Csak Ő, mármint Brad...

Mindennél jobban szerettem volna valakivel beszélni, Wendy-t nem hívhattam fel mert utál engem, Trey viszont visszamondja Brad-nek Adam-et. Egymagamban álltam hosszú percekig az út közepén.
-Tehát eljött az első éjszakám az utcán -nevettem a szerencsétlen helyzetemen.

Senki sem tudja előre eltervezni azt, milyen amikor egy éjjel nem tud sehova se menni vagy bárkivel beszélni. Én sem tudtam, hogy egyszer majd néhány órára az utcán kell bóklásznom mert nem akarok bemenni egy házba. Nem aludtam el egyébként, ugyanis Adam-mel való kellemetlen találkozást követően két és fél órát töltöttem az utcán és csak néhány percre ültem le, de egyből kisebbségi érzésem támadt ettől. Megvártam a napfelkeltét és ezután mentem vissza. Adam szintúgy a nappaliban aludt el, és úgy horkolt, hogy azon csodálkoztam az unokaöccse hogyan nem ébredt még fel rá. Használatba vettem a fürdőt aztán óvatosan bújtam be Brad ágyába az egyik pulóveremben és rövidnadrágomban. Fel sem eszmélten semmire egészen délutánig 6-ig.

-Alszik.

-Mióta?

-Nem tudom. Fél órája jöttem fel, azóta leejtettem egy ásványvizes palackot de arra sem kelt fel.

-Van egyáltalán pulzusa?

-Vicces. Nem látod, hogy lélegzik?

-Honnan kéne látnom? Tök sötét van.

Kezdtek eljutni az agyamig a mondatok főleg a "tök sötét van". Akkor feküdtem le amikor a nap felkelt... Próbáltam azonosítani a hangokat.

-Szerintem ma sem megyünk sehova. Jössz online játszani? Football Manager?

Ez határozottan Brad volt és nagyon közelről. Ekkor éreztem hogy nem a matracon fekszek hanem egy lélegző testen. Résnyire kinyitottam a szemeimet és láttam Trey-t magammal szemben. Mármint egy laptopot láttam magam előtt de benne Trey feje és mellkasa volt. Egy apró kis ablakban láttam Brad fejét és magamat ahogy a fejem az oldalán van a kezemmel átölelem. Elmosolyodtam a helyzeten. Mindent tökéletesnek éreztem. És Bradnek végre nem volt dohányszaga. Vagy négyszer megszagoltam a felsőjét mire feleszmélt, hogy ébren vagyok.

-Nézd már meg, csak nem felébredt? -szólt már rendes hangnemben Trey. Idáig gondolom suttogtak.

Felültem és megnéztem az időt, délután hat óra. Úgy látszik tényleg jól elaludtam és időközben beborult az ég mintha már este lenne. Lustán szemerkélt az eső, ami eléggé unalmas volt ezért visszafeküdtem az ágyba hallgatva a beszélgetésüket. Már elkezdődött az online játszmájuk amit némán figyeltem Bradnek dőlve.

Talán aznap még rá sem gyújtott. Az a fajta illata sokkal jobban tetszett. És az is, hogy csak ketten voltunk meg Trey hangja. Adam sehol. Amíg nem látom újra minden rendben lesz.

Következő pillanatban már az egész szoba sötét volt. Nagyon szomjas voltam és képtelen lettem volna visszaaludni. Kimentem a fürdőszobába ahol megvizsgáltam az arcomat, és örömmel tapasztaltam, hogy a fekete karikák eltűntek a szememről, viszont kócos voltam és a szám cserepesen festett. Ittam az egyik fogmosópohárból és újra megvizsgáltam magamat a tükörben. A látvány most sem tetszett -ahogy sosem- és inkább sarkon fordultam. Mentem volna vissza, és el is indultam aztán éreztem egy tekintetet ami szinte égette a hátamat. Megfordultam és ott volt Adam.

-Azt hittem már vissza se jössz, úgy megijedtél vagy valami.

-Nem akartam veled beszélni abban az állapotban.

-Máshogy akarnál? Mondjuk most? Azóta kijózanodtam, meg lefürödtem, aludtam is és ettem is.

-Hajnal van. És szeretnék...

-Egész nap aludtál. Nem úgy nézel ki mint aki menten elalszik.

-Ajj jól van. Mondjad, mit akarsz.

-Amikor először találkoztunk nem úgy néztél rám mint most. Sokkal távolságtartóbb vagy mint akkor.

-Mert nem akarok tőled semmit.

-Akkor pár napja még miért néztél rám úgy?

-Hogyan Adam?

-Pontosan tudod.. -kezdtem kényelmetlenül érezni magam, emlékszem mennyire el voltam ájulva a szemeitől, csak még magamnak is alig mertem bevallani.

-Adam.. Én már akkor is együtt voltam Brad-del és csak apró hullámvölgybe estem akkor. Kedvtelen voltam, nem értettem mi történik és rosszul éreztem magamat, egyedül voltam és te odajöttél hozzám beszélgetni. Nagyon jól esett a társaságod és azért néztem annyira a szemedbe mert egyrészt szép másrészről fogalmam sincsen. De amint elmentem megbántam és azóta sem értem mi volt az.

-Pedig nagyon egyszerű -ült le a folyosóra és lehúzott engem is.- Érdekellek.

-Nem. Csak szép a szemed színe.

-Mert érdekellek.

-Nem! -sziszegtem.

-Miért? Talán minden ember aki szembe jön veled tetszik a szeme?

-Nem. Nem érted az egészet.

-Tudsz még valami mást is mondani a "nem" szón kívül?

Figyelmen kívül hagytam a beszólását és folytattam. -Akkor még volt valami a szemedben a színén kívül, nyugodtság és kedvesség ami rám ragadt. Kedves voltál és nem ennyire erőszakos mint most. Már egyáltalán nem azt látom benned amit akkor láttam.

-Most mondtad ki. Láttál bennem valamit.

-Nem láttam. Vagyis de, de nem azt amire te gondolsz.

-Mondogasd csak magadnak, de kimondtad ami benned volt. Tudtam én, hogy tiszta ösvény van előttem.

-Ösvény? -értetlenkedtem- Tényleg azt hiszed, képes lennél a saját unokaöcséd kezéről lecsapni? Szerintem nálam egy idősebb és belevalóbb lány kellene neked. 

-Majd meglátod -kacsintott amire a szemeimet forgattam és sarkon fordultam.- Szeretem a kihívásokat és te annak bizonyulsz. Nem fogom hagyni, hogy majd pont te cselezz ki engem. Simán megszerezlek..

-Álmodozhatsz, csak pofára ne ess.

Ilyen emberrel még nem találkoztam. Nem is akar igazán de az unokaöccsétől simán lenyúlna, csak azért, hogy bizonyítson valamit. Képes lenne fájdalmat okozni annak akit szeret. Nem értem az embereket. Mármint egy fajtáját. Brad olyan akivel ha már együtt töltöttél egy fél órát rájössz, hogy ő nem bunkó csak nem bízik az emberekben. Van benne egyfajta félelem mert már átvágták az agyát, és azzal védekezik, hogy távolságtartó. Utálhatja őt több ember, elhordhatja bárminek de nincsen igaza, mert én már akkor tudtam, hogy mindenki téved amikor legelőször igazán a szemembe nézett és megláttam az apró gyötrelmet a szemében de a másik sarkában viszont ott volt a mosoly, a vidámság.

Ahogy visszafeküdtem mellé az ágyba eszembe jutott a kezdet kezdete amikor féltem neki köszönni vagy amikor megbátorkodtam vele csak nem hallotta. A sok nyökögés és elvörösödés, a folytonos folyosón való járkálás vagy azok a jó francia órák amikor előtte ültem és a hajam mögött próbáltam kilesni mit csinálhat. Akkor minden mennyire értelmetlennek és bonyolultnak tűnt, legszívesebben odamentem volna megkérni, hogy mondja már el mit érez mert én beleőrülök utána pedig kitörölni az agyából ezt a beszélgetést. Most pedig annyira egyszerű minden akkori emlék. Kíváncsi vagyok fél év múlva, hogyan fogok erre emlékezni...

Reggel első dolgom volt hajat mosni és fürdeni elkerülve Adam-et. Egyszerű fehér pólóban és sortban kiültem az udvarra míg megszáradt a hajam. 

-Nem mindig ilyen unalmas itt lenni -ült le mellém a földre Brad.- Beneger Párizsban maradt Leger meg dolgozik. Tavaly mindig elmentünk vezetni meg bulizni. Egyszer csak úgy lementünk délre a partra -előrenézett kezeit átkulcsolva a lábán és elbambult. Mellé ültem és a fejemet vállára hajtottam. Egyik lábam a hátánál volt míg a másikon ültem. Imádom átölelni, olyan nyugodtság tör rám, akár felrobbanhatna egy atombomba és jöhetne a fekete füstfelhő ami szétmarja a bőröm én akkor is itt ülnék a karjának támaszkodva, ajkaimat bicepszére helyezve, szempilláimmal a vállát csiklandozva és nézném ahogy minden széthullik. Nem vennék levegőt, csak nézném ahogy minden darabokra hullik. Nyugodtan ülnék és nézném ahogy másik a földön kúsznának a temető felé. Én csak ülnék mellette és mosolyognék. Pontosan ezt éreztem. Nem hiszem, hogy megváltoztam volna bármikor is, egyszerűen csak megtanultam igazán szeretni. Előtte még soha senkihez nem tudtam ilyen szinten kötődni.

-Mit szólnál ahhoz, ha lenéznénk holnap délre? Van kocsim és már jogsim is nagyjából. Apu odaadja a kocsit csak magadat kell hozni.

-Ketten?

-Együtt. Aztán visszamehetünk akár Londonba is ha itt nem jó. Taylor ha hazajön majd a fesztiválokról akkor átmegyünk hozzá. Az elmúlt fél évben majdnem minden hétvégén nála voltam.

Ez máris jobban hangzott. Adamtől szabadulni akartam. Amikor meglátott mindig rám kacsintott vagy gúnyos mosolyra húzta a száját. Azonban Trey-jel már szerettem volna élőben is beszélni. Hiányzott már az a macis Trey akivel olyan jó levelezéseim voltak.

Délután a nappaliban ülve -Adam elment dolgozni, Brad az udvaron focizott Legerrel és az apukája a vacsorát csinálta- nyugodtan tudtam Trey-jel videochatelni egy kis ideig.

-Na mesélj milyen a bagettek földje?

-Jó. Egész jó. Kicsit honvágyam van.

-Nem vagy túl meggyőző..

-Sajnálom. Csak... Beszélni szerettem volna veled.

-Miért?

-Leírom.

"Adam. Brad unokabátyja. Ismered a srácot?"
Mélyen kifújta a levegőt és komolyan belenézett a kamerába. -Mi történt?
"Párizsban találkoztam vele. Nem volt köztünk semmi csak jól esett aznap egy ismeretlen társasága mert nem voltam a toppon. A fejébe vette, hogy ő érdekel engem. Szóval érted.. Én. Nem. Érzek. Iránta. Semmit. De ő itt kacsingat és már nagyon irritáló."
-A gyerek ilyen. Egyszer volt itt. Többet nem hívtuk ide, nagyon imádja azt a délies báját.
"Brad is éppolyan mint ő, csak nem ennyire magabiztos. Adam-ben már túlteng az önbizalom, egyszer kifog durranni annyi van benne. Külsőre nagyon hasonlóak, belsőre ég és föld. Adam a föld. Pontosan addig tart benne az emberség mások érzései iránt. Te képes lennél valakit csak azért megszerezni, hogy bebizonyíts valamit még ha azzal fájdalmat is okozol neki ??"
-Az az ember hülye. Gyertek haza hamar, mert hiányoztok.
"Lehúznám a vécén.."
-Mi? -csodálkozott.
-Ne haragudj -nevettem.- Épp megy valami műsor a tévében amiben azt hallottam, hogy egy férfi lehúzott egy nyuszit a vécén. Na én az ilyet húznám le ott.
-Nyugalom. Mosolyogj és most menj Bradhez. Szeressétek egymást, mert nektek ezt kötelező! És amint tudtok gyertek haza, várlak titeket.
-Rendben! -mosolyogtam. - Jó lesz majd látni. Hiányzol már Trey..
-Te is nekem kis nyomi.  Örülök nagyon nektek. Brad már megérdemelt egy normális lányt.. Az előzővel eléggé csúnya vége lett. Átvágta a fejét a vége felé többször is.
-Dannie... Utálom azt a lányt.
-Nem csak te -dobolt idegesen az asztalán.- Nem volt jó időszakja akkor se nekem, se Taylornak, utólag már Brad-nek sem. Menj Brad-hez, jól esne neki ha átölelnéd hátulról..
-Rendben. Szia Trey -integettem neki.
Kimentem az udvarra ahol Brad éppen csípőre tett kézzel nézte a labdát és a haverját. Mosolyogva mögé léptem és a hasánál összefogtam a kezem. Fejem a deltaizma és a csuklyásizma között volt -haha az egyetlen dolog amit megtanultam igazán biológiából azok az izmok, igyekszem kihasználni a tudományom- és csak szorítottam magamhoz. Egy pillanatra megfeszült aztán valahogy szembe kerültem vele. Kezét államra tette aztán a derekamra és folyamatosan magához húzva csókolt. Azért a pillanatért, hogy örökre tartson életem minden napján vágytam. Legszebb csókom volt. Küldtem az agya felé folyamatosan a "szeretlek" üzeneteket. Mert szeretem. És csak Őt. És nagyon. Mindennél jobban.

Háromszögek

Megfordultam és bólintottam, ugyanis hang nem jött ki a torkomon. Gyönyörű szeme volt a fiúnak, olyat még életemben nem láttam.

-Adam vagyok.

-Izé. Katie.

Nem bántam Adam társaságát. Leült mellém és úgy beszéltünk -nem sokat- mintha már évek óta ismernénk egymást. Azon gondolkoztam, világíthat-e sötétben a szeme. Napok óta végre elfelejtettem mindent és nevettem, nem harsányan sőt szinte hangtalanul. Nem beszéltünk jelentős dolgokról, egyetemről vagy bármi, még egymás korát sem tudtuk meg. De ő olyan ember akinek képes voltam elmondani, hogy miket érzek és gondolok. Többek között az élet apró dolgairól ami senkinek sem tűnik fel.
Jól áll neki a másnapos borosta. Biztosan egyetemista.

Közvetlenek voltunk de nem támadtuk le egymást, szerényen mertünk dolgokat tenni. Nem értünk egymáshoz de a pillantások többek voltak mint puszta friss ismeretség. Szembeültem vele és megnéztem a szemét. Az írisze határa sötétzöld volt mint a nyári erdő, apró barna csíkkal, a pupillájáig egyre jobban halványodott a zöld árnyalata már apró napsárga vonalak is megjelentek benne. Néhol befutott még egy kis barna. A pupilla körül megint sötétedett és úgy nézett ki mintha a pupillája nem is kör alakú lenne. Fekete haja még rátett egy lapáttal vonzó kinézetére.

Kezét enyémre tette és megszorította. Pontosan idáig tartott az a kapcsolat amiben én reménykedtem, ugyanis azt hihette hogy szabad vagyok. Hátráltam egy picit.

-Ne haragudj mennem kell, sajnálom maradnék én még...

-Van barátod, mi?

-Igen -sütöttem le a szemeimet.

Nem akartam ránézni mert szégyelltem magam. Nem is tudom mit tettem azt sem tudom mennyi idő telhetett el.

-Azért egy ölelést még kaphatnék ha már így feldobtad a napomat?

-Persze.

Odaléptem elé és megöleltem. Amellett, hogy mentolos illata volt ami illet a szeme színéhez és a külsejéhez az ölelése sem olyan átlagos volt, mint másoké. Nem azaz erőltetett energia átadós ölelés ami elől mindig elmenekülök mert utálom az olyat, hanem amiben az volt mintha magamra találtam volna. Ellöktem magam tőle.

-Sietek, ne haragudj.

Őrült gondolatok cikáztak át a fejemen. Gyorsan bringára pattantam és lehajtottam a dombról. Vissza se néztem csak menekültem. Riadtan értem le a Szajna partjához ahol végre kifújtam a levegőt.
A telefonom nemsokára rezgett amiben Brad írt, hogy vár és a címet mellékelte hátha eltévedtem. Hazagyalogoltam és bementem a lakásba.
-Szia! -üvöltötte ki Brad.
-Szia.
A biciklit visszatettem a helyére és leültem mellé. Valami zenei fesztivál ment franciául a tévében míg gondolkoztam. El sem jutott az agyamig mit magyaráz a barna hajú csaj hatalmas művigyorral.
-Minden rendben?
Felém fordult és közelebb húzódott hozzám. Éreztem ahogy a személyes terembe lépett és a bal térde a combomhoz ért. Karjait a másik oldalamon kulcsolta össze, magához vont és hátradőlt. A mellkasán kötöttem ki és majdnem elbőgtem magam. Szeretem őt. Akkor miért volt ez a délutáni eset?
Brad felkapott és a karjaiban vitt ki az apró teraszra. Leültetett az egyetlen székre ami kint volt míg ő velem szemben a biciklijének támaszkodva állt.
-Beszéljünk.
-Miről? -néztem rá.
-Csak... mondd már el mi a bajod. Miért vagy ennyire elveszett és idegenkedő.
Nem mondhattam el neki mindent, sem az érzésemet miszerint hamarosan lesz egy vihar, persze nem az időjárást illetőleg, hanem a saját életemet. Ijesztőek a megérzések.
-Érezted már azt, hogy hamarosan beüt az életedbe egy hatalmas villám?
-Igen. De ha nálad be fog ütni, én itt leszek és támogatlak. Itt leszek melletted.
-Hiányzol.
-De hát itt vagyok előtted -értetlenkedett.
-Tudom, de sokszor úgy érzem mintha teljesen más dimenzióban élnénk. Mintha minden csak képzelet lenne.
Ránéztem és kerestem a tekintetét. Egyenesen rám nézett és próbált megfejteni, de nem értette mit mondok. Én sem értettem mit akartam ezzel mondani. Ki sem akartam ezt mondani.
Behúzott a lakásba a falnak dőltünk.
-Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy számíthatsz rám. Fontos vagy nekem.
Ragaszkodva öleltem át és kiégettem Adam képét az emlékezetből. 

Hajamra tette a kezét és újra elfogott az érzés amikor először ránéztem, vagy amikor rám talált a játszótéren vagy amikor először megcsókolt. Az érzés amikor tenyerébe teszem a kezemet vagy amikor olyan közel bújok hozzá, hogy szinte képes lennék hozzáragadni vagy eggyé válni vele. Fekete hajába mélyesztettem az ujjaimat és beletúrtam a hátsó részébe. Felnéztem szemeibe amik csillogtak, annál szebb barna szemet még soha sem láttam. Lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. A kanapéhoz érve folytattuk mindezt levegő hiányában. Azt mondják ha nem jut az agy oxigénhez meghalnak az agysejtek. Nos akkor nekem meghalt ott néhány darab.

Másnap reggel kipihentem ébredtem fel a kanapén. Vaktában kotorásztam a padlón valami ruhadarabért míg végül kezembe akadt Bradt tegnapi felsője. Magamra vettem és kerestem hozzá egy rövidnadrágot is. Lefőztem hármunk kávé adagját amikor a barna hajú lány jött ki Beneger szobájából.
-Ejha. Szia -mosolyogtam rá.
-Szia -teljesen elvörösödött, milyen cuki.
Délre mindenki felébredt és úgy nézett ki, hogy ma már megyünk vissza Senlisbe. A szomszéd lányról kiderült, hogy szeptembertől kollégiumba fog járni mert egy párizsi egyetemre vették fel amitől Leger szája fülig ért.
Összepakoltam mindenemet és még Brad egy utolsót telefonált Legerrel. Beneger marad még pár napig az új barátnője miatt de mi már indultunk vissza. 

Senlisbe visszaérve ütötte az óra a hármat. Lepakoltunk újra Brad szobájában és estig az ágyában fetrengtünk. Nem volt jobb dolgunk és nagyon meleg volt ezért még az udvart is hanyagoltuk. Estefelé kezdett hűlni ezért átmentünk Leger-hez és együtt mentünk, utólag megtudtam, hogy egy kocsmába. Egyszerű kis pinyó, magas székekkel parkettával a falon talán néhány krumplis zsákkal és egy-két képpel gyér fénnyel és néhány kanapéval.
-Két sört kérnénk -mondta a csaposnak Leger majd rám nézett.
-És még egyet -tettem hozzá franciául.
Míg helyet kerestünk Leger közelebb jött hozzám. Brad a pultnál maradt, de azért eléggé halkan mondta.
-Ideges. Itt az exe. Úgy volt ma megy el de későn tudtam meg szóval nem tudtam szólni, hogy maradjatok még Párizsba.
-Miért kellett egyáltalán elmenni?
-Nem akart balhét. Nézd el neki, hogy eltitkolta de biztosan elmondja majd. Ott ül a csaj.
Az arcát felismertem és épp lehúzott valamit. Az asztalra csapta és felállt, hogy nyújtózkodjon. Leültünk és így jobban szemügyre vettem.
-Miért kék a haja vége? Ez valami lázadás arra, hogy nem érdekel a volt barátom?
-Nem. Már egy éve ilyen csak amikor Londonba ment visszafestette valamiért.
-Látom valami nagy helyi hipszter.
-Igen, szerintem is tök jó ez a szám. Biztos nem ismered? -váltott témát.
-Itt van mindenkié -jelentette ki Brad és néma szem csevelyt folytatott Legerrel.
Húsz perce ülhettünk már de a feszültség amit mindenki próbált eloszlatni kézzel fogható volt. Kimentem a mosdóba.
-Szia Trey. Mit csináljak ha egy kocsmában vagyok Brad kék hajú exével?
-Dannie?
-Az nem fiú név?
-Figyelj, most tényleg nagyon. Dannie nem szép, de tényleg. De Bradet mégis mindig maga köré tudta csavarni, akármikor. Ne félj tőle csak ne hagyd magára. És várlak már titeket Londonba. Hiányoztok.
-Hamarosan visszamegyek. És... köszönöm, hogy téged mindig felhívhatlak.
-Ugyan már. Annyira összeilletek a szemembe, hogy neked bármikor elérhető vagyok ha rólatok van szó.
Kiérve mély levegőt vettem és mosolyogva visszaindultam a helyemre, a hangszóróból Foster The People - Pumped up Kicks hangzott amitől teljesen feldobódtam.
Leger azonban eltűnt helyét a fekete martens-os és kockás inges lány vette át. Nem hagytam magam és odapofátlankodtam.
-Szia -mosolyogtam rá Dannie-ra.
-Helló -komolyodott el.- Danny vagyok. Már találkoztunk, nem? Gyűjtöttél azóta önbizalmat, vagy gyakoroltad az angol nyelvtant?
Lehervadt az arcomról a mosoly de egyből használatba vettem az adu ászt; leültem a barátom mellé és a kezemet övébe tettem. Ő viszonozta mindezt és át is karolt.
-Nem is zavarok ha ennyire elvagytok. Csak beugrottam. Még haza kéne érnem -mutatott a piros gördeszkájára. Ha az nevezhető annak, fele akkora volt és olyan mintha egy ötévestől lopta volna.
-Gondolom érdekel, ki ő, miért és hogyan meg hasonló dolgok.
-Hát ő...-forgattam a szemeimet.- Igen, eléggé.
Kiérve a pubból belekezdett.
-Szóval az utolsó komolyabb kapcsolatom ő volt. Azért mentünk Párizsba mert nem akartam vitát, mert tudtam, hogy hazajön ha levizsgázott. Gondoltam nem akarsz vele találkozni. Egyébként ez a stílusa, a bakancs meg az ing és a kék hajvég, nem az amit Londonban láttál. Azt én sem értettem miért nézett ki akkor úgy.
Leültünk egy padra.
-És miért hurcolja magával azt a piros cuccot?
-Az egy crusier gördeszka -helyesbített. Nekem aztán olyan mindegy!
-Kérdezhetek még valamit? -bólintott. -Miért van a szobádban egy összetépett kép rólatok? A laptopod mellett találtam.
Talán egy kicsit ezzel messzire mentem.
-Ideges voltam amikor kidobott. Ezzel megbeszéltük ezt az egészet?
-Igen.

Másnap este a foci meccs után kiürült a ház és jött valami szintén borzasztóan kihagyhatatlan és izgalmas tenisz meccs. Csináltam néhány szendvicset meg limonádét -egyébként vicces, ha egy bagettet megcsinálok szendvicsnek egyből tele leszek olyan nagy- és ezekkel betornyosulva ültem a kanapéra nézve a két rohangáló emberkét.
-Ez nem ember...-fejtette ki a véleményét.- Ekkora bénát.
-Megnéznélek egyszer tenisz közben. Vagy többször. Esetleg sokszor -vigyorogtam.
-Egyébként már hiányzik. Kissé eltunyultam. Mennem kéne valamikor.
Ezt a beszélgetésünket követően körülbelül negyven perc múlva aludt el. Ellentétben vele én aki húsz percig azt se tudta ki melyik játékos végig tudtam nézni. Persze volt olyan, hogy mikor kinyitottam a szemem egy pislogásból már jóval több pont volt mint előtte.
Brad elaludt és olyan aranyosan szuszogott, hogy kedvem támadt volna kifesteni, nem hazudok ha nem lettem volna annyira lusta felmentem volna a rúzsomért. De végül mire elhatároztam magamat és a lépcső előtt álltam csöngettek. Brad elmondta, hogy csak az tudja, hogy van csengő aki itt lakik vagy mert csak nekik nyitnak ajtót, egyébként sosem másznak le ezért a földszintre. Vonakodva sétáltam oda és az órára néztem, fél egyet mutatott. Először résnyire aztán kinyitottam az ajtót de teljesen sötét volt az illető. Kérdőn néztem rá, szerintem ő se tudta ki vagyok.
-Szia. Infelderék laknak itt?
-Igen. Szia.
-Jó az akcentusod.
Hangjából biztosra vettem, hogy mosolyog és nevető ráncok jelentek meg az arcán. Beengedtem és egyből a hűtő irányába ment.
-Egyébként ki vagy? Nem ismerős a hangod.
-Brad barátnője. Te?
-Az unokabátyja. Ezek szerint Dannie már a múlté. Jól csinálja a gyerek. Rólam mostanában egyszerűen csak lepattannak a nők. 
-Lehet nem hozzád valót akartál megszerezni. Felkapcsolom a lámpát, jó? Azt se tudom mi merre van.
-Hagyd, itt a kapcsoló mellettem. Pedig Párizsba láttam egy lányt, olyan jót beszéltünk de lelépett.
Minden világos lett így már láttam hogy nem az asztalt támasztottam hanem a konyhapultot és végig a falnak beszéltem. Megfordultam és megláttam a srácot aki vaktában is frankón megcsinálta a kajáját. Müzlit evett. Valahonnan ismerős volt.
-Miért jöttél ilyen későn? Mármint ha nem tartozik rám meg ilyenek megértem csak épphogy felébredtem mielőtt csöngettél. Lehet reggelig kint álltál volna.
-Akkor visszamentem volna a kocsmába ahol eddig voltam. Nem tartozik a kedvenc érzéseim közé amikor egy héten két csaj is elutasít.
Végig őt és a tálát néztem aztán felnézett és belém vágott a felismerés.
-Adam?
-Na ne már -nyögte ki.- Katie, ugye?
-Az első vagy a második voltam?
-Első -mormogta a táljába.- Szóval te vagy az unokaöcsém barátnője, és tényleg van barátod nem leráztál.
-Jól látod a helyzetet.
Pár korty és üres lett a tányérja. Szemben állt velem és nem tudtam hátrálni mert a konyhapult volt mögöttem, teljesen sarokba kerültem. De most, hogy tudom kicsoda már nem váltott ki semmit belőlem a tekintete, inkább kerültem azt.
-Mióta vagytok együtt?
Más hasonló kérdésekkel bombázott és kezdtem kínosan érezni magamat. Nem tudtam hátrább kerülni tőle, csak ha felülök a konyhapultra de azt igencsak félreértené. Az nem éppen a menekülés jele lenne. Fogalmam sincsen hogyan, de tett még egy lépést. És azzal a lépéssel untam bele a helyzetbe.
A mellkasára tettem a kezem és a fejemet csóváltam.
-Nem-nem. Ilyet nem teszünk. Klausztrofóbiás vagyok, nem szabad szűkös helyen lennem.
-Ugyan már. Nem úgy nézel ki mint aki retteg.
-Nem félek tőled. Se a sörszagodtól amit már percek óta szagolnom kell.
Hoppá. Ezt már nem egészen hangosan akartam kimondani.
-Nem vagyok részeg, tudom mit csinálok.
Kínosan közelről nézett a szemembe, már a szemeim is majdnem a saját orromat nézte. Lélegzetemet visszatartva tettem -újra- a tenyeremet a mellkasára. Próbáltam eltolni magamtól, elég bénán, de nem sikerült. Kezét derekamra aztán lejjebb csúsztatta.
-Ha tudnád, nem másznál rá az unokaöcséd barátnőjére. Bármelyik kocsmában találnál egy lányt aki többet engedne neked mint én.
-Szeretem a kihívásokat. És te is nézhetnél ki úgy, mint aki után minden srác megfordul.
-Nekem elég egy is. De az nem te vagy -válaszoltam tagoltan végig a szemébe nézve.
Még közelebb hajolt és a fülembe suttogott. 
-Vadmacska.
Aztán megpuszilta a fülemet. Pontosan ennyit tűrtem el.
-Engedj el -suttogtam de mégis volt benne némi tekintély parancsolás.- Most azonnal! Fürödj le és aludj. Aztán ha kijózanodtál jusson eszedbe, hogy másfél méternyi távolság lesz köztünk.
Láttam rajta, hogy elengedett volna de azért mókából rátiportam a lábára. Nagyjából amíg felfogta mit mondtam neki és eljutott az is a tudatáig, hogy a lábára léptem -éljen a felnőtt viselkedés- kimentem az utcára mert nyolcvanöt százalékban tudtam, hogy utánam fog jönni mert ismeri a házat és sarokba tud újra szorítani míg mindenki más alszik. De ki nem fog jönni mert még mindig én vagyok a józan aki el tud futni mert nem akar vele beszélni. Kevés olyan dolog van amit jobban utálok az akaratos részeg embereknél, sőt talán ez az amit a legjobban utálok. Mindennél jobban szerettem volna valakivel beszélni, Wendy-t nem hívhattam fel mert utál engem, Trey viszont visszamondja Brad-nek. Egymagamban álltam hosszú percekig az út közepén.
-Tehát eljött az első éjszakám egy utcán -nevettem a szerencsétlen helyzetemen.