Lecserélve

A hétfő valahogy soha nem volt az erősségem, hát még ha egy fél liter vodkát küldök le vasárnap este. Körülbelül tizenegykor értem vissza a kollégiumba, ahol a szobatársam éppen tanult még. Na nekem is ezt kellene csinálnom. Gimnáziumban miért sikerült olyan remekül elrejtenem az érzéseimet amikor tanulnom kellett?
-Nem szeretnéd inkább kimondani, mi az amiért ennyire elhagytad magadat?
Ránéztem. Egy percig komolyan el is gondolkodtam.
-Nem tudom.


Így aztán újra nem mondtam ki magamból és egy újabb hét elé kellett néznem. Egyre nehezebb volt az állandó megjátszás. Egyszerűen sírni akartam, de nem most amikor dolgoznom kellett ebben a nyomorult kávéházban.
Valami egyetemista egyszer csak rám mosolygott de én csak egy arcot láttam és a legelső mosolyát amit felém vetett januárban. Egy könnycsepp. Őrült lélegzetvétel és nekem muszáj volt kivennem a szünetemet. 

Soha nem fogok ebből kigyógyulni. Nincsen fény, jövő, bizalom. A napjaim mind egymás után jönnek sorba de ugyanolyan üresek és én úgy élek mint egy halott. Sehogy. Egyszerűen eljátszom, mintha... Mintha mi? Mosolyognék, figyelnék arra mit beszélnek hozzám -pedig pont ez a legutolsó dolog ami érdekel- és felelek a kérdésekre amikre a berögzült, jól vagyok, fáradt vagyok ennyi az egész vagy a ne haragudj nagyon kimerített a munka megismételnéd válasszal feleltem. Egy helyben állok, nem mozdulok nincsen semmilyen életjelem amit a világnak mutatnék. A fekete gödör, amibe beleugrottam egyre sötétebbé válik és várom a választ, hogy miért történik velem mindez. Hogy maradhattam ennyire egyedül?


Karácsonyig megúsztam azt, hogy a szüleimmel kelljen találkoznom. A kedvenc okom a dolgoznom kell vagy hogy hétfőre ki kell olvasnom egy nagyon száraz anyagú könyvet lett. Azonban ünnepek előtt egy héttel apu és anyu is elkezdett engem zargatni mikor megyek Wattonba illetve Londonba. Végül arra jutottam ez alól nem tudok kibújni és huszonnegyedikén Londonban leszek anyunál utána pedig apunál Wattonban.
Október közepe óta nem találkoztam Trey-jel, Bradről nem tudtam semmit ahogy Taylorról sem. Trey ugyan néha írt amire válaszoltam de egyre kevesebb lelkesedéssel. Mindig csak Brad-et jutotta eszembe...
Szépen lassan kezdtem elindulni abba az irányba, amiről letértem. Ez a szemeszterem borzalmasan sikerült, épphogy nem rúgtak ki. Idővel kiszagolták rajtam a füst és pia keveredését és beszélni akartak velem. Az egyetlen szerencsém, hogy pont átcsúsztam a vizsgákon -egy-két százalék híján- így maradhattam. Azonban azzal, hogy elkezdtem összeszedni magamat új ellenség lépett színre. Rémálmok.
-Nem! Engem te nem állíthatsz meg!
És ezt azzal akarod bebizonyítani, hogy tüdőgyulladást kapj? Vagy hogy elsodorjon a folyó?
-Sosem ismertél igazán.
Amíg nem kezdtem igazán fuldokolni fel sem ébredtem. A halál már nem egy megnyugtató opció lett számomra. Már nem akartam meghalni, de a rémálmaimban hasonló dolgok történtek. És a legrosszabb az volt, amikor Brad akart a lelkemre beszélni.

Huszonharmadikán délután indultam Londonba. Már négy órára be is értem a vasútra, ahol anyu várt kocsival. Hazafelé menet kérdezősködött amikre egy szavas válaszokat adtam.

-Sokat változott az életed egy év alatt? Egy éve jelentette be apád, hogy ide kéne jönnöd.

-Rengeteget -mondtam ki komolyan.- El sem tudnád képzelni...

Régi otthonomnál szálltam ki az autóból és hirtelen úgy éreztem mintha nem is telt volna el az az egy év. Az idő hideg volt és nedves. Bent meleg volt és a nappaliban lefeküdtem a kanapéra. A macskám a lábam végénél feküdt, róla teljesen meg is feledkeztem. Egész délután aludtam, anyu tálcán hozott nekem enni és magának. Leült egy másik kanapéra és néztük a karácsonyi filmet maratonját. Reggel ugyanott ébredtem.