A tömzsibb egy mozdulattal kivette a kezemből a készüléket amin utolsó kétségbeesettségemben megnyomtam a kihangosít gombot.
-ANYU! FEKETE BMW ÉS HÁROM UTCÁVAL LEJJEBB OTTHONRÓL! -visítottam utoljára aztán a fekete hajú férfi a volán mögött átvette a telefonomat.
A jármű elindult velem együtt miközben a férfi tovább beszélt anyuval a telefonon. Még nem sikerült megtudnom ki kocsijában ülök és miért, de anyu ismeri és hallottam, hogy nagy vita volt köztük. Kezdtem ideges lenni ebben a lehetetlen helyzetben.
-Magának nincs telefonja? Tetű dolog mástól elvenni és úgy ismerkedni össze valakivel.
-Pimasz a kislányod Liz.
-Most azonnal hozd haza, és szemtől szembe beszéljük meg ezt -hallottam anyu erélyes hangját.
Hamarosan megállt anyu háza előtt a kocsi és kiszállt a két öltönyös alak. Rám zárták az ajtót és bementek. A szemeimet forgatva ültem továbbra is, és figyeltem a függönyöket mikor mozdulnak meg. Már vagy három perce figyeltem amikor meguntam a tudatlanságomat és előre másztam. Megnyomtam a csomagtartó kinyitása gombot mire az kattant ezért visszamásztam, belülről megnyomtam hogy kinyíljon és míg lassan kinyílt megfogtam a cuccaimat és az ülés támláját előre feszítettem. Nehezen átmásztam az apró résen és néhány boros üveget lerúgva az aszfaltra kimásztam abból a roncsból. Megigazítottam a ruhámat és a hajamat is elrendeztem mialatt bementem a házba. Halkan nyitottam ki a zárat, be sem csuktam csak az ajtó előtt álltam és figyeltem a jelenetet. A két férfi anyuval szemben volt és beszéltek. Az egyik éppen leült és a lábait rátette az asztalon heverő magazinra. A másik anyámat szidta.
-Úgy gondoljuk, most már ideje lenne visszakapnunk amit elloptál tőlünk néhány éve. Tudod, kezdünk kifogyni a pénzből mert csődbe ment az a cég ahol igazgatóhelyettes voltál és amint jött a gáz leléptél.
-Tudod, még mindig nem leléptem hanem más ajánlatot kaptam. És nem szándékoztam ingyen dolgozni ugyanis el kellett magamat tartanom -érvelt.
Lassan erélyes vita alakult ki. Egymás után hangzottak el a nagymamám felőli erkölcsi érdeklődések. Továbbra is ott álltam amikor a tömzsibb kinézett az ablakon.
-Hé, miért van nyitva a csomagtartónk?
Mindenki odafordult és szemügyre vette. Továbbra is ott álltam ahol eddig, meg sem mozdultam csak figyeltem a helyzetet. Piszkosul nem értettem. Aztán végre valahára feltűntem nekik. Anyu kiskoromban is megmondta, tudta végig, nem leszek örökre láthatatlan.
A következő órákban elhangzott sok minden és meg is történt. Nem tudtam becsomagolni az utazásomra mert éppen a két öltönyös fazont akartuk kiküldeni a házból. Makacsak voltak és bunkók. Semmi kedvem nem volt ehhez, most még a kioktatáshoz se volt kedvem. Mindennek talán a vége a legzavarosabb: egy idő után felmentem a szobámban mert leültek megbeszélni az ügyet, hárman. Végre betudtam csomagolni egyetlen nagy bőröndbe és még két táskába. A gyors telefon hívásomat követően amiben megbeszéltük Brad-del, hogy kedd délután indulunk -avagy holnap- lehurcibáltam a kofferemet a lépcső alá. De már senki sem volt a földszinten. A kocsi a ház elől eltűnt és akármilyen hangon szóltam anyunak sosem válaszolt vissza. Sehol egy üzenet merre ment volna, vagy miért. A telefonja a konyhaasztalon csöngött és azon se volt semmiféle jel, hogy elakart volna menni valahová. Apró lelkiismeret furdalás tört rám. Nem szabadott volna magára hagynom. Mi van, ha az a két állat elvitte? Egy pincébe zárják és kétnaponta kap egy szelet kenyeret valami moslék levessel. Te jó ég, miket gondolok én?
Kirohantam az utcára aztán az útra hátha meglátom a kocsit, de az egész környék üres volt, mintha éjjel lenne. Egy középkorú férfit megállítottam aki felfelé igyekezett -szóval a volt sulim felé- és megszólítottam.
-Elnézést, nem látott itt egy fekete kocsit? Bmw, azt hiszem. Hárman ültek benne, kettő biztos férfi, öltönyben.
-Itt mindenkinek ilyen kocsija van. Láttam sokat, de nem figyeltem.
Úgy döntöttem, megvárom a reggelt utána megyek a rendőrségre, vagy teszek bármit. Persze, könnyebb lenne ha tudnám mit tehetnék, vagy beavathatnék valakit. Wendy-t nem akartam felhívni, fogalmam sincsen mit gondol rólam. Brad... Zaklassam ilyennel?
Megelőzött, ő hívott.
-Szia -szóltam bele.
-Valami baj van?
-Áttudnál jönni?
-Negyed óra.
Az a fél óra-negyven perc ami köztünk van soha nem fogok rájönni, hogy teszi meg tizenöt perc alatt ha a suliból állandóan elkésett.
-Pontosan mi is történt? -kérdezte amikor kinyitottam neki az ajtót.
Elmondtam neki mindent, hogy beráncigáltak egy kocsiba amiből kimásztam és a boros üveg még mindig ott van a járdán bizonyítékként. A vitát, aztán pakoltam meg lenyugodtak. De mikor lejöttem mindenki eltűnt, de anyu telefonja, kulcsa és táskája itthon van. Mindennek már két órája és mindjárt sötétedik de ő még sehol.
-Mi az, hogy csak úgy berángattak egy kocsiba?
Pontosan ez a fiú tulajdonság amit nem értek, se apával kapcsolatban se Braddel. Miért a múlton kattognak ami már elmúlt? Azt megértem ha a saját életük múltja miatt kattognak, mondjuk egy szakítás miatt de ami mással történik!?
-Hát, olyan kedvük volt. Mindegy, itt vagyok ennyi a lényeg. De anyu?
Aznap éjjel nem aludtunk sokat. Brad csinált néhány szendvicset de egy falatot sem ettem. A nappali környékétől valahogy irtóztam ezért a szobámban ültünk és beszéltünk. Némán hallgattam, néha mondva egy-két mondatot de egyébként őt csodáltam minden pillantásommal. Ő nem az a mosolygós fajta fiú, ritkán mosolygott de az őszinte volt.
A tévé háttérzajként szolgált számomra, a gondolataimat semmi sem nyomta el, még Brad puszija se a nyakamra, államra, orromra, homlokomra és még amikor a számra kaptam akkor is volt bennem némi paranoia. A falnak dőltünk neki és úgy aludt a barátom amikor végre képes voltam enni. Nem egy hadseregnek való szendvics volt a tálcán csak néhány darab de finomak voltak és megettem mindet. Őrülten ásítottam de nem bírtam elaludni, Bradet néztem egy ideig, aztán a tévét bámultam minden apró zajra felfigyelve. Már világosodott amikor Brad egyre többet mozgolódott és akkor eljött a pillanat amikor lecsuklott a fejem a vállára és a szemeim teljesen leragadtak.
Három órára teljesen elfelejtettem mindent, azt hihettem minden rendben van. 9.11-kor nyíltak ki újra a szemeim. Továbbra is ketten voltunk otthon és ez két nap múlva sem változott. Kedden mentünk volna Franciaországba, de így nem mehettem. Egyfolytában vártam és teljesen ki voltam készülve. Időnként ettem, sőt igazából azt rendesen megtettem, néha már unalomból képes voltam zabálni. Bennem a lelket egyedül a barátom tartotta. Akivel nem, nem skypon tartottuk a kapcsolatot vagy telefonon hanem huszonnégy órás felügyeletet kaptam tőle. Vigyázott rám, nem engedte, hogy dührohamot kapjak vagy ilyenek. Tetű világban éreztem magam, mocskos helyzetben és ócska gondolatokkal, de Ő ott volt velem, pedig máshol kellett volna lennie. Amiért örökre hálás leszek neki, mert más nem volt ott velem. Csak neki tudtam már megnyílni. Úgy éreztem Wendy mégsem olyan személy akinek bármit elmondhatok. Kedd éjjelén tartott egy bulit, és nem hívott át -nem mintha mentem volna mert nem akartam- de át sem jött pedig voltam kint, kidobtam a kertbe a szemeteszsákot, kivettem a leveleket és a boros üveget a postaláda mellé tettem.
Május tizenöt: Szóval anyuról két napja nem tudok semmit, és egy napja tarthatna a nagyszerű vakációm. Este hamar lefeküdtem aludni, Brad valami meccset nézett a tévébe ezért én zenével a fülemben ringattam magamat szebb világba ő pedig élvezett valami focis akármit. Mindegyik éjjel felriadtam valamire, vagy el sem aludtam -mint az első éjjel- ahogy aznap is felkeltem kettőkor és teljesen kipihentnek éreztem magamat. Ettem pár falatot a konyhába és a telefonomat felkapva elindultam a városba. Nem tudom miért, egyszerűen csak már untam, hogy otthon ülök és még a rendőrségre sem mentem el ahová már hétfő délután mennem kellett volna, ehelyett már csütörtök van. A környéken mászkáltam a drága házak között és egy bmw-t kerestem. Jó volt fázni és a csendben a saját cipőmet hallani ahogy rálépek a betonra. De idővel ezt is meglehet unni ezért hazamentem. Az utcába érve megláttam egy nőt aki éppen a kapun próbál bejutni.
Ezt nem hiszem el. Én majdnem megőrültem három napon át míg anyu konkrétan dorbézolt -gondoltam. Mert nekem nagyon ügy tűnt. Folyamatosan felvihogott és végül egyszerűen átmászott a kerítésen. A bejárati ajtónál azonban már leragadt, azt becsuktam és figyeltem őt a ház sarkából. Kivett valamit a falból -valószínűleg kulcsot- és bement. Nem sokára követtem és egész éjjel a nappaliban vártam, hogy végre reggel legyen. Próbáltam gondolkozni de egyik alkalommal sem jutottam semmire, még elfogadható magyarázatra sem. Egy hülye vagyok.
Hat óra felé lejött anyu megfőzni a szokásos kávéját és elkerülhetetlen volt, hogy ne lásson meg.
-Te nem Franciaországban vagy? -nézett rám csodálkozva.
-De, igen, ott kellene lennem. De egy idióta vagyok és aggódtam érted. Te pedig legkisebb törődésedet sem fejezted ki irántam, még egy tetű levelet sem küldtél arról, hogy ne aggódjak vagy esetleg ne dilizzek be, hogy anyám eltűnt két férfival akik a lányát berántották egy kocsiba. Vagy ez itt most divat? Őrülj meg, a legdilisebb kap egy millió fontot! Sorsolás a hónap végén.
-Jó, tényleg szólhattam volna. De csak a végén alakult jól minden. Tudtam nekik munkát szerezni és...
-Varázslatos. Mindjárt indulok.
-Hová?
-Mit tudjam én? Megyek bárhová, csak itt nem maradok.
Próbáltam halkan becsukni a szobaajtómat de Brad felébredt rá. Leültem vele szemben és bocsánatkérően néztem rá pillanatokon keresztül aztán belekezdtem abba a történetbe, hogy nagyon sajnálok mindent nyugodtan elmehetett volna és én is vele, anyu csak szórakozni volt.
-Szóval még ma elszeretnél utazni?
-Igen... -válaszoltam halkan.
-Akkor öltözz, és mehetünk.
Felvettem egy farmersortot baseball-os felsővel és a hajamat az egyik oldalamra kotortam.
Összeszedtem az összes csomagomat és nagyjából azok le is vittek engem. Elköszöntem anyutól és mondtam neki, hogy legkésőbb egy hónap múlva újra lát és majd írok és hozok neki valami francia dolgot, csak férfit nem azt keressen ő magának. Még meg is öleltük egymást és felajánlotta, hogy kivisz minket a vasútra. Brad bőröndjéért gyorsan elmentünk majd valamelyik pályaudvar parkolójában gyorsan kiugrottunk és anyu újra megölelt.
-Sajnálom... és hiányozni fogsz.
-Megijesztettél. Aggódtam. A semmiért.
-Érezd jól magad!
Liz már indult is vissza mert a mi vonatunk perceken belül indult Párizsba és még jegyeket kellett vennünk.
-Anyu!! -szóltam erélyesebben amit meg is hallott mert az ablak le volt húzva- Te is hiányozni fogsz.
Mosolyogva integetett engem pedig Brad húzott maga után a pénztárhoz. Betolakodott legelőre mondván a tömegnek, hogy neki őrülten fontos most mennie mert csak holnapután indul a következő vonata Radzsasztánba. A megfelelő vágányra futottunk ami abból állt, hogy a barátom gyors sétába ment egyik kezével a bőröndjét másikkal engem húzva. Körülbelül fél percenként vagy a sarkamra húztam a saját kofferomat amire egy szinte rutinos "Ajj már!" mondatot szavaltam vagy neki ütköztem valakinek és annak a lábán húztam át a kerekeit a csomagomnak. A vonat legvégén szálltunk fel nehogy elmenjen előlünk és majdnem a közepéig mentünk mire találtunk egy négyes helyet.
Pár perces késéssel elindult a szerelvény és le sem szálltunk egészen Párizsig.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése