tudtam kiszűrni a szinte kopasz, jó húsban lévő Trey-t, aki biztosan a bal kezében hozta a piros sporttáskáját. Valószínűleg a vagon hátsó felében volt az úton, mert a tömeg végén jött. Egy hónap alatt még izmosabb lett, ha öt-tíz centivel magasabb lett volna észrevétlenül el tudtam volna bújni mögötte. Mosolyt erőltettem magamra és ránéztem.
-Szia! -üvöltöttem, idiótán integetve a karommal
-Szia!
Gondolom meglepődött a reakciómon, én is elkönyveltem magamat egy idiótának, csak nem mutattam. Erős voltam, nem sírtam, mosolyogtam és végig csináltam. Ezt jelen időben kötőszavas káromkodásokkal ismételtem magamban.
Mivel a táskájában néhány heti szennyese volt ezért először átmentünk hozzá, ahol kidobálta a piszkos ruhákat és míg berakott ugyanennyi tisztát leültem az íróasztalának a székére és az egyeteméről kérdeztem.
-Nem rossz, van egy-két ismerősöm csak az a baj, hogy nagyon messze van innét.
Mivel Trey szülei újra benyitottak a gyermekük szobájába és azt kérdezték nem éhes-e úgy döntöttünk elmegyünk valahová. Trey és Taylor Londonnak ugyanúgy a külvárosában lakik, ahol már kertesházak vannak és van egy halásztó is a környéken. Oda mentünk ki és mikor már végre leültünk az egyik stabilnak tűnő fapadra kifújtam magam. Elszoktam az ennyi sétától és mosolygástól. Trey felém fordult és nem vette le rólam a tekintetét.
-Most akkor ti tényleg szétmentetek?
-Ilyennel nem viccelek.
-Oké, megértem, de nekem Brad nem mondta. Beszéltünk egyszer-kétszer, de nem említette.
Tehát már ennyit sem érek neki. Egy mondatot, hogy elmondja miféle változás történt az életében. Ennyit sem. A francba. Most jöttem rá, mik jutottak az eszembe. Nem szabadott volna ezekre gondolni. Eszeveszetten elkezdtem felfelé pislogni és lehajoltam hogy újrakössem a bakancsomat.
-Na jó.
Trey lemondóan sóhajtott és először azt hittem, hogy talán megölel mert már nagyon jól esne egy ölelés, egy igazi, de csak annyit hallottam, hogy nagyon távolról kicsöng egy telefon. Felnéztem. Trey telefonált. El se jutott a tudatomig, hogy mit tervez, mire megszólalt.
-Na mi van harcos? Rég jelentkeztél, élsz még?
Nem tudtam, hogy akarom-e hallani a hangját vagy inkább beleugrani a vízbe és többé fel se jönni a felszínre. De mivel már valamilyen szinten amúgy is fulladoztam Trey telefonjához tettem a fülemet, ő pedig maximumra tette a hangerőt.
-Ja igen, el voltam havazva. Majd valamikor hazamegyek, mikor leszel otthon?
-Gondolom hétvégénte Katie koleszébe járkálsz, nem? Aztán véletlenül se jönnétek fel már ide.
Hatalmas szemekkel néztem Trey-re. Bárcsak még így lenne, mit meg nem adnék érte...
-Mondom dolgoztam. Meg egyetemre járok -feltűnően ideges lett.
-Na mi van összevesztetek?
-Szétmentünk.
-Kezdj csak el csiripelni nekem...
És Brad belekezdett az ő oldaláról. Elmondta, hogy nem akar távkapcsolatot de ez már csak a végső ok volt. Egyszerűen megunt engem. Találkozott egy másik lánnyal. A csaj tele van izommal de mégis vékonyabb mint én. Imádja a rapp zenét és a holland vöröslámpás negyedet. Egyszerűen csak meglátta és megakarta szerezni. Egy hétig úgy volt vele, hogy elfogja felejteni , de azalatt az egy hét alatt míg én nem voltam ő meg a végleges szobatársa lett összejöttek először iszogatni aztán egymás mellett kötöttek ki és végül arra jött rá hogy a telefonját kitette az erkélyre, hogy ne hallja ha keresem, míg azzal a lánnyal van. Egyszerűen lecserélt.
Akkor lett elegem a világból. Olyan méretű fájdalom volt bennem hogy megtudtam mindezt, hogy már egyszerűen ugrásra kész voltam, a Tintagel tetejéről az óceánba. Soha többet nem lélegezni, becsukni a szememet és örökké sötétséges látni. Csak legyek egyedül...
-Haver, te hülye vagy. Idióta. Érted? Ezzel a csajjal egy hónapig se leszel együtt de Katie-t megcsaltad, hazudtál neki mikor szeret téged.
-Meguntam, nem érted meg?
-De a ti kapcsolatotok nem is volt unalmas.
-Igen, ezt én sem értettem. De nem laktunk együtt. Viszont Kim-mel együtt lakunk, és igen, sokkal jobb.
-Csak legyél boldog, ha már nekem nem sikerül -suttogtam.
-Jó hát nekem mindegy, de azért ha Katie lennék azt mondanám, hogy rohadj meg. Ez így nem volt tisztességes. Nem ezt érdemelte volna.
-Szerinted miért mondtam neki azt, hogy megakarok változni?
-Ismer téged. És tudja, hogy ez nem így van.
-Majd talál mást.
Ezerfelől érzékeltem különböző zajokat. Egy ideig közeledtek aztán távolodtak de mindenegyes alkalommal hangosabbak lettek, végül már üvöltenem kellett, amikor ütemes sípolásra váltott mintha a tulajdon dobhártyám is felvette volna ellenem a harcot. Ahol valamiféle kapaszkodót láttam nem értem el, vagy nem volt ott semmi és egyre több sötétlila vonal tért bele a látókörömbe. És végül minden fekete lett.
Egy pillanatra azt hittem mindent álmodtam. Körülöttem minden zöldes árnyalatú volt, de látszott az ősz hatása, viszont amikor Trey-t megláttam minden az eszembe jutott, aki egyből nyújtott felém egy palackot, hogy igyak belőle. Szinte reflexből nyúltam a táskámért, amiből egy sárga pirulát kivettem -de rühellem ezt a színt- és lenyeltem a vízzel együtt. A nyelvem elkezdett zsibbadni.
-Sokszor ájulsz el?
-Egyszer abba marad, majd ha találok mást -idéztem fel az utolsó szavakat amikre emlékeztem.
-Egyik nap az egyetemen sétáltam és láttam egy idézetet a falon, azt hiszem valami olyasmi hogy lehet, hogy a fájdalom emlékeztet arra, hogy élünk de a szeretet viszont arra emlékeztet, hogy miért élünk. Gondolj erre.
Szemöldökömet szinte az első hajszálamig felvontam.
-Ez most nem éppen segít.
-Vannak mások is, akiknek fontos vagy. A szüleid -grimaszomra megvakarta a fejét- meg én és .... én de még...
-Ne erőlködj. Nincs miért -ugyan nem láttam, de éreztem, hogy borzasztóan keserű mosolyom volt.
Vasárnap este utaztam vissza Cambridge-re. Megvártam, amíg elmegy Trey vonata és aztán a következővel én is elindultam. Teljesen elment az életkedvem ha még maradt bennem. Abban a háromnegyed órában amim még volt indulásig vettem egy üveg vodkát és egyenesen ment le a végső útja a számon.
A vonat szinte üres volt a harmadik megállót követően, így magamra maradtam az egész vagonban. Tehát maradt időm a sötét gondolataimra, amit már semmi sem zavarhatott meg. Tíz hónappal ezelőtt még azt se hittem volna el, hogy valaha találkozunk sulin kívül, de hol elhagy az soha fel sem merült bennem. Igen, tudtam, hogy nem passzolunk, hogy különbözőek vagyunk és hogy nincsen jövőnk. De idővel kilöktem ezt a gondolatot a fejemből, mint ahogy most is a jövőképemet. Fogalmam sem volt mit csinálok magammal, hirtelenjében már nem érdekelt semmi, még az se, hogy mások ne lássanak gyengének. Miért kaptam meg ha aztán vége lett? Ezt nem értettem. De ahogy én is ütemesen elkezdtem a halálom felé rohanni úgy rájöttem, hogy mindenki azt tesz az életével amit akar. Ő megtette, amit akart még ha tudja a lelke legeslegmélyebb részén is hogy nem így kellett volna történnie a dolognak. De hát van az a mondás, mi is? Ja igen, a való életben a fiúk nem rohannak vissza hozzád az éjszaka közepén, és nem surrannak be az ablakodon. Csak ott hagynak és aztán többet egy szót sem szólnak hozzád. Ez. Pontosan ez.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése