Vissza Londonba

Három héttel később:
Körülbelül egy hónapja lehettünk Senlis-ben. Nem számoltam a napokat, június vége felé jártunk és amikor megkaptam az eredményeimet anyu felhívott. Egész jók lettek, a legrosszabb eredményem is csak négyes lett. Brad-nek is hasonlóan jó eredményei lettek -testnevelésből csak fittnek kell lennie az embernek..- őt is az anyukája tájékoztatta skypon. Azóta is volt egy-két őrült buli, de olyan egyik sem volt, mint amikor nekem kellett hazavezetnem vagy ilyesmi. Adam lassan felfogta, hogy nem fogom neki hagyni, hogy levegyen a lábamról mert ő benne egyáltalán nem látom azt amit Bradben.
Június utolsó napjaiban, azt hiszem kedden jött először szóba, hogy lassan vissza kellene menni Londonba.
-Hogy-hogy?
-Idén anyuval is megyek nyaralni, vele is egy hónapra. Kész röhej, hogy betáblázták a nyaramat. De elvileg augusztusban már otthon leszek, és együtt lehetünk.
-Csak győzzem kivárni -nevettem.- Mikor indulunk?
Már nem azért mert rosszul éreztem magamat, igazság szerint Brad volt az egyedüli ok amiért nem ültem fel Párizsban az első járatra ami hazavisz. Ha hazamentem volna otthon ültem volna, vagy elmentem volna dolgozni, teljesen egyedül lettem volna és nem lehettem volna vele a nap körülbelül 18 órájában -lehet, hogy volt az 22 is, de nem akartam túl sokra gondolni- szóval csak miatta maradtam itt, mert ő szeret itt lenni és évente tud csak eljönni. Azonban Adam visszataszító próbálkozásait nehéz volt elviselni, főleg mert a szemei még mindig eléggé szépek voltak, csak tudtam már mi rejtőzik mögöttük. Brad apukájával nem volt konkrét bajom, csak annyi, hogy túl komoly. Valahogy a komoly emberektől frászt kapok. Vigyázban ültem evés közben és ha valami íztelen kaját ettünk muszáj voltam mindenféle grimasz nélkül lenyelnem. Folyton a jövőmről kérdezett, és hogyan látom magamat a jelenben meg ilyesmi amit egy tizennyolc éves embernek még nem kötelező tudnia. Legalábbis remélem mert így csak még jobban rám ijesztett és még mindig nincsen halvány lila gőzöm se arról, hogy hová vagy milyen szakirányba mehetnénk tovább diploma után. Az se biztos, hogy jó egyetemet választottam magamnak. Mindenesetre ezeket leszámítva amikor Braddel voltam kettesben vagy négyesben a haverjaival minden nagyszerű volt. Pont a hétvégén volt az, hogy Brad apukájának a horkolása simán hallatszott a lépcsőről -mindegy melyik emeleten voltál bárhol hallottad- ezért felhívtuk Leger és Benegert nincs-e kedvük kiülni a parkba. Szerencsére volt, ezért négyen -ők fél órával utánunk- az éjjeli sötétben ültünk a füvön úgy három óráig. Még egy ideig Beneger barátnője is velünk volt telefonon keresztül amikor a csaj hívta, hogy miért nincs fent skypon. Elmondtuk neki, hogy azért mert éppen Brad legénybúcsúját tartjuk és szeretettel várjuk a holnapi esküvőre hátha elkapja a Katie csokrát. Említenem sem kell, hogy nem egy sör után jutott ez az eszünkbe.
De ott volt még egy szép kis szerda is amikor szintúgy a horkolás elől menekülve Braddel ketten kiültünk hozzájuk az udvarba, a napágyra és ott is éjszakáztunk. Aztán volt amikor elmentünk egyet kocsmázni, többször is voltunk és mindezek közül egyetlen alkalom volt amikor Brad az én vállaimon jött haza és nem ő vitt engem a hátán vagy ilyesmi: Leger házibuliján. Az egy vicces éjszaka volt, Leger meghívott mindenféle platinaszőke vasalthajú tagokat, akiknek kedvelt tevékenységük volt a villantás és a barátom bekebelezése. Egy tizenhárom éves már vitte is volna fel egy szobába ha nem jelenek meg és jelentem neki ki, hogy itt az ideje a takarodónak, ha egyszer azt mondja, hogy van valakije azt el kellene hinni.
Egyébként poén mennyire nincsenek megelégedve a lányok az alakjukkal -köztük én is utálom a lábaimat mert összeér a belsőcombom felső része, a karom vastag és a hasam is nagy- de amint valaki aki közel áll hozzájuk az ellenkező nemből és tegyük fel az ölébe ül és megkérdezi a lány, hogy nem nehéz-e és a fiú válasza, hogy: Dehogyis!! Ötven kiló ha vagy... 
Onnantól kezdve, már képes vagy arra, hogy azt gondold, jé tényleg milyen jó lábaim vannak! Velem is pontosan ezt történt. Jó érzés volt reggel megnézni a lábaimat és arra a következtetésre jutni, hogy egyáltalán nem vastagok és nem is vagyok kövér. Brad-ben van valami ami engem nagyon meg tud győzni, többek között erről. Pedig ténylegesen nem voltam modellalkat.
Az utolsó hetünkben kissé elszakadtunk a bulizástól és a kapcsolatunk egy nyugalmasabb szakaszra tért rá. Brad-del volt, hogy egész nap csak filmet néztünk úrimennyiségű szotyit elpusztítva, vagy videójatékoztunk. Igazából hosszútávon nem jó az ha részegen egy üveg akármivel körbe-körbe forogsz egy szobában valami laza szétesős számra. Arra is kell lennie egy bizonyos hangulatnak és arra is ha egy napot egy parkban töltök azzal a személlyel aki mondhatni, a mindenem.
Mielőtt hazamentünk volna, azelőtt három nappal történt, hogy Brad-del egész nap a parkban voltunk egy pokróccal -ami nem vonzza a bogarakat tehát nem sárgát hanem inkább kéket vittünk- és némi kajával de főleg limonádéval felpakolva töltöttük kint a szabadban azt a szombati napot. Vicces volt, nagyon szép nyári idő volt, rövidnadrág és ujjatlan volt rajtam és reggel még körülbelül négyszer akartam visszarohanni hosszúért... Nem esett az eső, sőt a nap is többször kisütött de a levegő nem volt olyan igazi nyárias meleg délelőtt és este sem. Napközben kellemes idő volt és amikor épp nem valami hülyeségen beszélgettünk akkor éppen romantikus pillanatainkat éltük át. Kicsit úgy éreztem magamat, mint egy Lana Del Rey szám. Könnyed voltam, szabad és fiatal. Szerelmes és független. 

-Idén anyuval is megyek nyaralni, vele is egy hónapra. Kész röhej, hogy betáblázták a nyaramat. De elvileg augusztusban már otthon leszek, és együtt lehetünk.
-Csak győzzem kivárni -nevettem.- Mikor indulunk?
Aznap délután indultunk vissza Londonba. Fájdalmas volt összepakolni, azok után, hogy több mint egy hónap alatt teljesen berendezkedtem már és újra azt a fél üres szobát láttam két bőrönddel a közepén mint amikor megérkeztünk.
Brad apukája kettőre ért haza a munkából úgyhogy addig miénk volt a ház és Adam-é. Végig féloldalas mosollyal nézett rám, mintha azt akarná mondani a tekintetével, hogy nem nyertem, még semminek nincs vége, el sem kezdődött még amire azt hiszem, megnyertem.
Nem, tényleg nem zártuk le azt a Párizsban lévő délutánt se az utána lévő kellemetlen incidenseink sorát. Viszont azóta mintha egy másik emberré változott volna. Azon gondolkoztam mi lett azzal az emberrel, akivel akkor beszéltem...
Hárman ültünk a nappaliban Brad apukáját várva, hogy mikor visz ki minket a vasútállomásra. Épp Trey legutolsó üzenetére válaszoltam amiben az állt, hogy mikorra ér be a vonatunk amikor Adam belépett egy ásványvizes palackkal és az unokaöccsét méregette, aztán megszólalt.
-Brad, te mennyire hiszel a sorsban?
-Mi bajod?!
-Abban, hogy egyes emberek néha előbb találkoznak mint kéne.
A választ elküldve néztem ahogy Adam leül és farkasszemet néztem vele. Brad mindeközben észre sem vette a tekintetem ugyanis a mellkasán volt a fejem.
-Gondolom akkor kellett találkozniuk. Miről beszélsz egyáltalán?
-Megismertem volna valakit egy bemutatás által de én még azelőtt találkoztam vele.
-Nem értem mi a problémád... -válaszolta unottan és átkapcsolt egy másik tv adóra. Elmosolyodtam.
-Katie? Te mit gondolsz erről?
-Szerintem nincs ebben semmi. Ha mindenképpen találkozol az illetővel, nem mindegy mikor?
-Sorsszerű -jelentette ki inkább magának mint nekünk.
Egy pár éve kezdtem hinni a sorsban, hogy minden okkal történik és ezt el is mondtam akkor Adam-nek. Sajnálatos módon visszaélt ezzel az információval és felhasználta ellenem mert azzal hogy ezt így kimondta képes voltam elgondolkozni a témán. Tényleg a sors akarta volna, hogy előbb ismerjem mint kellett volna? Ha nem megyek el azon a napon biciklizni akkor találkoztam volna vele amikor Senlisbe jött. Azon kívül, hogy akkor teljesen nyugodt lettem volna mi lett volna más? Az a probléma, hogy csak találgathatok miért kellett akkor találkoznom vele...
Brad talált egy foci meccs ismétlést az egyik adón amihez egyből csatlakozott Adam is.
-James Rodriguez? Kolumbia? -kérdezte Bradtől.
-Aha.
Mivel a lakásban egyébként káosz uralkodott inkább fogtam magam és egy rövidebb ebéd után mosogatásba kezdtem. Már rossz volt a mosogató közelébe menni annyira tele volt edényekkel. Fél órával később már egész tűrhetően festett a konyha amikor Mr. Infelder hazaérkezett. Csinált magának gyorsan egy kávét amit egy újság és néhány lekváros süti társaságában megivott.
Háromkor indultunk el négyen Senlisből. Adam az anyósülésen ült, Brad és én hátul.
-Adam, megkérdethetném te miért jöttél most?
-Megyek vissza Párizsba dolgozni. Csak előtte kivettem egy kis szünetet, hogy láthassam a drága öcsémet.
-Téged hol tegyelek ki?
-Tökéletes a vasút is. Nem messze van az albérletem, egy-két utca.
Itt meghalt a beszélgetés. Hasítottunk az úton. Az idő kellemes volt szinte végig árnyékba mentünk mert a hatalmas fák eltakarták a nap sugarait. Néhol kiértünk egy tisztásra aztán újra egy erdősebb részre vezetett a főút amin nem is jött velünk szembe más kocsi. 

Párizsba beérve újra a huszonegyedik századba éreztem magamat. Nem mondom, hogy tetszett. A régies Senlis sokkal jobban elnyerte a tetszésemet, szívesen élnék egy olyan helyen ami kicsi, hívogató és bármikor bárhova ki lehet ülni.

A vasúton érzelmes búcsút vettem Adamtől ami azt takarta, hogy intettem neki ő pedig a szokásos "nem menekülsz" tekintettel nézett rám. Egyébként szerintem már nem ér neki annyit ez a dolog mint régen csak szívatott mert nem volt jobb dolga. Valószínűleg holnapra már összeszed valakit innét és el is felejt. Csak kellett neki egy nyári móka. Brad apukájával is kezet ráztam és mindeközben pár kedves szót is intézett felém:

-Örülök nektek. Főleg, hogy neked eredeti hajszíned van. Nem festett kék vagy szőke. Remélem még fogunk találkozni!

-Köszönöm -nyögtem ki meglepődve.

Szinte biztos voltam abban, hogy Mr. Infelder-nek nem vagyok szimpatikus.  Egy árva kérdése nem volt hozzám soha, állandóan rohant és/vagy telefonált.

A mai utolsó Londonba induló járatot értük el. Indulás után Brad mondta, hogy nagyon örül amiért eljöttem vele majd a vállamra dőlt és szép lassan elaludt. Nekem sehogy sem sikerült elaludnom ezért előkapartam a fülhallgatómat és a tájat figyelve zenét hallgattam. Kezeimmel megfogtam az ő kezeit és megállás nélkül húztam elő az összes szép emléket az agyam zeges zúgjaiból. Azt kell mondanom, igazán boldog vagyok. Még a mai napig emlékszem a beiratkozásos napomra. Arra a magassarkúra és blézerre ami azóta sem volt rajtam és arra a pillantásra amitől az a kettős érzés támadt fel bennem, hogy nekem kell ez a fiú és a soha a büdös életbe nem fog átölelni ez a fiú. Aztán szép sorjában megtörtént minden. Várakozás. Beszélgetés. Elszúrni valamit. Megint várni. Csalódás. Nagyon sokat várni. Megölelni és többet el nem engedni. Rájönni, hogy sokkal többet érzek iránta mint gondoltam. Nem gondoltam, hogy ennyire sokat jelenthet nekem. És hogy milyen sok ember félreismerni Őt. Azok alapján ítélkeznek amit látnak. Nem. Ő nem használ ki senkit, nem alkoholista, nem beképzelt, nem bunkó. Tisztában van azzal, hogy néz ki "magas vagyok nem is vagyok csúnya és stílusom is nagyjából van" de nincsen elszállva magától. Szemben mások gondolataitól. Van szíve és hatalmas lelke. Pontosan elég volt ennyi idő, hogy erre rájöjjek. A fekete haja és barna szeme mögött ott rejtőzik a valódi önmaga amit nagyon kevesek akarnak megismerni. A mostani egy olyan mocsok világ ahol mindenki csak a külső alapján ítélkezik. Én is a külsejét vettem észre először. De nem hittem azoknak amiket mások mondtak "igazi vérbunkó focista, gátlástalan és kihasznál másokat". Önmagát keresi, ahogy mindenki más is ezt teszi.

A vonat beért London külvárosába.

Marseille

Küldtem az agya felé folyamatosan "szeretlek" üzeneteket. Mert szeretem. És csak Őt. És nagyon. Mindennél jobban.

Másnap hajnalban keltünk és néma csöndben összedobáltunk egy táskába törülközőt, egy-két ruhát, pokrócot és hasonlókat aztán hatkor elindultunk egy lattéval és egy kávéval Párizs irányába. A fővárosba beérve már kezdtünk éhesek lenni ezért reggeliként vettünk egy-egy gyrost és folytattuk tovább a következő hét órában az utunkat. 

Összesen hét és fél órába telt az a 830 kilométer ha nem számoljuk bele a megállókat. Bárhogy helyezkedtem már semmi sem volt kényelmes az út kétharmadánál, még az se, hogy a lábamat kitettem az ablakon és Brad karjának dőltem. Pedig elsőre milyen jó ötletnek tűnt...

A tengert látva azonban rám tört a siker érzete és bele sem gondoltam, hogy nekem aki mozoghatott valamilyen szinten a kocsiban még jó helyzetem volt a barátomhoz képest, akinek a lába egy helyben volt és a kezét is a kormányon vagy a váltón kellett tartania.

Délután három táján Marseille igazi paradicsom. Tele van emberekkel, a nap szinte éget és a távolban lehet látni a tengert. Reggel Senlisben még hűvös volt és arra gondoltam talán hoznom kellett volna a kapucnis pulóverem, most viszont azért szidtam magam, hogy nem bírtam-e volna ki esetleg egy rövidnadrágban az utat..

Brad leparkolt és úgy nyújtózkodott, mint én tizenhat óra alvás után.

Marseille lenyűgöző volt. Soha nem éreztem még magam ennyire nyugodt mégis mozgékony helyen. Volt valami délies abban a helyben, az emberek arca, a nyugodtság és az idő. Imádom az ilyen helyeket. Bárhogyan jól áll az emberek haja és bármit vesznek fel csinosak. Szó sem esik nagykabátról és sapkákról. Télvíz idején sokszor hagynám ott Angliát és költöznék ide, délre.

-Az sem érdekel ha elviszik a kocsit, de most mi szépen leülünk a partra -nézett a gépháztetőre a szokásos arckifejezésével amit a suliban láttam rajta mindig, a szája résnyire ki van nyitva, az arca komoly és apró de tényleg apró műmosoly csücsült az ajka szélén.

A strand teljes mértékben homokos volt és egy mellékhelyiségben átvettem a rövidnadrágomat. Igazi megkönnyebbülés volt lerúgni magamról azt a hosszú farmert. Ezalatt Brad vett magának sört nekem meg limonádét, mondván valakinek ma még kéne vezetnie. Hatalmas nyugodtság ült a lelkemre. Nem volt csönd, kifejezetten zajos volt a strand de ott, az árnyékban két napágyon ülve kezemben egy hideg üveggel mellettem a sört ivó Braddel teljesen jól éreztem magam. Meg se lepődtem, hogy mikor ránéztem már a fele hiányzott az italának. Órákat töltöttünk így és közben beszéltünk a gimiről, osztálykirándulásokról és osztálytársakról. Jó volt hallani mennyire jó öt éve volt.

-És csak ott álltam az egyik haverommal éjjel a széttört pezsgős üveggel miközben folyt a tenyeremből a vér. De legalább kinyílt. Az volt még osztálykirándulás.

-Na azért nálunk ilyen nem volt. Senkinek sem kellett összevarrni a kezét.

-Az enyémet se varrták össze azért vannak meg még a hegek mert csak bekötötte az egyik csaj.

Annyira hihetetlen, de komolyan. Próbálnám elmagyarázni mennyire boldog vagyok, de képtelen lennék rá. Ha szerelmes vagy valakibe olyat látsz benne amit más nem, csak te látod meg benne azt a varázst amitől különleges az egész személyisége amitől úgy tudsz ránézni ahogy. Más ezt nem tudja megérteni, mert minden ember máshogy szeret. Szerintem minden ember másként érzi a szerelmet, más az amit meglát és más az az erő ami ezt a vonzást hozzáköti ahhoz akiben látja.

Ó te jó ég, mostanában mennyit gondolok ilyenekre. Lehet előveszem még a régi fizika könyvemet ha már ennyire elkezdtem használni a "vonzás" szót.

Körülbelül tizenegy óráig ott ücsörögtünk aztán Brad csak úgy közölte velem, hogy nem foglalt le semmilyen szállást mert ő ehhez nem ért és már valószínűleg nem lehet meg sötét is van szóval vagy a parton alszunk, vagy a kocsiban. Arra gondoltam, hogy mivel egyszer élünk lehetne a parton. Nem volt hideg, volt két napágyunk és pokróc a csomagtartóban és én még az apróbb neszekre is képes vagyok felkelni.

A két napágyat összetoltuk és egy-egy pokróccal magunkon néztük a csillagos eget. Fogtuk egymás kezét a takaró alatt és azt kívántam bárcsak örökre tartana ez a pillanat, vagy meg lenne örökítve valahogyan, hogy ötven év múlva ne az emlékezetemből kelljen előkutatnom hanem csak felnézni a falra ahol látnám ezt a képet. A hűvös tengerparti levegőtől lassan elaludtam és napfelkeltekor ébredtem fel. 

Távolról sirályhangot hallottam és ahogy kibújtam a takaró alól egyből éreztem, hogy elaludtam a nyakamat és reggelhez képest egész jó idő van. Londoni reggelek után jó volt végre egy melegebb helyen lenni. A tenger azonban hidegebbnek érződött mint tegnap este de mégis kellemes volt térdig ácsorogni benne. Egy-két ember már megjelent a reggeli úszására ahogy felkelt a nap és lassan beindult az élet.

Brad hét óra táján ébredhetett fel mire én már egyszer vissza aludtam egy húsz percre aztán újra a vízben ácsorogtam és még sétáltam is egyet. Épp nyújtózkodott aztán a sörös dobozt használta hamutálnak amikor mellé ültem.

-Mi legyen ma? -kérdeztem.

-Mit szeretnél?
-Szerintem pontosan tudod, hogy bármit csinálhatunk minden jó lesz.

-Este mehetnénk valamerre. Addig meg pihenhetnénk.

Továbbra is körülbelül a strandon laktunk ami szabadstrand létére rendelkezett zuhanyzóval ami nem is volt annyira barátságtalan. Lehet közrejátszott benne az is, hogy nem mindenki hajlandó fizetni néhány eurót azért, hogy lezuhanyozhasson ha ott a tenger de nekem már szükségem volt rá. Mindenesetre nem időztem sokat mert a víz sem volt meleg és nem is szeretek idegen helyeken zuhanyozni. Magamra kaptam egy sötét színű virágmintás ruhát és a hajamat összefogtam. Gyors reggelit követően visszamentünk a helyünkre ahová letettünk egy pokrócot és ledőltem rá.

Délelőtt ott ücsörögtünk aztán megint elaludtunk és délután négy felé ébredtünk fel. Mennyivel kényelmesebb volt Bradnek dőlve aludni mint abban a napágyban..

-Szerintem ennyi elég is volt a nagymamás nyaralásból. Ideje elmennünk valamerre -ült fel.

Igazából nekem tetszett ez a tengerparton alvás dolog. Otthon se csinálnék mást, így legalább a szabadban vagyok.

A délután maradék részében visszaköltöztünk a kocsiba ahol megettük a rendelt pizzánkat és azon gondolkoztunk mit csinálhatnánk ma este.

-A parton mindig vannak bulik. Ha az egyik nem jön be akkor mehetünk a következőre.

Ezt a remek elhatározást követően amit Brad ajánlott elindultunk gyalog a városba, hogy megnézzük ott mik vannak aztán továbbálltunk a parton lévő szórakozóhelyekre. Egyetlen hátránya volt azoknak a helyeknek amik a városban volta; olyan eszméletlen meleg van, hogyha szétugrálod vagy iszod a fejed és friss levegőre akarnál menni nem találnál, mert a beton és házak annyira melegek, hogy jobban jársz ha inkább bent maradsz.

Ezért választottuk a tengerpartot, ahol bármikor lehet csobbanni, bővebb az italválaszték és hangulatosabb is arról nem is beszélve, hogy itt nem nyomorogsz úgy mint egy négy fallal körbevett helyen. Sokkal jobbak a szabadtéri bulihelyek mint azok ahol rád törhet a klausztrofóbia és az egyéb gyönyörűségek főleg ha néhány szerrel még rá is segítesz..

Nyolc tájékán már csak a zenét követve haladtunk minden bizonnyal nyugat felé ugyanis velünk szemben az éppen lenyugvásra készülő napot láttuk.

A zene száz méterrel arrébb már sokkal jobban hallható volt és egyre több embert láttunk, italpultokat és néhány cabrio kocsi parkolt a homokon. Csak aztán nehogy valaki lehányja őket jóhangulátban.

Igazán jó este elé néztünk. A naplementét követően indult be igazán a hangulat, mindenfelé színes koktélos emberek voltak ami a mi figyelmünket is felkeltette. Brad maradt a vodkanarancsánál de én kipróbáltam egy citromsárgát ami az ananászra emlékeztetett. Nos ananász íze nem volt de így is elfogyott egész rövid idő alatt. Ezután már csak a sörnél maradtunk és a parton ahol már a homok nedves volt. Ott táncoltunk vagy épp hülyéskedtünk. Persze a tánc sem olyan mint kéne, mi egyáltalán nem olyanok vagyunk, hogy "na huu akkor most tánc" hanem mivel egyikünk sem képes jól használni a lábait inkább lépegetésnek hívnám meg ócskán utánzott koreográfiának. Olyan amit mások is szoktak csinálni, csak mi még rosszabb verzióban... És aztán ráugrottam Brad hátára. Ő elkezdett velem rohanni, körbe aztán be a tengerbe míg a térdéig nem ért.

-Van nálad telefon?

-Nem. A kocsiban az ülés alatt van a táskámban, miért?

-Akkor most úszol egy kicsit..

-Ne-ne-ne-ne-ne -tiltakoztam.

-Repülsz.

-Nem. Nincs gravitáció.

-Azért próbáljuk ki, hátha mégis van..

Utolsó reflexemből még jobban átöleltem a karjaimmal a mellkasánál és a lábaimat is erőszakosan az oldalához próbáltam láncolni. Most vagy itt maradok vagy mindkettőnknek eljött a fürdés ideje. Próbált lerázni de a második próbálkozás után beletörődött és fejemet a bal vállára tettem.

-Mondtam, hogy nincsen.

Nemsokára lemásztam róla. A parton Calvin Harris - Sweet Nothing száma ment amikor kijöttünk a partra és leültünk a száraz homokra.

-Emlékszel még az első napodra ami a suliban volt? -kérdezte

-Hogy a viharba ne emlékeznék? Szép kis összenézésünk volt amikor te a radiátornál, én a szekrénynél álltam.

-Ja. Nem tudtam ki vagy, és nem tetszett, hogy Wendyvel beszélsz aztán rám nézel olyan tudom milyen srác vagy fejjel.

-Csak annyit mondott, hogy vigyázzak veled. Nem sikerült.

-Avass már be miket hallottál rólam -hátra dőltünk.

-Azt, hogy kerüljelek el. Beszélgetésekből kihallottam, hogy bunkó vagy. Gátlástalan és kihasználsz másokat és úgy vedeled a sört mint más a vizet -bólogatott és a tekintete elsötétedett, nem tetszett neki az a kép amit mások festettek nekem róla.- Volt egy kifejezés amin csak nevetni tudtam amikor meghallottam, futballhuligán. Nem is tudtam, hogy ilyen szó létezik. Összességében ennyi.

-Azért nem közeledtél felém, még ha érdekeltelek is mert te elhitted ezeket?

-Nem mondom, hogy nem hittem el, de eléggé elbizonytalanítottak. Mindet olyan emberektől hallottam, még ha nem is nekem szánták, akik biztosan régebb óta ismernek mint én. De ugyanakkor ott volt az amit én láttam benned, hogy én így ismertelek meg. És ezeket nem is a barátaid mondták... Végül meg sem hallva mindezt jutottam arra, hogy magamnak és magamban fogok hinni -mosolyogtam.

-És hogy te ezt milyen jól tetted! -felült és egy puszit nyomott a homlokomra.

Le nem tudnám írni mennyire boldog voltam akkor... Szerintem más soha nem látta benne azt, amit én már a legelején észrevettem rajta..

Az éjszaka következő szakaszában egy darabig még feküdtünk a homokon aztán elkezdtük az éjjelünket.

Örömmel közlöm, hogy másnap mindenre emlékeztem. Az éjjel maradék részében már csak egy korsó sört küldtem le és amellett, hogy Braddel végig táncoltuk -mindnyájan tudjuk mit takar ez a szó- hajnal táján sikerült valahogy rávennie, hogy ússzunk egyet a tengerben. Iszonyatosan hülye ötlet volt. Mármint igazából nem, valójában felelőtlen, de nagyszerű. Akkor lesz hülye ötlet ha negyven éves koromban emiatt a felfázás miatt fogok szenvedni. Komolyan nem tudnék jobb dolgot mondani most annál, mi lehet még felemelőbb mint a napfelkeltét nézve lubickolni egy tengerben. Ezt nem lehet mondani, át kell élni.

A kocsiban pihentük ki magunkat és délután hat felé indultunk el vissza Senlisbe. Jó volt ez a lopott nap itt, távol a városoktól meg úgy mindentől. Dél Franciaország mintha valami más állam lenne vagy egyáltalán egy teljesen más világ. Párizs felé repesztve elértünk az országútra ahol már nem voltak hotelek, se tenger, se házak, se semmi. Az egyik kezemet kitettem az ablakon, a másik Brad kezén volt -az övé pedig a váltón- amikor aztán egyszer összenéztünk.

Amikor a szemébe néztem, ő pedig az enyémbe elmosolyodott. Ez az, amiért érdemes élni. Az életem hátralévő összes napján szeretném ezt megélni. Átölelni és el nem engedni. Vigasztaljon, ha kibukok valamin aztán vidítson fel, mert neki biztosan sikerülne. Sétáljunk együtt, kocsikázzunk kihalt utakon vagy egy hegyi szerpentinen. Aludjunk együtt, akár a tengerparton egy napágyban akár egy kényelmes ágyban.. Erre vágyom. Ezt akarom.