Háromszögek

Megfordultam és bólintottam, ugyanis hang nem jött ki a torkomon. Gyönyörű szeme volt a fiúnak, olyat még életemben nem láttam.

-Adam vagyok.

-Izé. Katie.

Nem bántam Adam társaságát. Leült mellém és úgy beszéltünk -nem sokat- mintha már évek óta ismernénk egymást. Azon gondolkoztam, világíthat-e sötétben a szeme. Napok óta végre elfelejtettem mindent és nevettem, nem harsányan sőt szinte hangtalanul. Nem beszéltünk jelentős dolgokról, egyetemről vagy bármi, még egymás korát sem tudtuk meg. De ő olyan ember akinek képes voltam elmondani, hogy miket érzek és gondolok. Többek között az élet apró dolgairól ami senkinek sem tűnik fel.
Jól áll neki a másnapos borosta. Biztosan egyetemista.

Közvetlenek voltunk de nem támadtuk le egymást, szerényen mertünk dolgokat tenni. Nem értünk egymáshoz de a pillantások többek voltak mint puszta friss ismeretség. Szembeültem vele és megnéztem a szemét. Az írisze határa sötétzöld volt mint a nyári erdő, apró barna csíkkal, a pupillájáig egyre jobban halványodott a zöld árnyalata már apró napsárga vonalak is megjelentek benne. Néhol befutott még egy kis barna. A pupilla körül megint sötétedett és úgy nézett ki mintha a pupillája nem is kör alakú lenne. Fekete haja még rátett egy lapáttal vonzó kinézetére.

Kezét enyémre tette és megszorította. Pontosan idáig tartott az a kapcsolat amiben én reménykedtem, ugyanis azt hihette hogy szabad vagyok. Hátráltam egy picit.

-Ne haragudj mennem kell, sajnálom maradnék én még...

-Van barátod, mi?

-Igen -sütöttem le a szemeimet.

Nem akartam ránézni mert szégyelltem magam. Nem is tudom mit tettem azt sem tudom mennyi idő telhetett el.

-Azért egy ölelést még kaphatnék ha már így feldobtad a napomat?

-Persze.

Odaléptem elé és megöleltem. Amellett, hogy mentolos illata volt ami illet a szeme színéhez és a külsejéhez az ölelése sem olyan átlagos volt, mint másoké. Nem azaz erőltetett energia átadós ölelés ami elől mindig elmenekülök mert utálom az olyat, hanem amiben az volt mintha magamra találtam volna. Ellöktem magam tőle.

-Sietek, ne haragudj.

Őrült gondolatok cikáztak át a fejemen. Gyorsan bringára pattantam és lehajtottam a dombról. Vissza se néztem csak menekültem. Riadtan értem le a Szajna partjához ahol végre kifújtam a levegőt.
A telefonom nemsokára rezgett amiben Brad írt, hogy vár és a címet mellékelte hátha eltévedtem. Hazagyalogoltam és bementem a lakásba.
-Szia! -üvöltötte ki Brad.
-Szia.
A biciklit visszatettem a helyére és leültem mellé. Valami zenei fesztivál ment franciául a tévében míg gondolkoztam. El sem jutott az agyamig mit magyaráz a barna hajú csaj hatalmas művigyorral.
-Minden rendben?
Felém fordult és közelebb húzódott hozzám. Éreztem ahogy a személyes terembe lépett és a bal térde a combomhoz ért. Karjait a másik oldalamon kulcsolta össze, magához vont és hátradőlt. A mellkasán kötöttem ki és majdnem elbőgtem magam. Szeretem őt. Akkor miért volt ez a délutáni eset?
Brad felkapott és a karjaiban vitt ki az apró teraszra. Leültetett az egyetlen székre ami kint volt míg ő velem szemben a biciklijének támaszkodva állt.
-Beszéljünk.
-Miről? -néztem rá.
-Csak... mondd már el mi a bajod. Miért vagy ennyire elveszett és idegenkedő.
Nem mondhattam el neki mindent, sem az érzésemet miszerint hamarosan lesz egy vihar, persze nem az időjárást illetőleg, hanem a saját életemet. Ijesztőek a megérzések.
-Érezted már azt, hogy hamarosan beüt az életedbe egy hatalmas villám?
-Igen. De ha nálad be fog ütni, én itt leszek és támogatlak. Itt leszek melletted.
-Hiányzol.
-De hát itt vagyok előtted -értetlenkedett.
-Tudom, de sokszor úgy érzem mintha teljesen más dimenzióban élnénk. Mintha minden csak képzelet lenne.
Ránéztem és kerestem a tekintetét. Egyenesen rám nézett és próbált megfejteni, de nem értette mit mondok. Én sem értettem mit akartam ezzel mondani. Ki sem akartam ezt mondani.
Behúzott a lakásba a falnak dőltünk.
-Komolyan gondoltam, amikor azt mondtam, hogy számíthatsz rám. Fontos vagy nekem.
Ragaszkodva öleltem át és kiégettem Adam képét az emlékezetből. 

Hajamra tette a kezét és újra elfogott az érzés amikor először ránéztem, vagy amikor rám talált a játszótéren vagy amikor először megcsókolt. Az érzés amikor tenyerébe teszem a kezemet vagy amikor olyan közel bújok hozzá, hogy szinte képes lennék hozzáragadni vagy eggyé válni vele. Fekete hajába mélyesztettem az ujjaimat és beletúrtam a hátsó részébe. Felnéztem szemeibe amik csillogtak, annál szebb barna szemet még soha sem láttam. Lábujjhegyre álltam és megcsókoltam. A kanapéhoz érve folytattuk mindezt levegő hiányában. Azt mondják ha nem jut az agy oxigénhez meghalnak az agysejtek. Nos akkor nekem meghalt ott néhány darab.

Másnap reggel kipihentem ébredtem fel a kanapén. Vaktában kotorásztam a padlón valami ruhadarabért míg végül kezembe akadt Bradt tegnapi felsője. Magamra vettem és kerestem hozzá egy rövidnadrágot is. Lefőztem hármunk kávé adagját amikor a barna hajú lány jött ki Beneger szobájából.
-Ejha. Szia -mosolyogtam rá.
-Szia -teljesen elvörösödött, milyen cuki.
Délre mindenki felébredt és úgy nézett ki, hogy ma már megyünk vissza Senlisbe. A szomszéd lányról kiderült, hogy szeptembertől kollégiumba fog járni mert egy párizsi egyetemre vették fel amitől Leger szája fülig ért.
Összepakoltam mindenemet és még Brad egy utolsót telefonált Legerrel. Beneger marad még pár napig az új barátnője miatt de mi már indultunk vissza. 

Senlisbe visszaérve ütötte az óra a hármat. Lepakoltunk újra Brad szobájában és estig az ágyában fetrengtünk. Nem volt jobb dolgunk és nagyon meleg volt ezért még az udvart is hanyagoltuk. Estefelé kezdett hűlni ezért átmentünk Leger-hez és együtt mentünk, utólag megtudtam, hogy egy kocsmába. Egyszerű kis pinyó, magas székekkel parkettával a falon talán néhány krumplis zsákkal és egy-két képpel gyér fénnyel és néhány kanapéval.
-Két sört kérnénk -mondta a csaposnak Leger majd rám nézett.
-És még egyet -tettem hozzá franciául.
Míg helyet kerestünk Leger közelebb jött hozzám. Brad a pultnál maradt, de azért eléggé halkan mondta.
-Ideges. Itt az exe. Úgy volt ma megy el de későn tudtam meg szóval nem tudtam szólni, hogy maradjatok még Párizsba.
-Miért kellett egyáltalán elmenni?
-Nem akart balhét. Nézd el neki, hogy eltitkolta de biztosan elmondja majd. Ott ül a csaj.
Az arcát felismertem és épp lehúzott valamit. Az asztalra csapta és felállt, hogy nyújtózkodjon. Leültünk és így jobban szemügyre vettem.
-Miért kék a haja vége? Ez valami lázadás arra, hogy nem érdekel a volt barátom?
-Nem. Már egy éve ilyen csak amikor Londonba ment visszafestette valamiért.
-Látom valami nagy helyi hipszter.
-Igen, szerintem is tök jó ez a szám. Biztos nem ismered? -váltott témát.
-Itt van mindenkié -jelentette ki Brad és néma szem csevelyt folytatott Legerrel.
Húsz perce ülhettünk már de a feszültség amit mindenki próbált eloszlatni kézzel fogható volt. Kimentem a mosdóba.
-Szia Trey. Mit csináljak ha egy kocsmában vagyok Brad kék hajú exével?
-Dannie?
-Az nem fiú név?
-Figyelj, most tényleg nagyon. Dannie nem szép, de tényleg. De Bradet mégis mindig maga köré tudta csavarni, akármikor. Ne félj tőle csak ne hagyd magára. És várlak már titeket Londonba. Hiányoztok.
-Hamarosan visszamegyek. És... köszönöm, hogy téged mindig felhívhatlak.
-Ugyan már. Annyira összeilletek a szemembe, hogy neked bármikor elérhető vagyok ha rólatok van szó.
Kiérve mély levegőt vettem és mosolyogva visszaindultam a helyemre, a hangszóróból Foster The People - Pumped up Kicks hangzott amitől teljesen feldobódtam.
Leger azonban eltűnt helyét a fekete martens-os és kockás inges lány vette át. Nem hagytam magam és odapofátlankodtam.
-Szia -mosolyogtam rá Dannie-ra.
-Helló -komolyodott el.- Danny vagyok. Már találkoztunk, nem? Gyűjtöttél azóta önbizalmat, vagy gyakoroltad az angol nyelvtant?
Lehervadt az arcomról a mosoly de egyből használatba vettem az adu ászt; leültem a barátom mellé és a kezemet övébe tettem. Ő viszonozta mindezt és át is karolt.
-Nem is zavarok ha ennyire elvagytok. Csak beugrottam. Még haza kéne érnem -mutatott a piros gördeszkájára. Ha az nevezhető annak, fele akkora volt és olyan mintha egy ötévestől lopta volna.
-Gondolom érdekel, ki ő, miért és hogyan meg hasonló dolgok.
-Hát ő...-forgattam a szemeimet.- Igen, eléggé.
Kiérve a pubból belekezdett.
-Szóval az utolsó komolyabb kapcsolatom ő volt. Azért mentünk Párizsba mert nem akartam vitát, mert tudtam, hogy hazajön ha levizsgázott. Gondoltam nem akarsz vele találkozni. Egyébként ez a stílusa, a bakancs meg az ing és a kék hajvég, nem az amit Londonban láttál. Azt én sem értettem miért nézett ki akkor úgy.
Leültünk egy padra.
-És miért hurcolja magával azt a piros cuccot?
-Az egy crusier gördeszka -helyesbített. Nekem aztán olyan mindegy!
-Kérdezhetek még valamit? -bólintott. -Miért van a szobádban egy összetépett kép rólatok? A laptopod mellett találtam.
Talán egy kicsit ezzel messzire mentem.
-Ideges voltam amikor kidobott. Ezzel megbeszéltük ezt az egészet?
-Igen.

Másnap este a foci meccs után kiürült a ház és jött valami szintén borzasztóan kihagyhatatlan és izgalmas tenisz meccs. Csináltam néhány szendvicset meg limonádét -egyébként vicces, ha egy bagettet megcsinálok szendvicsnek egyből tele leszek olyan nagy- és ezekkel betornyosulva ültem a kanapéra nézve a két rohangáló emberkét.
-Ez nem ember...-fejtette ki a véleményét.- Ekkora bénát.
-Megnéznélek egyszer tenisz közben. Vagy többször. Esetleg sokszor -vigyorogtam.
-Egyébként már hiányzik. Kissé eltunyultam. Mennem kéne valamikor.
Ezt a beszélgetésünket követően körülbelül negyven perc múlva aludt el. Ellentétben vele én aki húsz percig azt se tudta ki melyik játékos végig tudtam nézni. Persze volt olyan, hogy mikor kinyitottam a szemem egy pislogásból már jóval több pont volt mint előtte.
Brad elaludt és olyan aranyosan szuszogott, hogy kedvem támadt volna kifesteni, nem hazudok ha nem lettem volna annyira lusta felmentem volna a rúzsomért. De végül mire elhatároztam magamat és a lépcső előtt álltam csöngettek. Brad elmondta, hogy csak az tudja, hogy van csengő aki itt lakik vagy mert csak nekik nyitnak ajtót, egyébként sosem másznak le ezért a földszintre. Vonakodva sétáltam oda és az órára néztem, fél egyet mutatott. Először résnyire aztán kinyitottam az ajtót de teljesen sötét volt az illető. Kérdőn néztem rá, szerintem ő se tudta ki vagyok.
-Szia. Infelderék laknak itt?
-Igen. Szia.
-Jó az akcentusod.
Hangjából biztosra vettem, hogy mosolyog és nevető ráncok jelentek meg az arcán. Beengedtem és egyből a hűtő irányába ment.
-Egyébként ki vagy? Nem ismerős a hangod.
-Brad barátnője. Te?
-Az unokabátyja. Ezek szerint Dannie már a múlté. Jól csinálja a gyerek. Rólam mostanában egyszerűen csak lepattannak a nők. 
-Lehet nem hozzád valót akartál megszerezni. Felkapcsolom a lámpát, jó? Azt se tudom mi merre van.
-Hagyd, itt a kapcsoló mellettem. Pedig Párizsba láttam egy lányt, olyan jót beszéltünk de lelépett.
Minden világos lett így már láttam hogy nem az asztalt támasztottam hanem a konyhapultot és végig a falnak beszéltem. Megfordultam és megláttam a srácot aki vaktában is frankón megcsinálta a kajáját. Müzlit evett. Valahonnan ismerős volt.
-Miért jöttél ilyen későn? Mármint ha nem tartozik rám meg ilyenek megértem csak épphogy felébredtem mielőtt csöngettél. Lehet reggelig kint álltál volna.
-Akkor visszamentem volna a kocsmába ahol eddig voltam. Nem tartozik a kedvenc érzéseim közé amikor egy héten két csaj is elutasít.
Végig őt és a tálát néztem aztán felnézett és belém vágott a felismerés.
-Adam?
-Na ne már -nyögte ki.- Katie, ugye?
-Az első vagy a második voltam?
-Első -mormogta a táljába.- Szóval te vagy az unokaöcsém barátnője, és tényleg van barátod nem leráztál.
-Jól látod a helyzetet.
Pár korty és üres lett a tányérja. Szemben állt velem és nem tudtam hátrálni mert a konyhapult volt mögöttem, teljesen sarokba kerültem. De most, hogy tudom kicsoda már nem váltott ki semmit belőlem a tekintete, inkább kerültem azt.
-Mióta vagytok együtt?
Más hasonló kérdésekkel bombázott és kezdtem kínosan érezni magamat. Nem tudtam hátrább kerülni tőle, csak ha felülök a konyhapultra de azt igencsak félreértené. Az nem éppen a menekülés jele lenne. Fogalmam sincsen hogyan, de tett még egy lépést. És azzal a lépéssel untam bele a helyzetbe.
A mellkasára tettem a kezem és a fejemet csóváltam.
-Nem-nem. Ilyet nem teszünk. Klausztrofóbiás vagyok, nem szabad szűkös helyen lennem.
-Ugyan már. Nem úgy nézel ki mint aki retteg.
-Nem félek tőled. Se a sörszagodtól amit már percek óta szagolnom kell.
Hoppá. Ezt már nem egészen hangosan akartam kimondani.
-Nem vagyok részeg, tudom mit csinálok.
Kínosan közelről nézett a szemembe, már a szemeim is majdnem a saját orromat nézte. Lélegzetemet visszatartva tettem -újra- a tenyeremet a mellkasára. Próbáltam eltolni magamtól, elég bénán, de nem sikerült. Kezét derekamra aztán lejjebb csúsztatta.
-Ha tudnád, nem másznál rá az unokaöcséd barátnőjére. Bármelyik kocsmában találnál egy lányt aki többet engedne neked mint én.
-Szeretem a kihívásokat. És te is nézhetnél ki úgy, mint aki után minden srác megfordul.
-Nekem elég egy is. De az nem te vagy -válaszoltam tagoltan végig a szemébe nézve.
Még közelebb hajolt és a fülembe suttogott. 
-Vadmacska.
Aztán megpuszilta a fülemet. Pontosan ennyit tűrtem el.
-Engedj el -suttogtam de mégis volt benne némi tekintély parancsolás.- Most azonnal! Fürödj le és aludj. Aztán ha kijózanodtál jusson eszedbe, hogy másfél méternyi távolság lesz köztünk.
Láttam rajta, hogy elengedett volna de azért mókából rátiportam a lábára. Nagyjából amíg felfogta mit mondtam neki és eljutott az is a tudatáig, hogy a lábára léptem -éljen a felnőtt viselkedés- kimentem az utcára mert nyolcvanöt százalékban tudtam, hogy utánam fog jönni mert ismeri a házat és sarokba tud újra szorítani míg mindenki más alszik. De ki nem fog jönni mert még mindig én vagyok a józan aki el tud futni mert nem akar vele beszélni. Kevés olyan dolog van amit jobban utálok az akaratos részeg embereknél, sőt talán ez az amit a legjobban utálok. Mindennél jobban szerettem volna valakivel beszélni, Wendy-t nem hívhattam fel mert utál engem, Trey viszont visszamondja Brad-nek. Egymagamban álltam hosszú percekig az út közepén.
-Tehát eljött az első éjszakám egy utcán -nevettem a szerencsétlen helyzetemen.