Párizs

Szombaton több alkalmam lett megismerni Mr. (John) Infeldert  mert nem dolgozott és együtt reggeliztünk. Hozott nekünk Chantilly-t ami itt egy specialitás. A szomszéd településről kapta a nevét és valami krémes kaja. Mindenesetre finom volt és jobb mint kávét inni száraz süteménnyel. Míg zuhanyoztam délelőtt ők bementek az első emeleti szobába és ott beszéltek, nem hallottam és nem is akartam benyitni hozzájuk. A konyhától kezdve egészen Brad szobájáig bejártam az egész épületet. Az ebédlőben csak gasztronómiai képek vannak és száraz virágok. A nappaliban van néhány absztrakt és tájkép. A lépcsőn felfelé már láttam a régi képeket. Amit még első nap vett le Brad, továbbra sem került vissza -a labda rágcsálós- de mellette ott volt egy keretezett fénykép amin körülbelül nyolc éves volt és kékkel alatta, hogy Brad Infelder, védő. A haja összekuszált volt és teljesen meg volt szeppenve nagy barna szemeivel nézett a kamera mellé, talán valami ismerőse lehetett ott vele. Még a focimeze látszott a képen a hasa közepéig ami kicsit nagy volt rá. Aztán a harmadik kép a tablófényképe volt. Itt már teljesen komoly arca volt, a haja sötétebb lett és a szemében néhány zöldes csík futott át, kék ing és zakó volt rajta. Istenem, mennyire gyönyörű. Azt hiszem, ezt jobb, hogy csak gondoltam és nem kimondtam. A ház többi részében nem láttam semmiféle fényképet egyedül Brad szobájában volt még régi nyaralásos fényképek és egy kettétépett az ágy alatt. Nem kutattam, de tényleg, csak konnektort kerestem a laptopnak. Azt mondta használhatom és már akartam írni apunak. Akkor találtam meg azt a képet, és mindenre felkészültem, komolyan megmondom, mindenre.
Az alapszín zöld volt, az a fal színe volt és lejjebb értem a kirakósban, két alak. Egy inges és egy szürke felsős. Brad és valami lány. Barna hajú, szemüveges. Nirvana-s vászontáska volt előttük és egy korsó sör. Nem csókolták még egymást, a telefon talán időzítőn volt mert a plafon is látszik kicsit a képen. Brad egyik kezével a csaj oldalát simítja a másik keze nem látszik, aztán a lány a nyakán kulcsolja át a kezét és mosolyog. A pillanat töredékére féltékeny lettem. Aztán visszatettem ugyanoda és megnéztem a leveleimet. Írt apu és Trey is. Az előbbi a hogy létemről kérdezett a városról és képet kért, leírtam neki mindent az én szemszögemből, mint mondjuk tegnap éjjel kocsit vezettem és azt hittem meghalunk de végül tök jó lett minden és lehet autóversenyző leszek. Persze apu is tudja, hogy csak viccelek. Képeket is csatoltam és tényleg hosszúra sikeredett a válaszom. Trey is hasonlókat kérdezett és ő is hiányol minket. Azt írta, hogy sokat gyúr és úszik és hamarosan megy egy fesztiválra a haverjaival. Nagyon szívesen eljönne, de már teljesen betáblázta a nyarát ezért feltétlenül írjunk ha London közelében járnánk.
Taylor érdekes módon már az egyetemi beadandóját csinálja amit meghirdetett a suli, egy rövidfilmet.

Csütörtökön, harmincadikán este Beneger-nél ültünk és söröztek a fiúk a kertben, én a napozóágyon ültem és a csillagokat figyeltem. Nálam is volt egy üveggel amiből időnként kortyoltam. De inkább a pillanatokon gondolkoztam hiszen olyan hamar eljöhet a halál. Bármikor kiderülhet, hogy rákos vagyok és idáig stabil voltam de mostantól szörnyen legyengülök. Menthetetlen betegség, lebénulás, kóma. A halál csak egy mozdulatra lakozik tőlem és egyre közelebb vagyok hozzá és félek. Rettegek mert bármennyire is utálom magamat élni akarok. Nem akarok meghalni és rohadni egy sötét helyen ahol megesznek a férgek. Minden pillanatra szükségem van, hiszen már most is úgy hullik az életem ideje mint a homok kifelé a kezemből.
Brad-re néztem. Tudom, hogy az arcom rettegést mutatott. Mellém tolta a napágyát és oda ült, fogta a kezemet. Ujjaimat szorosan rákulcsoltam és úgy néztem tovább a csillagokat. Azon gondolkoztam,vajon az ő világukban mi világítunk és amikor meghal valaki akkor kihal a fénye és ők kívánnak. Eléggé morbid.
Érdekes éjjel volt, kívülről mosolyogtam és virítottam de belülről mindenféle gondolatok támadtak le. Nem álmodtam semmit és reggel félig a padlón ébredtem. Az ágyba visszafeküdve ébresztettem fel Brad-et.
-Szia -mosolygott.- Jártál már Párizsban?
-Nem. Miért?
-Elmehetnénk a héten egy kis időre. Beneger tegnap mondta, hogy benézhetnénk hozzá. Van ott egy lakás amit bérelni szokott egyetem idején de át akar költözni oda. Tegnap mondta. Dolgozni akar és letenni a diplomáját. Gondoltam elmehetnénk...
-Szuper! -kaptam fel a fejemet- Mikor megyünk?
-Amint összepakoltunk.
Aznap este indultunk Párizsba. Brad apukája dolgozott egész héten ezért csak levélről tudta meg, hogy elmentünk. Péntek este naplementekor indultunk. Még aznap odaértünk és láthattuk kivilágított belvárost. Beneger lakása egy csöndesebb helyen van de nem a külvárosban. Egy apró övezet ahol kis utcák vannak és kevés autó. A ház előtt apró udvar volt mellette egy bokor és kitaposott gyep. A lakás is egyszerű, egyszobás egy nappalival konyhával és fürdőszobával. Az óra tizenegy felé igyekezett amikor letettük a cuccainkat. Miután leültünk a kanapéra már felkelni nem volt kedvünk nemhogy elmenni valahova. Arra is lusta voltam, hogy egy pizsamát keressek magamnak ezért míg zuhanyoztam Brad előkeresett egy felsőt nekem a táskájából. Beneger szerintem úgy ahogy volt elaludt a szobában mi ketten meg a kanapén.

Reggel a napnak a sugarai szinte átvilágítottak a szemhéjamon annyira világos volt. Brad a hasamnál ölelt át ezért óvatosan bújtam ki karjai közül és észrevettem Benegert. Az egyik magas széken ült és kávét ivott, hol az ablakon nézett ki, hol a kanapét amin aludtunk.
-Aranyosak vagytok -jelentette ki.
Elmosolyodtam ezen és a hajam első pár tincsét a fülem mögé tettem. Míg kávéért mentem éreztem a tekintetét magamon. Ösztönösen lejjebb húztam magamon a barátom pólóját. Alatta már csak az alsóneműm volt.
-Jól van, felfogtam -mondta.
-Szóval itt laksz? -kérdeztem tőle, tőlem teljesen megszokott reggeli értelemmel.
-Nagyon úgy fest.
-Az jó -ittam bele a lattémba.
-Egyébként... szerinted meg fogod változtatni?
-Az embereket nem lehet megváltoztatni csak úgy. Maguktól teszik ezt, vagy ha van kiért.
-Akkor majd valamikor folytathatnánk ezt a beszélgetést. Ébred Csipkerózsika.
Brad kikászálódott a pokróc alól és nyújtózkodott, aztán egybe lehúzta a fekete kávéját és kezdett észhez térni.
Beneger ismeri kik laknak még a lakásban és amikor a két srác kiment a szeméttel egy egyszerű nadrágban varázslatos módon megjelent néhány lány cirka negyed óra múlva. Ajtót nyitottak és én mint hivatásos hangulatromboló vigyorogva beléptem a képbe -ekkora már felvettem egy nadrágot ujjatlannal. Egy szőke, egy szőkésvörös és egy barna hajú lány ácsorgott és mindannyiuk arcáról lefagyott a vigyor amikor meglátták az én fejemet is a képben. Muhaha. De Benegernek hagyva némi reményt azonnal barátságosan fogadtam a lányokat de a barátomhoz közelebb húztam magam, hogy tudják ki-kivel van.

Az egésznek a vége az lett, hogy a srácok felöltöztek míg a három lány velem ült a nappaliban és mielőtt még elindultunk volna bárhova is magamra rángattam egy hosszú farmert a bakancsommal és Brad egyik sötét pulóverét. Továbbra is tudatni akartam a lányokkal a helyzet komolyságát, de miután kiléptünk az utcára és rájöttem, hogy Párizsban az emberek nyáron ruhákban mászkálnak jobban jártam volna egy kivágott felsővel. Beneger a szőke és a barna hajú lány mellett sétált akiket nagy áhítattal figyelt. A szőkének van barátja és egyébként nagyon csinos, a haja pedig egyszerűen gyönyörű. Az Eiffel toronynál jártunk és ekkor vallották be, hogy valójában most járnak itt először és nagyon szeretnének fotózkodni az emlékművel. Én ugyanígy oda voltam az ötlettől. Először a három barátnő állt meg a toronytól tisztes távolságra, majd egyesével aztán kikönyörögtem a barátomtól, hogy legyen ott velem a képen. Elkészült első szerelmetes fényképünk Párizsban. Nem mutattam, de legszívesebben kiugrottam volna a bőrőmből és mindenkinek megmutattam volna. Végül még egy utolsót akartak a lányok mindannyiunkkal de annyira pillanatképet akartak, hogy közben még sétálnunk is kellett. Átkaroltam Brad-et, ő is engem és megjegyezte, hogy jó a felsőm. A vöröses hajárnyalatú lány Brad másik oldalára állt és ugyanúgy átkarolta mint engem.
-Hol van Beneger? -kérdezte a barna hajú.
-Mindjárt jön, azt mondta egy pillanatra lelép -válaszolta Brad.
A barna hajú is igyekezett mellénk lépni és végül a szöszi megcsinálta a képet.

Fogalmam sem volt mi a nevük, ha el is mondták nem érdekelt, őszintén. Ha hozzájuk akartam szólni egy "Hé, izé, te" kijelentéssel rámutattam akire gondoltam és kimondtam amit szerettem volna. Beneger a kép elkészültével ért vissza.

-Hoztam perecet -vigyorgott.

-Úúú imádlak! -rohantam elé.

Aznap este sajnálatos módon a lányok egy koncertre mentek -mekkora tragédia- de másnapra elhívtak minket bulizni. A fiúk belementek azonnal és én is, de belül mintha citromba haraptam volna. Úgy éreztem magam, mintha egy éretlen citromba haraptam volna de édes barackra számítottam volna. Éjjel -újra a kényelmetlen kanapén- gondolkodtam mi lehet az oka, miközben Brad a mellkasomra dőlt és halkan szuszogott. A nyakánál kulcsoltam össze hideg ujjaimat és arra gondoltam mikor éreztem utoljára ilyet. Nem ennyire keserűen de akkor amikor Brad összejött a dús hajú bordó szájú osztálytársával vagy Wendyvel. A szoba sötétségében rájöttem, hogy féltékeny vagyok. Annyi szép lány van a világon, jó ízléssel akiken jól áll minden ruha és bármit felvehetnek. És ma is ott volt kettő aki szingli. A haját simogattam ezután és továbbra is gondolkoztam.

-Még nem alszol?

-De csak, felébredtem az előbb -hazudtam.- Valami leeshetett arra ébredtem fel.

-Aludj vissza -válaszolta már fél álomba.

Közelebb húzott magához és egy pár pillanatra egy plüssnek éreztem magam. Én is átöleltem őt, és nagyon lassan elaludtam.

Másnap este megbeszéltük a lányokkal, hogy nyolckor találkozunk a lakás ajtaja előtt. Mérges lettem, mert biztosra vettem, hogy a három csini csaj csinosabb lesz mint én. Feltúrtam a bőröndömet valami normális ruháért. A kezembe akadt egy nyári ruha de "ez nem lesz most jó" gondolattal elhajítottam. Arra is gondoltam, hogy szoknyát veszek fel -feketét- egy világos lazac színű testhez simuló cipzáros felsővel. Arcon röhögtem a tükörképemet arra célozva, hogy nem vagyok szép és akárhogyan próbálkozok úgysem leszek az. Mennyire igazam volt.

Odaértünk a hajóhoz és megvettük a belépőket. Beneger már próbálta fűzögetni a vörösesszőkét. Éjfél körül veszítettem el Bradet és nem sokára megtaláltam Benegert. Éppen egy pohár koktélt ittam, már a negyediket.

-Veled mi van?

-Koktélozok. Tudod, hogy megy -mutogattam mindenfelé.

-Valami baj van?

-Hát... Voltál már féltékeny ok nélkül?

-Nem -vont vállat.- De a te esetedben megértem. Gyere, most beszélnünk kell.

-Klassz.

Gyorsan megittam még a poharam tartalmát és követtem. Kivitt a szabad levegőre mert beszélnünk kellett elvileg. Pontosan ilyenkor nem jön ki egy betű sem a számon.

-Miért vagy féltékeny?

-Amiért minden más ember. Túl csúnya vagyok a barátomhoz. Sok szép ember van még a földön akik szinglik... Brad nem engem érdemelne.

-Fúj, mi ez? Depresszió. Hagyd abba, mert tényleg ki dob ha itt eret kezdesz el vágni. Nem fog istápolni mert a lelked darabokban van.

-Tudod, az a probléma, hogy szeretem. De magamat legszívesebben belefojtanám a Szajnába.

-Felejtsd el ezeket a dolgokat. Voltál már valaha ezen a hídon?

-Most vagyok először Franciaországban.

-Ez az a híd ami tele van lakattal. Nem lenne szükséged valami romantikára, úgy mellékesen? Mikor lettél ennyire rosszkedvű Brad mellett?

-Mióta úgy kezel mintha a haverja lennék. Amióta ide jöttünk. Megfogja a kezem de azóta mintha valami megváltozott volna. Más mint előtte volt. Meddig maradunk?

-Még egy-két napig. És mielőtt hazamegyünk vagy ha már hazaértünk elfogok neked sok mindent mondani. De most még nem akarom. Braddel kapcsolatos.

-Nagyszerű.. Na és veled meg a szőkésvörössel mi a helyzet? A barna elszomorodott amikor vele beszéltél.

-Tényleg? Mennyire és hogyan?

-Úgy amikor én megláttam mennyire szépek. Csalódott volt.

-Meg akarom szerezni a számát. A barátnőjéhez csak azért mentem oda, hogy meséljen nekem Veronica-ról.

-Ez nagy bunkóság ha egy szingli lánytól kérdezed. Mit teszel ha a lány Michigan-ben él?

-Azt nem tudom. Remélem azért európai, de legjobban, hogy francia. De ha nem volt még itt nem hiszem. De azért megismerném. Olyan magával ragadó a mosolya és aranyos lány.

-És szép -tettem hozzá.

-Te rohadtul magad alatt vagy.

-Ja, csak még nem tudom mi húzott le ennyire. 

-Vesztél össze valakivel az utóbbi időben?

Bólintottam. Beneger okos fiú és nekem ugyan nem az esetem de nem csúnya. Szélesebb mint Brad, olyasmi mint apu de fura volt megölelni.

Akkor éjjel szintén gondolkoztam. Wendy-vel összevesztem és anyuval sem sikerült túl jól elválni. Apu pedig azt hitte nála leszek a nyáron. A nagyszüleimmel semmit sem beszéltem míg ott voltam és mindenkinek csalódást okoztam.

"Éltek még? Vagy csak nekem nem válaszolsz?" -írta Trey üzenetben.

Gyorsan ellenőrzitem a mailjeimet ahol megláttam a levelét és szinte ráhibázott, mert utolsó üzenete az volt, hogy "Valami baj van? Írd le, jobb lesz majd." Ezért leírtam neki, hogy mennyire rossz kedvem van és hogy mi miatt, a három lányt, Brad viselkedését és hogy Beneger beszélni akar velem róla amitől bevallom félek. Eléggé hosszúra sikerült és mivel hajnal van hozzátettem még a végén, hogy teljesen józan vagyok az elírás azért van mert mobilról írtam.

Új hét indult és beköszöntött a június. Beneger elment randizni a barna hajú lánnyal mert még tegnap éjjel mikor hazaértünk elkérte a számát. Úgy látszik telefonon lebeszélték. Brad egész nap pihenni akart és foci meccset nézni ezért én fogtam magam felvettem a nyári ruhámat -egyszerű ruha virágmintákkal- és egy szalmakalapot húztam a fejemre. Nyár elejéhez képest talán még melegebb is volt mint kellett volna lennie.

Találtam egy fehér versenybiciklit az erkélyen amit átvonszoltam az egész lakáson és épp készültem az utcára is kivinni amikor Brad utánam szólt mert elkezdődött a reklám.

-Mit csinálsz a biciklimmel?

-A tiéd? Én csak -gondolkoztam egy pár pillanat erejéig- elmennék várost nézni ahogy mindig is szerettem volna.

-Egyedül?

-Nem. Hanem ahogy én szeretnék.

Otthagytam a házat és felültem a nyeregbe. Régen bicikliztem és nem volt egyszerű azonnal belejönni. Több helyet megnéztem és vettem néhány apróságot is. Anyunak egy keretes fényképet madárláttából Párizsról és egy illatos szappant amit egy néni csinált saját kezűleg. Apunak egy receptes füzetet amibe a titkos specialitások vannak. Nem túl fantáziadús ajándékok de gondoltam rájuk. A táskámba tettem mindent és elindultam a Szajna felé. Másodjára eljutottam a lakattal teli hídhoz és mivel ráértem gondoltam megnézek néhányat. Szinte az összes lány írással volt írva, egyébként teljesen meg lehet különböztetni egy fiú írását még ha csúnyán ír is a lány. A táskám egyik zsebében lapult egy lakat. "Brad - Katie 2013.04.13 - ∞" A dátum neveink alatt szerepelt. Rákattintottam egy apró üres helyre.

A biciklimmel egy magasabban fekvő helyre igyekeztem. Idővel kezdtem elfáradni ezért felültem egy betonfalra amiről pontosan ráláttam az Eiffel toronyra. Gyönyörű látvány volt. Sokak nem is tudják milyen szép dolgok vesznek körül bennünket. Figyelmen kívül hagyják az apró dolgokat amik nélkül nem lenne teljes az életünk. Csak a monoton unalmas dolgokkal foglalkoznak mint a gazdaság vagy az infláció. Mindenkinek meg kéne egy pillanatra állnia és élveznie amit lát. Sokaknak ez sem adatik meg. Annyira természetes, hogy lássuk de belegondolt valaha bárki is abba, mi lenne ha vak lenne? Minden szín és forma és táj hatalmas kérdőjel lenne neki.

Ilyen gondolatokkal ültem ott és néztem a tornyot. Jó volt érezni a nyugalmat, nem volt szükségem akkor senkire. Egyedül is teljesen jól éreztem magamat.

-Ne haragudj, tiéd ez a bicikli?

Megfordultam és bólintottam, ugyanis hang nem jött ki a torkomon. Gyönyörű szeme volt a fiúnak, olyat még életemben nem láttam.

-Adam vagyok.

Franciaország

Pár perces késéssel elindult a szerelvény és le sem szálltunk egészen Párizsig.
Ugyanolyan volt mint bármelyik másik vasútállomás. Rengeteg vágány egymás mellett, és nagyjából az egész embertömeg egy hatalmas százlábúként nézhetett ki felülről. Egyébként az épület eleje nagyon szép volt. Körülöttem mindenki franciául halandzsázott amiből elsőre semmit sem értettem meg, vagy össze nem illő szavakat sikerült meghallanom. Például nem tudom biztosan de egy beszélgetésből zoknikat hallottam aztán már valami nyaralást emlegettek Spanyolországban egy hotel minőségéről.
A végleges úticélunknak nincsen vasútállomása -szóval megtudtam, hogy nem Párizsba jöttünk- ezért busszal mentünk tovább. Körülbelül fél óra volt még az út miután felszálltunk a buszra. Délután kettőkor értünk a városba ami azért volt különleges, mert fél óra alatt is visszalehet lépni egy századot. Ezt nem úgy értem, hogy ott lovak vitték az embereket hanem... azt a mindenit, gyönyörű az a város!! Szóhoz sem jutottam percekig. Senlis. Ez a város neve. Komolyan azt éreztem, hogy visszaléptem több száz évet, vagy századot az időben. Mintha az idő és tér kapuján átléptem volna és most megnézhetem hogyan éltek akkor.
A végállomáson leszálltunk és elindultunk.

Keskeny, kövezett utcák voltak, és az épületek az időjárás és a történelem viszontagságainak ellenállt. Ez utóbbit csak azért tudom, mert tizedikben és tizenkettedik első felében úgy beleverték a fejünkbe a francia történelem szerencsétlenségét a töri és időjárás terén, hogy a mai napig emlékszem. A parkok gondozottak voltak. Mindenféle romok és állítólagos műremekek is voltak, de őszintén, engem ezek nem érdekeltek. Négy évnyi emelt történelem után inkább egy parkot néztem. Számos étterem is volt amik igazán hangulatosak voltak, főleg az utcán helyezkedő teraszos rész ami virágokkal volt díszítve. Mintha megállt volna az idő... Észre sem vettem amikor elértünk az egyik házhoz a sok közül és becsöngetett Brad. Most először kapott el a félelem, hogy találkozom a rokonaival. Senki sem számít egy olyan emberre mint amilyen én vagyok, mármint ez természetes dolog egy ilyen fiú mellé nem én illenék. Olyanok vagyunk mint a szépség és a szörnyeteg, csak fordított helyzetben.
Negyvenes éveiben járó nő engedett be minket, alaposan végigmérve. Legszívesebben bebújtam volna az egyik virágcserép mögé.
-Clare Misa vagyok. Brad anyukája.
-Katie Fielder -próbáltam mosolyogni.
Brad teljes mértékben hasonlított az anyukájára. A szemük barna árnyalata apróbb zöld vonásokkal és a hajuk is ugyanolyan sötét, szinte fekete. A megjelenésükben is volt valami közös. Nem mondanám lenézőnek -mert egyáltalán nem az- és visszahúzódónak se mondhatni.
Hosszú és keskeny volt a lakás, emeletes. Egyszerű színekkel.
-Hogy-hogy itt vagy? -kérdezte Brad az anyukájától.
-Apád holnap jön. Megkért, hogy jöjjek el, hogy betudjalak engedni mert el kellett utaznia pár napra.
-Kedd óta itt vagy?
-Hétfő. Éreztem, hogy ki kellene takarítani.

Felvittük a cuccainkat a második emelet szobájába. Imádtam az egész házat. Ahogy bementél a házba a földszint bal oldalán egy apró konyha volt ebédlővel, középen a lépcső volt és a bejárati ajtóval szemben egy másik ajtó és a jobb oldalon egy apró nappali mellette egy fürdőszobával. A lépcső melletti falon különböző fényképek vannak és amikor először megláttam Brad-et körülbelül két éves korában egy kertben ahol épp egy labdát rágcsál majdnem megőrültem olyan aranyos volt rajta. Egyből levette és eltette valahová, ezért elhatároztam, hogy a többit titokban nézem meg. Az első emeleten van egy vendégszoba bal oldalt jobb oldalt Brad apukájának a szobája közötte az újabb lépcső és egy kanapé néhány más holmival együtt. A második emelet egyetlen szobából áll, az a tetőtér, és nehézkes is bemenni. Brad elővigyázatosan lejjebb hajtotta a fejét de én ahogy egyenes háttal sétáltam pöpecül bevágtam a homlokomat a gerendába. Apró volt a szoba de volt hozzá fürdő így nem a földszintre kellett levánszorogni. Egyből beleszerettem a házba, kicsi volt de hangulatos és nem modern. Végre valami amiben különbözik Londontól. Nem értem, hogy az embereknek miért jobb egy zsúfolt bérházban lakni mint vidéken egy régies házban. Sokkal hangulatosabb.

Fél négy körül járt az óra amikor ledőltünk az ágyra. Egész nap utaztunk mégis fáradt voltam és legszívesebben elaludtam volna. Clare nem sokára elköszönt tőlünk, hogy elérje a buszt amivel csatlakozni tud a vonatára. Nem akart túl későn hazaérni.
Az egész ház tehát a mi kezünkben volt. Őszintén bevallom semmi kedvem nem volt bulizni. Komolyan, ma valahogy hulla voltam ahhoz, hogy ugráljak meg minden. Azonban egy tizenkilenc éves srác máshogy gondolja. Az én szavam mivel úgy sem számítana, nem ez rossz szó, inkább azzal csak elrontanék mindent nem fejeztem ki mennyire nincsen kedvem. Elővett néhány hangfalat a szekrényekből és piát majd felhívta néhány itteni haverját. Amikor még középsulis voltam és a péntekjeimet általában otthon töltöttem mindig egyszemélyes partikat rendeztem. Én és én meg valami hangulatmódosító -nem az illegálisra gondolok hanem mondjuk a csoki és társaira- , igazi lázadó voltam néha megengedtem magamnak a sört és a pezsgőt is, míg mások néha reggelre is azt isznak... Na szóval igen, egymagamban nem mindig teát vagy vizet ittam. Néha piszkosul elegem tudott lenni a semmiből és az unalomból akkor félre vonultam egy üres parkba és szívtam pár szál cigit vagy jött amit épp találtam otthon vagy amit kiadtak. Ezt most nem azért hozom fel, hogy ne tűnjek annyira szerencsétlennek hanem mert az az este is ilyenre sikeredett. Szerencsére nem a városnak a hetven százaléka lett beinvitálva a házba hanem összesen két srác jött akik hoztak magukkal inni és így négyen Brad padlásszobájába ültünk. Arctic Monkeys üvöltött ami hozta is a hangulatot.
-Katie ők Benezet és Leger.
Szóval franciák. Benezet biztos volt már huszonhárom. Sapka volt a fején amit nem értek, borostás arca volt és inget viselt. Barna haja és sötétkék szemei voltak és Brad mellette egy téglalapnak tűnt. Komolyan! Pedig Brad nem is pálcika. Leger is betölthette már a húszat. Rajta kockás ing volt -ennyire szeretik a franciák az ingeket?- ő frissen meg volt borotválkozva, még az enyhe arcszesz illata is megcsapott amikor elment mellettem. Az ő haja világosabb barna volt és hátra volt nyalva, szeme kékeszöld. Ez volt amit elsőre levettem róluk. 
Mindkét srác köszönt nekem én ugyanígy tettem. Foteleken ültünk és elkezdtek sztorizni meg iszogatni. Rengeteg mindent meg kellett dumálniuk, mondjuk a foci meccseket. Addig én szép csöndben töltögettem magamnak a poharamat de azért nem csúsztam szét. Csak spicces lettem, repülni nem akartam, addig nem jutottam el. Láthatóan jól érezték magukat a többiek a vizsgák szóba sem jöttek. Egyszer Leger rám nézett, talán kicsit baljósan.
-Mindig ilyen bőbeszédű a lány?
-Nem, csak borzalmas a francia kiejtése.
Onnantól kezdve már én is aktívabban részt vettem a társalgásban és igazából eléggé fel lett fújva ez a "rossz a kiejtésem" dolog mert ők megértettek. A többiek is besegítettek a fogyasztásba és nem sokára a cigifüst járta át a szobát és a jó hangulat. Az ablak alatt ültem azonnal az ágy mellett, jött rám a hideg levegő ezért mire a többieknek már időnként összeakadt a nyelvük néhány szó kimondásában én addigra lettem tisztább fejű. Fél három volt de nem fáztam, hihetetlenül vártam már ezeket a nyári estéket.
Benezet és Leger nem sokára mentek el, úgy másfél óra múlva amikor már az első napsugarak kezdtek látszódni. Míg kint beszéltek lezuhanyoztam és befeküdtem az ágyba. Addigra már biztos elaludtam mire Brad jött.

Délelőtt -tizenhetedikén- amikor felkeltünk a lépcsőn lefelé menet már hallottunk zajokat. Brad apukája érkezett meg. Gyorsan megigazítottam a hajamat, és nagyon szerettem volna legalább nem pizsamában bemutatkozni. Valahogy bunkónak éreztem magamat benne, úgy értem a fekete rövidnadrág és a gyűrött felső aminek voltak már szebb napjai nem idevaló. Lent mire lefőzte Brad a kávét és megízesítette ahogy én szeretem felbukkant a már várta várt személy. 
Komoly volt a megjelenése, olyan apuka aki nem tervez a családjával kirándulást, az a fajta akit soha nem lehet látni rövidnadrágban. Szóval Brad teljes ellentéte.
-Szia Brad. Halkítsd lejjebb a rádiót, nem buliban vagy.
-Üdvözlöm -nyögtem ki. Szerencsére angolul szólalt meg.
Megint alaposan végignéztek. Voltak már jobb reggeleim.
-Szia. Mr. Infelder vagyok.
-Katie Fielder.
Mr. Infelder valami vászonnadrág félét viselt, fehér inggel valami kendővel a nyakában. Egyébként barna haja volt ilyen szemekkel, frissen borotvált arcán egy darab borosta sem éktelenkedett.
-Brad, szeretném ha nem fogyna a boraimból egy korty sem és nem szeretnék megint cigaretta bűzű lakásba hazajönni.
-Jó -válaszolt teljes nyugodtsággal.
Bele is haltam volna, ha ilyen apám lett volna. Nem vagyok ítélkezős típus de ez az ember nem nyerte magát elsőre annyira a szívembe mint a fia személyisége.
-Este jövök.
Ezzel el is ment. Nem is húzta tovább az időt, szépen becsukta az ajtót maga mögött és el is tűnt.
-Hű. Micsoda komolyság -nevettem fel.
-Ja -forgatta a szemeit.- Nem értem mi a baja. Szóltam, hogy jössz és már volt rosszabb állapotban is a ház amikor egyedül voltam. Tessék.
-Köszi -vettem el a kávémat és vissza hangosítottam a rádiót.
-Mit szólnál ha ma elmennénk kicsit? Elmennénk a városba aztán valamikor visszajönnénk?
-Jó!
Vigyorogtam és ő is rám, arcunkat egymáséhoz ütköztettük és a tarkójánál összefogtam az ujjaimat. Felültetett a pultra és elkezdődött a csókcsatánk.

Zuhanyzást követően egy fehér ujjatlant vettem fel virágmintás szoknyával, saruval és egy vékony kardigánnal.

Az idő már teljesen nyárias volt és szerettem volna nem világítani a fehér bőrömmel. Ideje volt valami színt szereznem.
Az egész napunk úgy indult, hogy elmentünk várost nézni. Az összes dolog amit történelmileg sikerült megtudnom, olyanok voltak mint: Ott van valami emlékmű egy csávóról. Valami hazafi lehetett, de nem biztos, lehet ő vezette be ide a villanyt. Nem tudom.
Az egész település, még a központja ahol volt néhány hotel és panzió olyan mint ahol Brad apukája lakik, évszázadokkal korábbi. Persze rendesen fel van építve, nem akar leszakadni a mennyezet meg semmi csak a stílusa olyan. Egy idő után már teljesen természetes az embernek, hogy ilyenek az épületek de még akkor sem unalmasak. Beton egyedül csak a főtéren volt és ott sem olyan mint Párizsban. Inkább kövezett utcák voltak, és mindegyik keskeny. Kevés fény jut be az utcába ha csak nem a nap fölötted van. Délen eléggé forró volt az utcákon járkálni ezért inkább elmentünk az egyik parkba.

A fák miatt rengeteg árnyék volt és az egész összhangja nagyon hangulatos. Leültünk egy fatövében és amikor épp nem egymás nyakába lihegtünk szóba került valami olyasmi téma mint a nyár és ami jönni fog, mint ahogy az éhség is.
Az apróbb zöldövezet mellett nem sokkal volt pár étterem és kávéházak amik mind csöndesek voltak annak ellenére, hogy majdnem tele volt. Beültünk az egyikbe ahol kerestem az angol fordítást néhány ételhez.. Aztán feladtam.
-Mi a fene az a Ratatouille?
-Tészta lecsóval. Nagyon finom.
Jött a szőke hajú lány felvenni a rendelésünket ezért csak úgy elővigyázatosságból rátettem Brad kezére a sajátomat, mielőtt még a húgának néznének.
-Kérnénk egy adag Ratatouille-t, két szelet rumos kuglófot és egy cseresznyés clafoutis-t. Ugye arra mutattál?
Bólogattam. Hamarosan megjött az ebédünk. Az ami fogalmam sem volt micsoda tényleg nagyon finom volt. Ketten megettük és úgy éreztem ilyet még muszáj ennem.
-Nekem kell ennek a receptje -mutattam a clafoutisra.- Ez finomabb mint az összes kaja amit idáig ettem.
-Egyél sütit cseresznyés pálinka mellé. Nagyjából ugyanaz a kettő csak ez össze van kutyulva.
-Akkor is nagyon finom. Imádom a francia konyhát.
Na igen, imádtam az összes kaját, szörnyen finomak. A délután maradék részét Legernél töltöttük aztán hat óra táján mentünk valami nagy haverhoz akinél buli lesz. Leger vitt minket kocsival a szomszéd településbe. Alig volt pár kilométerre de inkább ezt választottuk mint a biciklit.
Őszintén szólva Brad sem ismerte a tagot akihez mentünk de amikor megérkeztünk a csávó úgy köszöntött mindenkit egy pohár vörösborral mintha tíz éve ismernék egymást -köztünk engem is.- Hárman maradtunk végig néha Legerhez csatlakozott valami csaj vagy hozzánk aki hamar ránk unt mert nem voltak közös szándékaink. Igazán sajnálom.
Mindannyian ittunk valamennyit de én a legkevesebbet -összesen csak azt a vörösbort és egy korty cherry pálinkát- ezért nekem kellett hazafelé vezetni.
-De én soha nem vezettem -tiltakoztam.- Azt sem tudom, hogyan kell elindítani a kocsit meg melyik a fék meg ilyenek. 
-Jó, akkor majd én -legyintett Brad egy fának mert végül is én szembe voltam vele de ő inkább balra képzelt engem.
-Vezetek! -üvöltöttem.
Leger volt a legjobban ki, ő szerintem már nagyon régen nem tudta mi folyik körülötte és milyen életveszélyben volt míg vezettem. Brad ült mellettem és szemei erősen sokfelé néztek, de azért navigált. Halálfélelmem volt, nem viccelek!
-Jó, most váltsd be a kocsit.
-Ha esetleg mondanád mit tegyek.... Nem lenne egyszerűbb ha egy talicskában hazatolnánk? -néztem hátra.
Beváltotta nekem a kocsit és sikeresen lefulladtunk aztán utána elindult de hátrafelé és végül már repesztettünk a földúton körülbelül harminccal.
-Gázt neki -üvöltötte Brad.
Megkockáztattam az ötvenet és Brad váltott nekem. Kikanyarodtunk a főútra és egyenesen mentünk már halványan hetvennel. Az út közepén mentem mert nem akartam az árokban kikötni. De persze jött szemben egy kocsi. Brad arra kért, hogy a kocsi jobb oldali kerekeit vigyem le a betonról rá a földre.
-De belemegyünk az árokba! -szóltam erélyesebben.- Én aztán nem megyek semelyik oldalra majd átrepül felettünk vagy tolat Senlisig a másik.
A piros színű jármű közeledett és én továbbra is csak pár centit mehettem oldalra, végül Brad elrántotta a kormányt én visítottam és becsuktam a szemeimet, még a kezemet is az arcom elé tettem.
-SZERETTELEK ÉLET TALÁLKOZUNK A TÚLVILÁGON! -visítottam.
Éreztem, ahogy a másik kocsi elmegy mellettünk mi pedig egyre jobban a földre sodródunk. Már kezdett a kocsi jobb oldala süllyedni. Utolsó erőmből még a fék pedálba rúgtam bele mintha kiakarnám szakítani a helyéről. Hirtelen mintha nőtt volna még egy lábam mert elrúgta a fékről és a gázt nyomta. Kinyitottam a fél szememet és Brad volt az, már teljesen átvette az irányítást, szinte már az ölemben ült mire feleszméltem. 
-Átveszed? Én most inkább nem vezetnék. Nem látok jól.
Ezt vettem észre mert most a bal sávra húzódtunk. Egyenesbe tettem a kocsit és beértünk a városba ahol még éjjel fél kettőkor is volt forgalom. De nem arra amerre én megyek. Felhangosítottam az idáig szinte suttogó rádiót amiben John Newman - Love me again száma ment. Doboltam a kormányon és vigyorogtam mert túléltem a vezetést. Leger néha horkantott egyet, Brad leengedte az ablakot ezért a hideg levegőtől észhez tértünk valamennyire. Megfogta a kezemet és néha váltott velem. Ha jól emlékszem fél órán keresztül furikáztunk a városban és néha olyanokat üvöltöttem mint, hogy egy autóversenyző leszek amilyen jól vezetek, vagy Nobel-díj kellene nekem.
Legert ott hagytuk a háza előtt a kocsikulcsot a zsebébe tettük és gyalog mentünk haza félig futva félig ugrálva -részemről- az egyfolytában röhögő barátommal aki valami dubstep számot keresett a telefonján ami leírja a hangulatát. Nem pontosan így képzeltem el egy kapcsolatot Brad-del, de nekem is jókedvem volt végül is a tizennyolc és húsz év között buli az egész élet. Az ő felfogása szerint biztos és már én is így gondolom.