Vissza Londonba

Három héttel később:
Körülbelül egy hónapja lehettünk Senlis-ben. Nem számoltam a napokat, június vége felé jártunk és amikor megkaptam az eredményeimet anyu felhívott. Egész jók lettek, a legrosszabb eredményem is csak négyes lett. Brad-nek is hasonlóan jó eredményei lettek -testnevelésből csak fittnek kell lennie az embernek..- őt is az anyukája tájékoztatta skypon. Azóta is volt egy-két őrült buli, de olyan egyik sem volt, mint amikor nekem kellett hazavezetnem vagy ilyesmi. Adam lassan felfogta, hogy nem fogom neki hagyni, hogy levegyen a lábamról mert ő benne egyáltalán nem látom azt amit Bradben.
Június utolsó napjaiban, azt hiszem kedden jött először szóba, hogy lassan vissza kellene menni Londonba.
-Hogy-hogy?
-Idén anyuval is megyek nyaralni, vele is egy hónapra. Kész röhej, hogy betáblázták a nyaramat. De elvileg augusztusban már otthon leszek, és együtt lehetünk.
-Csak győzzem kivárni -nevettem.- Mikor indulunk?
Már nem azért mert rosszul éreztem magamat, igazság szerint Brad volt az egyedüli ok amiért nem ültem fel Párizsban az első járatra ami hazavisz. Ha hazamentem volna otthon ültem volna, vagy elmentem volna dolgozni, teljesen egyedül lettem volna és nem lehettem volna vele a nap körülbelül 18 órájában -lehet, hogy volt az 22 is, de nem akartam túl sokra gondolni- szóval csak miatta maradtam itt, mert ő szeret itt lenni és évente tud csak eljönni. Azonban Adam visszataszító próbálkozásait nehéz volt elviselni, főleg mert a szemei még mindig eléggé szépek voltak, csak tudtam már mi rejtőzik mögöttük. Brad apukájával nem volt konkrét bajom, csak annyi, hogy túl komoly. Valahogy a komoly emberektől frászt kapok. Vigyázban ültem evés közben és ha valami íztelen kaját ettünk muszáj voltam mindenféle grimasz nélkül lenyelnem. Folyton a jövőmről kérdezett, és hogyan látom magamat a jelenben meg ilyesmi amit egy tizennyolc éves embernek még nem kötelező tudnia. Legalábbis remélem mert így csak még jobban rám ijesztett és még mindig nincsen halvány lila gőzöm se arról, hogy hová vagy milyen szakirányba mehetnénk tovább diploma után. Az se biztos, hogy jó egyetemet választottam magamnak. Mindenesetre ezeket leszámítva amikor Braddel voltam kettesben vagy négyesben a haverjaival minden nagyszerű volt. Pont a hétvégén volt az, hogy Brad apukájának a horkolása simán hallatszott a lépcsőről -mindegy melyik emeleten voltál bárhol hallottad- ezért felhívtuk Leger és Benegert nincs-e kedvük kiülni a parkba. Szerencsére volt, ezért négyen -ők fél órával utánunk- az éjjeli sötétben ültünk a füvön úgy három óráig. Még egy ideig Beneger barátnője is velünk volt telefonon keresztül amikor a csaj hívta, hogy miért nincs fent skypon. Elmondtuk neki, hogy azért mert éppen Brad legénybúcsúját tartjuk és szeretettel várjuk a holnapi esküvőre hátha elkapja a Katie csokrát. Említenem sem kell, hogy nem egy sör után jutott ez az eszünkbe.
De ott volt még egy szép kis szerda is amikor szintúgy a horkolás elől menekülve Braddel ketten kiültünk hozzájuk az udvarba, a napágyra és ott is éjszakáztunk. Aztán volt amikor elmentünk egyet kocsmázni, többször is voltunk és mindezek közül egyetlen alkalom volt amikor Brad az én vállaimon jött haza és nem ő vitt engem a hátán vagy ilyesmi: Leger házibuliján. Az egy vicces éjszaka volt, Leger meghívott mindenféle platinaszőke vasalthajú tagokat, akiknek kedvelt tevékenységük volt a villantás és a barátom bekebelezése. Egy tizenhárom éves már vitte is volna fel egy szobába ha nem jelenek meg és jelentem neki ki, hogy itt az ideje a takarodónak, ha egyszer azt mondja, hogy van valakije azt el kellene hinni.
Egyébként poén mennyire nincsenek megelégedve a lányok az alakjukkal -köztük én is utálom a lábaimat mert összeér a belsőcombom felső része, a karom vastag és a hasam is nagy- de amint valaki aki közel áll hozzájuk az ellenkező nemből és tegyük fel az ölébe ül és megkérdezi a lány, hogy nem nehéz-e és a fiú válasza, hogy: Dehogyis!! Ötven kiló ha vagy... 
Onnantól kezdve, már képes vagy arra, hogy azt gondold, jé tényleg milyen jó lábaim vannak! Velem is pontosan ezt történt. Jó érzés volt reggel megnézni a lábaimat és arra a következtetésre jutni, hogy egyáltalán nem vastagok és nem is vagyok kövér. Brad-ben van valami ami engem nagyon meg tud győzni, többek között erről. Pedig ténylegesen nem voltam modellalkat.
Az utolsó hetünkben kissé elszakadtunk a bulizástól és a kapcsolatunk egy nyugalmasabb szakaszra tért rá. Brad-del volt, hogy egész nap csak filmet néztünk úrimennyiségű szotyit elpusztítva, vagy videójatékoztunk. Igazából hosszútávon nem jó az ha részegen egy üveg akármivel körbe-körbe forogsz egy szobában valami laza szétesős számra. Arra is kell lennie egy bizonyos hangulatnak és arra is ha egy napot egy parkban töltök azzal a személlyel aki mondhatni, a mindenem.
Mielőtt hazamentünk volna, azelőtt három nappal történt, hogy Brad-del egész nap a parkban voltunk egy pokróccal -ami nem vonzza a bogarakat tehát nem sárgát hanem inkább kéket vittünk- és némi kajával de főleg limonádéval felpakolva töltöttük kint a szabadban azt a szombati napot. Vicces volt, nagyon szép nyári idő volt, rövidnadrág és ujjatlan volt rajtam és reggel még körülbelül négyszer akartam visszarohanni hosszúért... Nem esett az eső, sőt a nap is többször kisütött de a levegő nem volt olyan igazi nyárias meleg délelőtt és este sem. Napközben kellemes idő volt és amikor épp nem valami hülyeségen beszélgettünk akkor éppen romantikus pillanatainkat éltük át. Kicsit úgy éreztem magamat, mint egy Lana Del Rey szám. Könnyed voltam, szabad és fiatal. Szerelmes és független. 

-Idén anyuval is megyek nyaralni, vele is egy hónapra. Kész röhej, hogy betáblázták a nyaramat. De elvileg augusztusban már otthon leszek, és együtt lehetünk.
-Csak győzzem kivárni -nevettem.- Mikor indulunk?
Aznap délután indultunk vissza Londonba. Fájdalmas volt összepakolni, azok után, hogy több mint egy hónap alatt teljesen berendezkedtem már és újra azt a fél üres szobát láttam két bőrönddel a közepén mint amikor megérkeztünk.
Brad apukája kettőre ért haza a munkából úgyhogy addig miénk volt a ház és Adam-é. Végig féloldalas mosollyal nézett rám, mintha azt akarná mondani a tekintetével, hogy nem nyertem, még semminek nincs vége, el sem kezdődött még amire azt hiszem, megnyertem.
Nem, tényleg nem zártuk le azt a Párizsban lévő délutánt se az utána lévő kellemetlen incidenseink sorát. Viszont azóta mintha egy másik emberré változott volna. Azon gondolkoztam mi lett azzal az emberrel, akivel akkor beszéltem...
Hárman ültünk a nappaliban Brad apukáját várva, hogy mikor visz ki minket a vasútállomásra. Épp Trey legutolsó üzenetére válaszoltam amiben az állt, hogy mikorra ér be a vonatunk amikor Adam belépett egy ásványvizes palackkal és az unokaöccsét méregette, aztán megszólalt.
-Brad, te mennyire hiszel a sorsban?
-Mi bajod?!
-Abban, hogy egyes emberek néha előbb találkoznak mint kéne.
A választ elküldve néztem ahogy Adam leül és farkasszemet néztem vele. Brad mindeközben észre sem vette a tekintetem ugyanis a mellkasán volt a fejem.
-Gondolom akkor kellett találkozniuk. Miről beszélsz egyáltalán?
-Megismertem volna valakit egy bemutatás által de én még azelőtt találkoztam vele.
-Nem értem mi a problémád... -válaszolta unottan és átkapcsolt egy másik tv adóra. Elmosolyodtam.
-Katie? Te mit gondolsz erről?
-Szerintem nincs ebben semmi. Ha mindenképpen találkozol az illetővel, nem mindegy mikor?
-Sorsszerű -jelentette ki inkább magának mint nekünk.
Egy pár éve kezdtem hinni a sorsban, hogy minden okkal történik és ezt el is mondtam akkor Adam-nek. Sajnálatos módon visszaélt ezzel az információval és felhasználta ellenem mert azzal hogy ezt így kimondta képes voltam elgondolkozni a témán. Tényleg a sors akarta volna, hogy előbb ismerjem mint kellett volna? Ha nem megyek el azon a napon biciklizni akkor találkoztam volna vele amikor Senlisbe jött. Azon kívül, hogy akkor teljesen nyugodt lettem volna mi lett volna más? Az a probléma, hogy csak találgathatok miért kellett akkor találkoznom vele...
Brad talált egy foci meccs ismétlést az egyik adón amihez egyből csatlakozott Adam is.
-James Rodriguez? Kolumbia? -kérdezte Bradtől.
-Aha.
Mivel a lakásban egyébként káosz uralkodott inkább fogtam magam és egy rövidebb ebéd után mosogatásba kezdtem. Már rossz volt a mosogató közelébe menni annyira tele volt edényekkel. Fél órával később már egész tűrhetően festett a konyha amikor Mr. Infelder hazaérkezett. Csinált magának gyorsan egy kávét amit egy újság és néhány lekváros süti társaságában megivott.
Háromkor indultunk el négyen Senlisből. Adam az anyósülésen ült, Brad és én hátul.
-Adam, megkérdethetném te miért jöttél most?
-Megyek vissza Párizsba dolgozni. Csak előtte kivettem egy kis szünetet, hogy láthassam a drága öcsémet.
-Téged hol tegyelek ki?
-Tökéletes a vasút is. Nem messze van az albérletem, egy-két utca.
Itt meghalt a beszélgetés. Hasítottunk az úton. Az idő kellemes volt szinte végig árnyékba mentünk mert a hatalmas fák eltakarták a nap sugarait. Néhol kiértünk egy tisztásra aztán újra egy erdősebb részre vezetett a főút amin nem is jött velünk szembe más kocsi. 

Párizsba beérve újra a huszonegyedik századba éreztem magamat. Nem mondom, hogy tetszett. A régies Senlis sokkal jobban elnyerte a tetszésemet, szívesen élnék egy olyan helyen ami kicsi, hívogató és bármikor bárhova ki lehet ülni.

A vasúton érzelmes búcsút vettem Adamtől ami azt takarta, hogy intettem neki ő pedig a szokásos "nem menekülsz" tekintettel nézett rám. Egyébként szerintem már nem ér neki annyit ez a dolog mint régen csak szívatott mert nem volt jobb dolga. Valószínűleg holnapra már összeszed valakit innét és el is felejt. Csak kellett neki egy nyári móka. Brad apukájával is kezet ráztam és mindeközben pár kedves szót is intézett felém:

-Örülök nektek. Főleg, hogy neked eredeti hajszíned van. Nem festett kék vagy szőke. Remélem még fogunk találkozni!

-Köszönöm -nyögtem ki meglepődve.

Szinte biztos voltam abban, hogy Mr. Infelder-nek nem vagyok szimpatikus.  Egy árva kérdése nem volt hozzám soha, állandóan rohant és/vagy telefonált.

A mai utolsó Londonba induló járatot értük el. Indulás után Brad mondta, hogy nagyon örül amiért eljöttem vele majd a vállamra dőlt és szép lassan elaludt. Nekem sehogy sem sikerült elaludnom ezért előkapartam a fülhallgatómat és a tájat figyelve zenét hallgattam. Kezeimmel megfogtam az ő kezeit és megállás nélkül húztam elő az összes szép emléket az agyam zeges zúgjaiból. Azt kell mondanom, igazán boldog vagyok. Még a mai napig emlékszem a beiratkozásos napomra. Arra a magassarkúra és blézerre ami azóta sem volt rajtam és arra a pillantásra amitől az a kettős érzés támadt fel bennem, hogy nekem kell ez a fiú és a soha a büdös életbe nem fog átölelni ez a fiú. Aztán szép sorjában megtörtént minden. Várakozás. Beszélgetés. Elszúrni valamit. Megint várni. Csalódás. Nagyon sokat várni. Megölelni és többet el nem engedni. Rájönni, hogy sokkal többet érzek iránta mint gondoltam. Nem gondoltam, hogy ennyire sokat jelenthet nekem. És hogy milyen sok ember félreismerni Őt. Azok alapján ítélkeznek amit látnak. Nem. Ő nem használ ki senkit, nem alkoholista, nem beképzelt, nem bunkó. Tisztában van azzal, hogy néz ki "magas vagyok nem is vagyok csúnya és stílusom is nagyjából van" de nincsen elszállva magától. Szemben mások gondolataitól. Van szíve és hatalmas lelke. Pontosan elég volt ennyi idő, hogy erre rájöjjek. A fekete haja és barna szeme mögött ott rejtőzik a valódi önmaga amit nagyon kevesek akarnak megismerni. A mostani egy olyan mocsok világ ahol mindenki csak a külső alapján ítélkezik. Én is a külsejét vettem észre először. De nem hittem azoknak amiket mások mondtak "igazi vérbunkó focista, gátlástalan és kihasznál másokat". Önmagát keresi, ahogy mindenki más is ezt teszi.

A vonat beért London külvárosába.