Franciaország

Pár perces késéssel elindult a szerelvény és le sem szálltunk egészen Párizsig.
Ugyanolyan volt mint bármelyik másik vasútállomás. Rengeteg vágány egymás mellett, és nagyjából az egész embertömeg egy hatalmas százlábúként nézhetett ki felülről. Egyébként az épület eleje nagyon szép volt. Körülöttem mindenki franciául halandzsázott amiből elsőre semmit sem értettem meg, vagy össze nem illő szavakat sikerült meghallanom. Például nem tudom biztosan de egy beszélgetésből zoknikat hallottam aztán már valami nyaralást emlegettek Spanyolországban egy hotel minőségéről.
A végleges úticélunknak nincsen vasútállomása -szóval megtudtam, hogy nem Párizsba jöttünk- ezért busszal mentünk tovább. Körülbelül fél óra volt még az út miután felszálltunk a buszra. Délután kettőkor értünk a városba ami azért volt különleges, mert fél óra alatt is visszalehet lépni egy századot. Ezt nem úgy értem, hogy ott lovak vitték az embereket hanem... azt a mindenit, gyönyörű az a város!! Szóhoz sem jutottam percekig. Senlis. Ez a város neve. Komolyan azt éreztem, hogy visszaléptem több száz évet, vagy századot az időben. Mintha az idő és tér kapuján átléptem volna és most megnézhetem hogyan éltek akkor.
A végállomáson leszálltunk és elindultunk.

Keskeny, kövezett utcák voltak, és az épületek az időjárás és a történelem viszontagságainak ellenállt. Ez utóbbit csak azért tudom, mert tizedikben és tizenkettedik első felében úgy beleverték a fejünkbe a francia történelem szerencsétlenségét a töri és időjárás terén, hogy a mai napig emlékszem. A parkok gondozottak voltak. Mindenféle romok és állítólagos műremekek is voltak, de őszintén, engem ezek nem érdekeltek. Négy évnyi emelt történelem után inkább egy parkot néztem. Számos étterem is volt amik igazán hangulatosak voltak, főleg az utcán helyezkedő teraszos rész ami virágokkal volt díszítve. Mintha megállt volna az idő... Észre sem vettem amikor elértünk az egyik házhoz a sok közül és becsöngetett Brad. Most először kapott el a félelem, hogy találkozom a rokonaival. Senki sem számít egy olyan emberre mint amilyen én vagyok, mármint ez természetes dolog egy ilyen fiú mellé nem én illenék. Olyanok vagyunk mint a szépség és a szörnyeteg, csak fordított helyzetben.
Negyvenes éveiben járó nő engedett be minket, alaposan végigmérve. Legszívesebben bebújtam volna az egyik virágcserép mögé.
-Clare Misa vagyok. Brad anyukája.
-Katie Fielder -próbáltam mosolyogni.
Brad teljes mértékben hasonlított az anyukájára. A szemük barna árnyalata apróbb zöld vonásokkal és a hajuk is ugyanolyan sötét, szinte fekete. A megjelenésükben is volt valami közös. Nem mondanám lenézőnek -mert egyáltalán nem az- és visszahúzódónak se mondhatni.
Hosszú és keskeny volt a lakás, emeletes. Egyszerű színekkel.
-Hogy-hogy itt vagy? -kérdezte Brad az anyukájától.
-Apád holnap jön. Megkért, hogy jöjjek el, hogy betudjalak engedni mert el kellett utaznia pár napra.
-Kedd óta itt vagy?
-Hétfő. Éreztem, hogy ki kellene takarítani.

Felvittük a cuccainkat a második emelet szobájába. Imádtam az egész házat. Ahogy bementél a házba a földszint bal oldalán egy apró konyha volt ebédlővel, középen a lépcső volt és a bejárati ajtóval szemben egy másik ajtó és a jobb oldalon egy apró nappali mellette egy fürdőszobával. A lépcső melletti falon különböző fényképek vannak és amikor először megláttam Brad-et körülbelül két éves korában egy kertben ahol épp egy labdát rágcsál majdnem megőrültem olyan aranyos volt rajta. Egyből levette és eltette valahová, ezért elhatároztam, hogy a többit titokban nézem meg. Az első emeleten van egy vendégszoba bal oldalt jobb oldalt Brad apukájának a szobája közötte az újabb lépcső és egy kanapé néhány más holmival együtt. A második emelet egyetlen szobából áll, az a tetőtér, és nehézkes is bemenni. Brad elővigyázatosan lejjebb hajtotta a fejét de én ahogy egyenes háttal sétáltam pöpecül bevágtam a homlokomat a gerendába. Apró volt a szoba de volt hozzá fürdő így nem a földszintre kellett levánszorogni. Egyből beleszerettem a házba, kicsi volt de hangulatos és nem modern. Végre valami amiben különbözik Londontól. Nem értem, hogy az embereknek miért jobb egy zsúfolt bérházban lakni mint vidéken egy régies házban. Sokkal hangulatosabb.

Fél négy körül járt az óra amikor ledőltünk az ágyra. Egész nap utaztunk mégis fáradt voltam és legszívesebben elaludtam volna. Clare nem sokára elköszönt tőlünk, hogy elérje a buszt amivel csatlakozni tud a vonatára. Nem akart túl későn hazaérni.
Az egész ház tehát a mi kezünkben volt. Őszintén bevallom semmi kedvem nem volt bulizni. Komolyan, ma valahogy hulla voltam ahhoz, hogy ugráljak meg minden. Azonban egy tizenkilenc éves srác máshogy gondolja. Az én szavam mivel úgy sem számítana, nem ez rossz szó, inkább azzal csak elrontanék mindent nem fejeztem ki mennyire nincsen kedvem. Elővett néhány hangfalat a szekrényekből és piát majd felhívta néhány itteni haverját. Amikor még középsulis voltam és a péntekjeimet általában otthon töltöttem mindig egyszemélyes partikat rendeztem. Én és én meg valami hangulatmódosító -nem az illegálisra gondolok hanem mondjuk a csoki és társaira- , igazi lázadó voltam néha megengedtem magamnak a sört és a pezsgőt is, míg mások néha reggelre is azt isznak... Na szóval igen, egymagamban nem mindig teát vagy vizet ittam. Néha piszkosul elegem tudott lenni a semmiből és az unalomból akkor félre vonultam egy üres parkba és szívtam pár szál cigit vagy jött amit épp találtam otthon vagy amit kiadtak. Ezt most nem azért hozom fel, hogy ne tűnjek annyira szerencsétlennek hanem mert az az este is ilyenre sikeredett. Szerencsére nem a városnak a hetven százaléka lett beinvitálva a házba hanem összesen két srác jött akik hoztak magukkal inni és így négyen Brad padlásszobájába ültünk. Arctic Monkeys üvöltött ami hozta is a hangulatot.
-Katie ők Benezet és Leger.
Szóval franciák. Benezet biztos volt már huszonhárom. Sapka volt a fején amit nem értek, borostás arca volt és inget viselt. Barna haja és sötétkék szemei voltak és Brad mellette egy téglalapnak tűnt. Komolyan! Pedig Brad nem is pálcika. Leger is betölthette már a húszat. Rajta kockás ing volt -ennyire szeretik a franciák az ingeket?- ő frissen meg volt borotválkozva, még az enyhe arcszesz illata is megcsapott amikor elment mellettem. Az ő haja világosabb barna volt és hátra volt nyalva, szeme kékeszöld. Ez volt amit elsőre levettem róluk. 
Mindkét srác köszönt nekem én ugyanígy tettem. Foteleken ültünk és elkezdtek sztorizni meg iszogatni. Rengeteg mindent meg kellett dumálniuk, mondjuk a foci meccseket. Addig én szép csöndben töltögettem magamnak a poharamat de azért nem csúsztam szét. Csak spicces lettem, repülni nem akartam, addig nem jutottam el. Láthatóan jól érezték magukat a többiek a vizsgák szóba sem jöttek. Egyszer Leger rám nézett, talán kicsit baljósan.
-Mindig ilyen bőbeszédű a lány?
-Nem, csak borzalmas a francia kiejtése.
Onnantól kezdve már én is aktívabban részt vettem a társalgásban és igazából eléggé fel lett fújva ez a "rossz a kiejtésem" dolog mert ők megértettek. A többiek is besegítettek a fogyasztásba és nem sokára a cigifüst járta át a szobát és a jó hangulat. Az ablak alatt ültem azonnal az ágy mellett, jött rám a hideg levegő ezért mire a többieknek már időnként összeakadt a nyelvük néhány szó kimondásában én addigra lettem tisztább fejű. Fél három volt de nem fáztam, hihetetlenül vártam már ezeket a nyári estéket.
Benezet és Leger nem sokára mentek el, úgy másfél óra múlva amikor már az első napsugarak kezdtek látszódni. Míg kint beszéltek lezuhanyoztam és befeküdtem az ágyba. Addigra már biztos elaludtam mire Brad jött.

Délelőtt -tizenhetedikén- amikor felkeltünk a lépcsőn lefelé menet már hallottunk zajokat. Brad apukája érkezett meg. Gyorsan megigazítottam a hajamat, és nagyon szerettem volna legalább nem pizsamában bemutatkozni. Valahogy bunkónak éreztem magamat benne, úgy értem a fekete rövidnadrág és a gyűrött felső aminek voltak már szebb napjai nem idevaló. Lent mire lefőzte Brad a kávét és megízesítette ahogy én szeretem felbukkant a már várta várt személy. 
Komoly volt a megjelenése, olyan apuka aki nem tervez a családjával kirándulást, az a fajta akit soha nem lehet látni rövidnadrágban. Szóval Brad teljes ellentéte.
-Szia Brad. Halkítsd lejjebb a rádiót, nem buliban vagy.
-Üdvözlöm -nyögtem ki. Szerencsére angolul szólalt meg.
Megint alaposan végignéztek. Voltak már jobb reggeleim.
-Szia. Mr. Infelder vagyok.
-Katie Fielder.
Mr. Infelder valami vászonnadrág félét viselt, fehér inggel valami kendővel a nyakában. Egyébként barna haja volt ilyen szemekkel, frissen borotvált arcán egy darab borosta sem éktelenkedett.
-Brad, szeretném ha nem fogyna a boraimból egy korty sem és nem szeretnék megint cigaretta bűzű lakásba hazajönni.
-Jó -válaszolt teljes nyugodtsággal.
Bele is haltam volna, ha ilyen apám lett volna. Nem vagyok ítélkezős típus de ez az ember nem nyerte magát elsőre annyira a szívembe mint a fia személyisége.
-Este jövök.
Ezzel el is ment. Nem is húzta tovább az időt, szépen becsukta az ajtót maga mögött és el is tűnt.
-Hű. Micsoda komolyság -nevettem fel.
-Ja -forgatta a szemeit.- Nem értem mi a baja. Szóltam, hogy jössz és már volt rosszabb állapotban is a ház amikor egyedül voltam. Tessék.
-Köszi -vettem el a kávémat és vissza hangosítottam a rádiót.
-Mit szólnál ha ma elmennénk kicsit? Elmennénk a városba aztán valamikor visszajönnénk?
-Jó!
Vigyorogtam és ő is rám, arcunkat egymáséhoz ütköztettük és a tarkójánál összefogtam az ujjaimat. Felültetett a pultra és elkezdődött a csókcsatánk.

Zuhanyzást követően egy fehér ujjatlant vettem fel virágmintás szoknyával, saruval és egy vékony kardigánnal.

Az idő már teljesen nyárias volt és szerettem volna nem világítani a fehér bőrömmel. Ideje volt valami színt szereznem.
Az egész napunk úgy indult, hogy elmentünk várost nézni. Az összes dolog amit történelmileg sikerült megtudnom, olyanok voltak mint: Ott van valami emlékmű egy csávóról. Valami hazafi lehetett, de nem biztos, lehet ő vezette be ide a villanyt. Nem tudom.
Az egész település, még a központja ahol volt néhány hotel és panzió olyan mint ahol Brad apukája lakik, évszázadokkal korábbi. Persze rendesen fel van építve, nem akar leszakadni a mennyezet meg semmi csak a stílusa olyan. Egy idő után már teljesen természetes az embernek, hogy ilyenek az épületek de még akkor sem unalmasak. Beton egyedül csak a főtéren volt és ott sem olyan mint Párizsban. Inkább kövezett utcák voltak, és mindegyik keskeny. Kevés fény jut be az utcába ha csak nem a nap fölötted van. Délen eléggé forró volt az utcákon járkálni ezért inkább elmentünk az egyik parkba.

A fák miatt rengeteg árnyék volt és az egész összhangja nagyon hangulatos. Leültünk egy fatövében és amikor épp nem egymás nyakába lihegtünk szóba került valami olyasmi téma mint a nyár és ami jönni fog, mint ahogy az éhség is.
Az apróbb zöldövezet mellett nem sokkal volt pár étterem és kávéházak amik mind csöndesek voltak annak ellenére, hogy majdnem tele volt. Beültünk az egyikbe ahol kerestem az angol fordítást néhány ételhez.. Aztán feladtam.
-Mi a fene az a Ratatouille?
-Tészta lecsóval. Nagyon finom.
Jött a szőke hajú lány felvenni a rendelésünket ezért csak úgy elővigyázatosságból rátettem Brad kezére a sajátomat, mielőtt még a húgának néznének.
-Kérnénk egy adag Ratatouille-t, két szelet rumos kuglófot és egy cseresznyés clafoutis-t. Ugye arra mutattál?
Bólogattam. Hamarosan megjött az ebédünk. Az ami fogalmam sem volt micsoda tényleg nagyon finom volt. Ketten megettük és úgy éreztem ilyet még muszáj ennem.
-Nekem kell ennek a receptje -mutattam a clafoutisra.- Ez finomabb mint az összes kaja amit idáig ettem.
-Egyél sütit cseresznyés pálinka mellé. Nagyjából ugyanaz a kettő csak ez össze van kutyulva.
-Akkor is nagyon finom. Imádom a francia konyhát.
Na igen, imádtam az összes kaját, szörnyen finomak. A délután maradék részét Legernél töltöttük aztán hat óra táján mentünk valami nagy haverhoz akinél buli lesz. Leger vitt minket kocsival a szomszéd településbe. Alig volt pár kilométerre de inkább ezt választottuk mint a biciklit.
Őszintén szólva Brad sem ismerte a tagot akihez mentünk de amikor megérkeztünk a csávó úgy köszöntött mindenkit egy pohár vörösborral mintha tíz éve ismernék egymást -köztünk engem is.- Hárman maradtunk végig néha Legerhez csatlakozott valami csaj vagy hozzánk aki hamar ránk unt mert nem voltak közös szándékaink. Igazán sajnálom.
Mindannyian ittunk valamennyit de én a legkevesebbet -összesen csak azt a vörösbort és egy korty cherry pálinkát- ezért nekem kellett hazafelé vezetni.
-De én soha nem vezettem -tiltakoztam.- Azt sem tudom, hogyan kell elindítani a kocsit meg melyik a fék meg ilyenek. 
-Jó, akkor majd én -legyintett Brad egy fának mert végül is én szembe voltam vele de ő inkább balra képzelt engem.
-Vezetek! -üvöltöttem.
Leger volt a legjobban ki, ő szerintem már nagyon régen nem tudta mi folyik körülötte és milyen életveszélyben volt míg vezettem. Brad ült mellettem és szemei erősen sokfelé néztek, de azért navigált. Halálfélelmem volt, nem viccelek!
-Jó, most váltsd be a kocsit.
-Ha esetleg mondanád mit tegyek.... Nem lenne egyszerűbb ha egy talicskában hazatolnánk? -néztem hátra.
Beváltotta nekem a kocsit és sikeresen lefulladtunk aztán utána elindult de hátrafelé és végül már repesztettünk a földúton körülbelül harminccal.
-Gázt neki -üvöltötte Brad.
Megkockáztattam az ötvenet és Brad váltott nekem. Kikanyarodtunk a főútra és egyenesen mentünk már halványan hetvennel. Az út közepén mentem mert nem akartam az árokban kikötni. De persze jött szemben egy kocsi. Brad arra kért, hogy a kocsi jobb oldali kerekeit vigyem le a betonról rá a földre.
-De belemegyünk az árokba! -szóltam erélyesebben.- Én aztán nem megyek semelyik oldalra majd átrepül felettünk vagy tolat Senlisig a másik.
A piros színű jármű közeledett és én továbbra is csak pár centit mehettem oldalra, végül Brad elrántotta a kormányt én visítottam és becsuktam a szemeimet, még a kezemet is az arcom elé tettem.
-SZERETTELEK ÉLET TALÁLKOZUNK A TÚLVILÁGON! -visítottam.
Éreztem, ahogy a másik kocsi elmegy mellettünk mi pedig egyre jobban a földre sodródunk. Már kezdett a kocsi jobb oldala süllyedni. Utolsó erőmből még a fék pedálba rúgtam bele mintha kiakarnám szakítani a helyéről. Hirtelen mintha nőtt volna még egy lábam mert elrúgta a fékről és a gázt nyomta. Kinyitottam a fél szememet és Brad volt az, már teljesen átvette az irányítást, szinte már az ölemben ült mire feleszméltem. 
-Átveszed? Én most inkább nem vezetnék. Nem látok jól.
Ezt vettem észre mert most a bal sávra húzódtunk. Egyenesbe tettem a kocsit és beértünk a városba ahol még éjjel fél kettőkor is volt forgalom. De nem arra amerre én megyek. Felhangosítottam az idáig szinte suttogó rádiót amiben John Newman - Love me again száma ment. Doboltam a kormányon és vigyorogtam mert túléltem a vezetést. Leger néha horkantott egyet, Brad leengedte az ablakot ezért a hideg levegőtől észhez tértünk valamennyire. Megfogta a kezemet és néha váltott velem. Ha jól emlékszem fél órán keresztül furikáztunk a városban és néha olyanokat üvöltöttem mint, hogy egy autóversenyző leszek amilyen jól vezetek, vagy Nobel-díj kellene nekem.
Legert ott hagytuk a háza előtt a kocsikulcsot a zsebébe tettük és gyalog mentünk haza félig futva félig ugrálva -részemről- az egyfolytában röhögő barátommal aki valami dubstep számot keresett a telefonján ami leírja a hangulatát. Nem pontosan így képzeltem el egy kapcsolatot Brad-del, de nekem is jókedvem volt végül is a tizennyolc és húsz év között buli az egész élet. Az ő felfogása szerint biztos és már én is így gondolom.