Január

Tehát már a saját apám bizalmát is eljátszottam. Miután átkutatta a szoba rám eső részének olyan zegzugos helyeit amire soha nem gondoltam volna hogy eltegyek bármi gyógyszert fogtam magam és a másik táskámat a kezébe adtam.
-Nem vagyok én ennyire kreatív se erős. Ha jött a kényszer kéznél kellett lennie, de ezek csak altatók és fejfájás csillapítók. A szittyó szagát meg a szobatársam ki nem állhatja így az mindig elfogyott mielőtt feljöttem.
-Ha van valami akkor hívjál. Ezeket pedig átviszem.
-A táskát ne! Abba fér bele a laptopom...

Ahhoz képest, hogy január eleje volt, szünet és tél viszonylag sokan voltak az udvaron. Az idő enyhe volt de borult tehát ideális az alváshoz. Csak nem nekem, aki fél évnyi tananyaggal van lemaradva.
Megnéztem milyen tárgyaim lesznek ebben a szemeszterben, és szép lassan elkezdtem az alapoktól.

Mielőtt elkezdődött volna az egyetem, azelőtt két nappal érkezett meg Shalott. Az ágyamon ültem törökülésben, ölemben a géppel és írtam a jegyzeteimet. Egy régebbi fekete cicanadrág volt rajtam, sötétkék pulóverrel és összefogtam a hajam. A szobában teljes rend volt, leszámítva a két vizes palackot az ágyam mellett.
-Rend van, és virág illatod. Tanulsz. Megismertél valakit szilveszterkor, aki valami hivatali pályára készül?
-Nem. Csak ha már egyszer annyit szenvedtem, hogy bekerüljek és könyörögtem szünet előtt hogy ne csapjanak ki, akkor ideje bizonyítanom.
-Nincs több ferde este?
-Nincs.
-Örülnék neki.
-Én is. Shalott... Köszönöm, hogy mellém álltál amikor a döntés volt a kirúgásom ügyében. Ha te rábólintasz, repültem volna.
-Tudom. És azt is, hogy te nem ilyen vagy. Viszont mostantól azoknak is kell bizonyítanod, akik már beskatulyáztak a narkós iszákos dobozba.
-Egy hete ezen vagyok. Egy hétre előre már ki is találtam mit veszek fel, hogy ne menjek be újra pizsamában az előadásra.
-Ha szükséged van valamire, csak szólj. Ruha, jegyzet, bármi.
-A szekrényem igazából tele van. Csak mindig ugyanazt vettem fel.
-Pedig... Gondoltam rád és ezt vettem neked karácsonyra.
Átnyújtott egy papírszatyrot amiben egy fehér peplum háromnegyedes ujjú  felső volt.
-Pont az ellenkezőjét akartam annak, amiket idáig felvettél.
-Nagyon tetszik -mosolyogtam rá őszintén.

Az első napom az egyetemen az új személyiségemmel sokakat meglepett. Persze kaptam hideg és meleg megjegyzéseket is, de már régen megtanultam ezeknek az ignorálását. Mindenesetre azok az előadóim, akik ismertek már valahonnét mosolyogva néztek rám és a kezemben lévő szendvicsre. Nyilván nem azért mert annyira csábító lett volna a péksütemény közé bedobált sajt-sonka-saláta kombó hanem idáig nem törődöm módon szőlőcukron és száraz kenyéren éltem amikor az egyetemen voltam. Meglepő, mennyivel könnyebb így figyelni. A munka is könnyebben ment és az órák is elrepültek.
Így telt az első két hetem és az emberek kezdték megszokni az új énemet. Természetessé vált a viselkedésem, mintha szeptember óta ilyen lennék. Előre elkészítettem a másnapi ennivalómat és ruhámat, jegyzeteltem az órákon, délután vagy dolgoztam vagy tanultam. Kialakítottam magamnak egy olyan napirendet hogy soha ne tudjak megállni.
De este, este amikor egyedül voltam az ágyamban egy sötét szobában minden megváltozott. Azt mondtam, hogy jól vagyok és nem semmim. Hazudtam, hogy kiegyensúlyozott és boldog vagyok. Úgy csaptam be mindenkit, ahogy csak tudtam. De este... Este csak gondolkozok egyedül. Eltűnt a napirendem és a szervezett életem. Eltűnt a fény, eltűntek a szavak. Azt sem tudnám ilyenkor megfogalmazni hogy vagyok, mit érzek. Senkim és semmim nem volt, akiben igazán bíztam. Úgy éreztem elbuktam és a világ ellenem dolgozik minden éjjel. Minden ilyen éjjel el akartam menekülni oda, ahová senki nem találna meg. Soha.
De aztán jött a reggel és kezdődhetett az egész elölről. 

Te már soha nem leszel boldog

Én pedig megint egyedül maradtam, vérző szívvel, szomorúan, és könnytől áztatott arccal.

Így érkeztem meg Wattonba, ahol első utam a vasútállomáson lévő mellékhelyiségbe vezetett. Nagyjából rendbe szedtem magamat és elindultam apuék házához. Az idő kellemes volt, nem fáztam de az arcom kipirult annyira, hogy a sírást elfedje és azt higgye mindenki, csak a csípős idő miatt ilyen.

Apu teljesen más ember lett. Eladta a régi háza telkét és véglegesen hazaköltözött. Az állása megmaradt, de már nem dolgozott annyit, mert a nagyszüleim nyugdíja is ott volt. Azonban annyira lefoglalt az elmúlt pár hónapban a saját szenvedésem, hogy a nagyszüleimről teljesen elfeledkeztem. Mindkettőn meglátszott jócskán már a kora, mind a közlekedést, mind a kinézetüket véve. Teljes mértékben elfacsarodott a szívem, hogy míg régen hetente háromszor-négyszer voltam náluk, jelenleg utoljára fél éve toltam ide a képem.

Az egyetlen dolog, amit mindig imádtam a karácsonyban, ami soha nem változott mint a családi hangulat vagy a karácsonyi menü, az a rengeteg fény volt sötétben. Az égő a karácsonyfán és a csillagszórók mindig örömöt hoztak a szívemben és ezúttal is eszembe jutott, hogy mindig a legnagyobb sötétségben látszódik a fény. Valószínűleg ha megfordulnék, megvakítana az a bizonyos fény.

-Már a harmadikat gyújtod meg sorban.

Apu hangja riasztott fel a merengésemből. Vastag kockás pizsamanadrág volt rajta és hosszú ujjú, a haja a szokásosnál rövidebb volt, és meg volt borotválkozva amitől rajta is látszott, hogy kezd ráncosodni. Hirtelen elfacsarodott a szívem, mindenkit olyan régen láttam, teljesen megváltoztak és semmit sem tudtam róluk. Amikor felvettek a Cambridge-re elhatároztam, hogy három hetente hazajövök Wattonba, ha nem gyakrabban. Attól függ, milyen beosztásom lesz, vagy lesz-e olyan ismerősöm aki erre felé jön és hajlandó lenne elvinni. Lett volna rá esélyem, de én inkább a szétcsúszást választottam egy szakítás után a saját családom helyett, akiknek állandóan hazudtam, amikor megkérdezték mikor lesz egy szabad hétvégém...

-Sajnálom, apu. Annyira sajnálom, hogy nem jöttem a szemeszter közben. 

-Semmi gond. Ennyi idősen a tanulásnak kell az elsőnek lennie, és a barátoddal töltöd minden idődet. Ez teljesen normális. De azért örülök, hogy a karácsonyt itt töltöd.

-Nem apu. Nem tanulok, majdnem megbuktam. Brad szakított velem, én meg amikor nem dolgoztam, akkor elmentem inni vagy az ágyamban bőgtem. Ha nem épp valamit beszedtem.

Azt a mindenit. Olyan felszabadító érzés volt végre kimondani mindezt.

-Miért nem mondtad?

-Senkivel nem beszéltem. Szégyelltem magam, mindenki megmondta nem lesz hosszú kapcsolat. És igazából nem volt vita, csak talált mást.

-Szerintem eleget bánkódtál már. Ideje új utakra térned, hétvégén gyere haza, és nem leszel egyedül. Nem fog eszedbe jutni a fájdalom, hidd el, ha van társaságod sokkal jobb. Még ha az a tulajdon szüleid is, elhiheted, rengeteget segít.

-Bárcsak elszállna a fájdalom, mint ahogy a füst is teszi.
-Esküszöm, pár évvel ezelőtt nekem is volt egy ilyen mondatom.
Átöleltem és hosszú percekre így maradtunk. Az elkövetkezendő pár napon minden rendben volt, és kezdtem éledezni.
Persze én voltam a hülye, hogy azt hittem minden rendbe jöhet. December 29-én foggal körömmel kellett távol tartanom magamat a telefonomtól, hogy ne írjak születésnapi üzenetet Brad-nek. De ez még nem volt akkor tragédia mint, ami másnap következett...

Apuval elmentünk a helyi szupermarketbe bevásárolni az új évre, kaját meg amihez kedvünk volt, míg nagyi átment egyik barátnőjéhez egy kalácsnak a receptjéért. Hazafelé hárman mentünk, mert láttuk mamát a járdán menni és miután beparkolt apu a garázsba mindannyian egy-egy csomaggal a kezünkbe beléptünk a házba. Fura volt a csend, nem szólt a rádió sem a tévé, papa sem felelt....
Pár perccel később, amikor beléptünk a nappaliba az igazság arcon vágott minket...

Egyszer csak egy kopár helyen ébredtem, ahol minden száraz és élettelen volt. Teljes csönd honolt, némaság és kihaltság. Tőlem pár méterre egy lány szedett elszáradt virágokat. Soha nem láttam még őt, de mégis volt benne valami ismerős. Egészen addig nem jöttem rá hogy a tükörképemet látom, míg ő is ugyanazzal a rémült arckifejezéssel nézett rám, mint én őrá. Semmiféle érzelmet nem fedeztem fel a tekintetében az említett rémületen kívül, mintha hiányzott volna belőle. Mintha egy részem meghalt volna belőlem, nem tudtam volna megmagyarázni de nem voltam teljes ember amikor ebből a rémálomból felébredtem. Bele a másikba, ami az életem.

Az új évet Sylvia Plath-ot olvasva kezdtem, két nappal később pedig a temetésen új életcélt határoztam meg. Többek között a régi életmódommal nem ártana szakítanom, mielőtt rászoknék bármelyikre, ne adj Isten pár év múlva fontosabb legyen az ennivalónál bármelyik szenvedélybetegség. És akkor nem a csokoládéra vagy a kávéra gondoltam. Az előbbi engem is érint, az utóbbi meg legális.
Nehéz volt egyen tartanom magam miközben lelkileg egyre tropább lettem. Ha nem hisztiztem volna végig az őszt, hetente haza tudtam volna jönni abból a pénzből amit elittam. Meghallgathattam volna sokadjára a nagypapám háborús élményeit, vagy ahogy a mamát ismerte meg. Most akárhogy is próbálom csak egy-két tőmondatban tudom megfogalmazni miről szólhattak, pedig mindig már magamban meséltem a történetet amikor hallgattam.

Bár a szemeszter január második hetében kezdődött el, már az első héten visszamentem az egyetemre. Muszáj volt összeszednem magam, tanulnom. Az ösztöndíjra nagy szükségem lenne a jövőévben és ha másért nem is, a papa is biztosan szeretné ha nem egy lecsúszott unokája lenne aki néha azon is elgondolkozik hány ujja van.
Ezúttal rendesen pakoltam be a bőröndbe, de mivel apu felajánlotta, hogy elvisz ezért azt ahogy kinéztem nem erőltettem. A hajam egy apró fésülködést követően kontyban végezte, egy 14-es méretű szürke pulóvert vettem fel a 8-as méretemre és azt a farmeromat amiben az elmúlt pár hetemet töltöttem és a mesterséges lyukak mellé még én is beújítottam párat. Ahogy beparkolt apu kocsija a kollégium elé megszorította a kormányt és rám nézett.
-Felmehetnék a szobádba?
-Persze, miért?
-El akarom vinni az összes gyógyszeredet és üvegedet.
-De én már nem....
-A te érdekedben teszem, mert nem akarok csalódni benned.

Karácsony

Következő nap, huszonnegyedikén a kanapén ébredtem. A nap halványan sütött be az ablakon, én meg épp az Üvegburát olvastam Sylvia Plath-tól. Anyu zavart meg nagyjából fél órával később.
Amikor megjelent felültem és elindultam a konyhába, ahol leültem az egyik székre.
-Szörnyen lefogytál -jelentette ki.- Ennyire rossz a kollégiumi koszt?
-Mostanában nincsen kedvem enni -zártam rövidre a témát.
Igen, ez eléggé szokatlan mondat egy olyan lánytól, aki mindig a súlyával küszködött mert összeér a combja, a hasát a fürdőruhában mindig be kell húzni és a karja is vastag. Ezek voltak a legnagyobb problémáim. Jelenleg az, hogy újabb huszonnégy órákat töltsek élve.
Ettem pár falatot reggelire, aztán úgy ahogy voltam vissza is dőltem az ágyba.
-Nem szeretnél valamit csinálni? Elmenni a városba? Beülni valahová?
-Mhhhhhhh.
-Mi történt veled?
-Érdekel Sylvia Plath.
-Ne legyél olyan mint ő. Ezek a huszadik századi írók mind depressziósok mintha annyi bajuk lenne... Segíthetnél inkább.
A mentális betegség igenis komoly. Ki tud annyira hatni a testre, mint bármi más. De valamiért senkit sem érdekel, talán mert a tömeg nem érzi azt, amit mi.
Ahogy felálltam természetesen megszédültem. Az a két deciliter narancslé a natúr puffasztott rizs minden csak nem tápláló reggeli. Nyilván feltűnhetett anyunak ahogy a falba kapaszkodva vánszorogtam leküzdve a szédülést ezért mire átértem az ebédlő asztalához már kitett egy tál áfonyát, mellé nutellát és már a gofrisütőt is bekapcsolta. Nos, megemelem a kalapomat -ha lenne- az előtt aki rájött arra, hogy az étel boldogít.

Annak ellenére, hogy karácsony volt valahol október környékén ragadtam le. Ezúttal a szobámban lévő ágyon feküdtem tréningnadrágban és pulóverben miközben filmet néztem. Délután felé anyunak sikerült kirobbantania engem onnét és elkezdtük a karácsonyi vacsorát. Csendben telt, ő többször kezdeményezett beszélgetést de valahogy ez nekem nem megy mostanában.
Anyutól megkaptam a következő félévemre esedékes tandíjat és mellé egy egyszerű rózsaarany nyakláncot. Enyhén szólva kínosan éreztem magam, amikor átadtam a három csomag füstölőt a füstölős tállal.
-Ezeknek nagyon finom illata van. Ha a szobatársam elmegy, mindig gyújtok egyet. Segít aludni és a kedvemet is felszokta dobni.
-Köszönöm -mosolygott rám anyu.
Egyszeriben melegséget éreztem a belsőmben, ott ahol idáig fagyos voltam, és fásult. És hirtelen hetek után éreztem ahogy az ajkaim felfelé görbültek.

Másnap késő délután indultam el Wattonba. Anyunak nem sikerült kiszedni belőlem a problémáimat, de tudta, hogy van valami. Elbúcsúztunk egymástól a vasútállomáson, aztán felültem a szerelvényre. A már szinte hozzám nőtt fekete farmeromban voltam, a fekete bakancsomban és a  ki lehet találni milyen színű kabátomban. A hajam ugyan meg volt mosva, de összevissza állt. Kivételesen még arra is vettem a fáradtságot, hogy kisminkeljem magamat. Talán a sors keze, hogy nem melegítőnadrágban szálltam fel a vonatra, és az is hogy, amivel egyébként mentem volna, lekéstem. Az első megállóban ugyanis felszállt Brad. Nem vett észre, annyira bele volt merülve a telefonjába. Több mint valószínű, hogy Trey-hez ment, mert annál a megállónál szállt le.
Nem hagyhatod annyiban, nem engedheted el újra szó nélkül -gondoltam. Nem vett észre, hiszen szörnyen megváltoztam.
Amikor már épp készült az ajtó elé sétálni erőt vettem magamon.
-Szia -rekedt volt a hangom és szinte könyörgő.- Brad.
Értetlenül fordult meg, aztán felismert. Rémült arcából semmit sem bírtam kiolvasni.
-Gondoltam köszönök,ha már végig együtt utaztunk...
-Nem vettelek észre.
-Tudom.
-Szia.
Mintha kiszámolta volna, a vonat megállt, az ajtók kinyíltak, ő pedig vissza se nézve ment le az aluljáróba. Én pedig megint egyedül maradtam, vérző szívvel, szomorúan, és könnytől áztatott arccal.

Lecserélve

A hétfő valahogy soha nem volt az erősségem, hát még ha egy fél liter vodkát küldök le vasárnap este. Körülbelül tizenegykor értem vissza a kollégiumba, ahol a szobatársam éppen tanult még. Na nekem is ezt kellene csinálnom. Gimnáziumban miért sikerült olyan remekül elrejtenem az érzéseimet amikor tanulnom kellett?
-Nem szeretnéd inkább kimondani, mi az amiért ennyire elhagytad magadat?
Ránéztem. Egy percig komolyan el is gondolkodtam.
-Nem tudom.


Így aztán újra nem mondtam ki magamból és egy újabb hét elé kellett néznem. Egyre nehezebb volt az állandó megjátszás. Egyszerűen sírni akartam, de nem most amikor dolgoznom kellett ebben a nyomorult kávéházban.
Valami egyetemista egyszer csak rám mosolygott de én csak egy arcot láttam és a legelső mosolyát amit felém vetett januárban. Egy könnycsepp. Őrült lélegzetvétel és nekem muszáj volt kivennem a szünetemet. 

Soha nem fogok ebből kigyógyulni. Nincsen fény, jövő, bizalom. A napjaim mind egymás után jönnek sorba de ugyanolyan üresek és én úgy élek mint egy halott. Sehogy. Egyszerűen eljátszom, mintha... Mintha mi? Mosolyognék, figyelnék arra mit beszélnek hozzám -pedig pont ez a legutolsó dolog ami érdekel- és felelek a kérdésekre amikre a berögzült, jól vagyok, fáradt vagyok ennyi az egész vagy a ne haragudj nagyon kimerített a munka megismételnéd válasszal feleltem. Egy helyben állok, nem mozdulok nincsen semmilyen életjelem amit a világnak mutatnék. A fekete gödör, amibe beleugrottam egyre sötétebbé válik és várom a választ, hogy miért történik velem mindez. Hogy maradhattam ennyire egyedül?


Karácsonyig megúsztam azt, hogy a szüleimmel kelljen találkoznom. A kedvenc okom a dolgoznom kell vagy hogy hétfőre ki kell olvasnom egy nagyon száraz anyagú könyvet lett. Azonban ünnepek előtt egy héttel apu és anyu is elkezdett engem zargatni mikor megyek Wattonba illetve Londonba. Végül arra jutottam ez alól nem tudok kibújni és huszonnegyedikén Londonban leszek anyunál utána pedig apunál Wattonban.
Október közepe óta nem találkoztam Trey-jel, Bradről nem tudtam semmit ahogy Taylorról sem. Trey ugyan néha írt amire válaszoltam de egyre kevesebb lelkesedéssel. Mindig csak Brad-et jutotta eszembe...
Szépen lassan kezdtem elindulni abba az irányba, amiről letértem. Ez a szemeszterem borzalmasan sikerült, épphogy nem rúgtak ki. Idővel kiszagolták rajtam a füst és pia keveredését és beszélni akartak velem. Az egyetlen szerencsém, hogy pont átcsúsztam a vizsgákon -egy-két százalék híján- így maradhattam. Azonban azzal, hogy elkezdtem összeszedni magamat új ellenség lépett színre. Rémálmok.
-Nem! Engem te nem állíthatsz meg!
És ezt azzal akarod bebizonyítani, hogy tüdőgyulladást kapj? Vagy hogy elsodorjon a folyó?
-Sosem ismertél igazán.
Amíg nem kezdtem igazán fuldokolni fel sem ébredtem. A halál már nem egy megnyugtató opció lett számomra. Már nem akartam meghalni, de a rémálmaimban hasonló dolgok történtek. És a legrosszabb az volt, amikor Brad akart a lelkemre beszélni.

Huszonharmadikán délután indultam Londonba. Már négy órára be is értem a vasútra, ahol anyu várt kocsival. Hazafelé menet kérdezősködött amikre egy szavas válaszokat adtam.

-Sokat változott az életed egy év alatt? Egy éve jelentette be apád, hogy ide kéne jönnöd.

-Rengeteget -mondtam ki komolyan.- El sem tudnád képzelni...

Régi otthonomnál szálltam ki az autóból és hirtelen úgy éreztem mintha nem is telt volna el az az egy év. Az idő hideg volt és nedves. Bent meleg volt és a nappaliban lefeküdtem a kanapéra. A macskám a lábam végénél feküdt, róla teljesen meg is feledkeztem. Egész délután aludtam, anyu tálcán hozott nekem enni és magának. Leült egy másik kanapéra és néztük a karácsonyi filmet maratonját. Reggel ugyanott ébredtem.

Október 18

Október 18.
Ezúttal magamra parancsoltam, hogy péntek este nem csúszok szét. Az előző pénteket egy kocsmában töltöttem és ott is ébredtem másnap reggel, de nem úgy ahogy szerettem volna. Egy ismeretlen fazon feküdt a lábamnál és semmire nem emlékeztem. Tudom, hogy tettek valamit az italomban, mert magamtól a kettőt nem kevertem. Vagy pia vagy gyógyszer. Azonban a tizenhetedikét azzal töltöttem, hogy alaposan lefürödtem, hajat mostam, és kerestem egy normális tiszta ruhát amit holnap felvehetek.

Reggel korán keltem és sokkal mozgékonyabb voltam, mint máskor. A hajam még vizes volt ezért összefontam. Felvettem a még tegnap kiválasztott fekete nadrágomat a bakancsommal, egy szürke felsővel fekete kötött kardigánnal és arra az esőkabátomat. 
Maximum ha öt percet vártam a vonatra aztán elindult és tizenegy órára be is ért Londonba.
Trey vonata is ugyanide ér be, de fél órával később így addig a vágányok között sétálgattam aztán amikor kiírták, hogy pontosan mikor és hová ér be odamentem a vágány elejére, hogy biztosan ne kerüljük el egymást. Kész tömeg szállt ki a vagonokból így nem tudtam kiszűrni a szinte kopasz, jó húsban lévő Trey-t, aki biztosan a bal kezében hozta a piros sporttáskáját. Valószínűleg a vagon hátsó felében volt az úton, mert a tömeg végén jött. Egy hónap alatt még izmosabb lett, ha öt-tíz centivel magasabb lett volna észrevétlenül el tudtam volna bújni mögötte. Mosolyt erőltettem magamra és ránéztem.
-Szia! -üvöltöttem, idiótán integetve a karommal
-Szia!
Gondolom meglepődött a reakciómon, én is elkönyveltem magamat egy idiótának, csak nem mutattam. Erős voltam, nem sírtam, mosolyogtam és végig csináltam. Ezt jelen időben kötőszavas káromkodásokkal ismételtem magamban.

Mivel a táskájában néhány heti szennyese volt ezért először átmentünk hozzá, ahol kidobálta a piszkos ruhákat és míg berakott ugyanennyi tisztát leültem az íróasztalának a székére és az egyeteméről kérdeztem.
-Nem rossz, van egy-két ismerősöm csak az a baj, hogy nagyon messze van innét.
Mivel Trey szülei újra benyitottak a gyermekük szobájába és azt kérdezték nem éhes-e úgy döntöttünk elmegyünk valahová. Trey és Taylor Londonnak ugyanúgy a külvárosában lakik, ahol már kertesházak vannak és van egy halásztó is a környéken. Oda mentünk ki és mikor már végre leültünk az egyik stabilnak tűnő fapadra kifújtam magam. Elszoktam az ennyi sétától és mosolygástól. Trey felém fordult és nem vette le rólam a tekintetét.
-Most akkor ti tényleg szétmentetek?
-Ilyennel nem viccelek.
-Oké, megértem, de nekem Brad nem mondta. Beszéltünk egyszer-kétszer, de nem említette.
Tehát már ennyit sem érek neki. Egy mondatot, hogy elmondja miféle változás történt az életében. Ennyit sem. A francba. Most jöttem rá, mik jutottak az eszembe. Nem szabadott volna ezekre gondolni. Eszeveszetten elkezdtem felfelé pislogni és lehajoltam hogy újrakössem a bakancsomat.
-Na jó.
Trey lemondóan sóhajtott és először azt hittem, hogy talán megölel mert már nagyon jól esne egy ölelés, egy igazi, de csak annyit hallottam, hogy nagyon távolról kicsöng egy telefon. Felnéztem. Trey telefonált. El se jutott a tudatomig, hogy mit tervez, mire megszólalt.
-Na mi van harcos? Rég jelentkeztél, élsz még?
Nem tudtam, hogy akarom-e hallani a hangját vagy inkább beleugrani a vízbe és többé fel se jönni a felszínre. De mivel már valamilyen szinten amúgy is fulladoztam Trey telefonjához tettem a fülemet, ő pedig maximumra tette a hangerőt.
-Ja igen, el voltam havazva. Majd valamikor hazamegyek, mikor leszel otthon?
-Gondolom hétvégénte Katie koleszébe járkálsz, nem? Aztán véletlenül se jönnétek fel már ide.
Hatalmas szemekkel néztem Trey-re. Bárcsak még így lenne, mit meg nem adnék érte...
-Mondom dolgoztam. Meg egyetemre járok -feltűnően ideges lett.
-Na mi van összevesztetek?
-Szétmentünk.
-Kezdj csak el csiripelni nekem...
És Brad belekezdett az ő oldaláról. Elmondta, hogy nem akar távkapcsolatot de ez már csak a végső ok volt. Egyszerűen megunt engem. Találkozott egy másik lánnyal. A csaj tele van izommal de mégis vékonyabb mint én. Imádja a rapp zenét és a holland vöröslámpás negyedet. Egyszerűen csak meglátta és megakarta szerezni. Egy hétig úgy volt vele, hogy elfogja felejteni , de azalatt az egy hét alatt míg én nem voltam ő meg a végleges szobatársa lett összejöttek először iszogatni aztán egymás mellett kötöttek ki és végül arra jött rá hogy a telefonját kitette az erkélyre, hogy ne hallja ha keresem, míg azzal a lánnyal van. Egyszerűen lecserélt. 
Akkor lett elegem a világból. Olyan méretű fájdalom volt bennem hogy megtudtam mindezt, hogy már egyszerűen ugrásra kész voltam, a Tintagel tetejéről az óceánba. Soha többet nem lélegezni, becsukni a szememet és örökké sötétséges látni. Csak legyek egyedül...
-Haver, te hülye vagy. Idióta. Érted? Ezzel a csajjal egy hónapig se leszel együtt de Katie-t megcsaltad, hazudtál neki mikor szeret téged.
-Meguntam, nem érted meg?
-De a ti kapcsolatotok nem is volt unalmas.
-Igen, ezt én sem értettem. De nem laktunk együtt. Viszont Kim-mel együtt lakunk, és igen, sokkal jobb.
-Csak legyél boldog, ha már nekem nem sikerül -suttogtam.
-Jó hát nekem mindegy, de azért ha Katie lennék azt mondanám, hogy rohadj meg. Ez így nem volt tisztességes. Nem ezt érdemelte volna.
-Szerinted miért mondtam neki azt, hogy megakarok változni?
-Ismer téged. És tudja, hogy ez nem így van.
-Majd talál mást.

Ezerfelől érzékeltem különböző zajokat. Egy ideig közeledtek aztán távolodtak de mindenegyes alkalommal hangosabbak lettek, végül már üvöltenem kellett, amikor ütemes sípolásra váltott mintha a tulajdon dobhártyám is felvette volna ellenem a harcot. Ahol valamiféle kapaszkodót láttam nem értem el, vagy nem volt ott semmi és egyre több sötétlila vonal tért bele a látókörömbe. És végül minden fekete lett.

Egy pillanatra azt hittem mindent álmodtam. Körülöttem minden zöldes árnyalatú volt, de látszott az ősz hatása, viszont amikor Trey-t megláttam minden az eszembe jutott, aki egyből nyújtott felém egy palackot, hogy igyak belőle. Szinte reflexből nyúltam a táskámért, amiből egy sárga pirulát kivettem -de rühellem ezt a színt- és lenyeltem a vízzel együtt. A nyelvem elkezdett zsibbadni.
-Sokszor ájulsz el?
-Egyszer abba marad, majd ha találok mást -idéztem fel az utolsó szavakat amikre emlékeztem.
-Egyik nap az egyetemen sétáltam és láttam egy idézetet a falon, azt hiszem valami olyasmi hogy lehet, hogy a fájdalom emlékeztet arra, hogy élünk de a szeretet viszont arra emlékeztet, hogy miért élünk. Gondolj erre.
Szemöldökömet szinte az első hajszálamig felvontam.
-Ez most nem éppen segít.
-Vannak mások is, akiknek fontos vagy. A szüleid -grimaszomra megvakarta a fejét- meg én és .... én de még...
-Ne erőlködj. Nincs miért -ugyan nem láttam, de éreztem, hogy borzasztóan keserű mosolyom volt.

Vasárnap este utaztam vissza Cambridge-re. Megvártam, amíg elmegy Trey vonata és aztán a következővel én is elindultam. Teljesen elment az életkedvem ha még maradt bennem. Abban a háromnegyed órában amim még volt indulásig vettem egy üveg vodkát és egyenesen ment le a végső útja a számon.
A vonat szinte üres volt a harmadik megállót követően, így magamra maradtam az egész vagonban. Tehát maradt időm a sötét gondolataimra, amit már semmi sem zavarhatott meg. Tíz hónappal ezelőtt még azt se hittem volna el, hogy valaha találkozunk sulin kívül, de hol elhagy az soha fel sem merült bennem. Igen, tudtam, hogy nem passzolunk, hogy különbözőek vagyunk és hogy nincsen jövőnk. De idővel kilöktem ezt a gondolatot a fejemből, mint ahogy most is a jövőképemet. Fogalmam sem volt mit csinálok magammal, hirtelenjében már nem érdekelt semmi, még az se, hogy mások ne lássanak gyengének. Miért kaptam meg ha aztán vége lett? Ezt nem értettem. De ahogy én is ütemesen elkezdtem a halálom felé rohanni úgy rájöttem, hogy mindenki azt tesz az életével amit akar. Ő megtette, amit akart még ha tudja a lelke legeslegmélyebb részén is hogy nem így kellett volna történnie a dolognak. De hát van az a mondás, mi is? Ja igen, a való életben a fiúk nem rohannak vissza hozzád az éjszaka közepén, és nem surrannak be az ablakodon. Csak ott hagynak és aztán többet egy szót sem szólnak hozzád.  Ez. Pontosan ez.

Három hét

Csak ültem másnap reggel az ágyamban. Addig alvást színlelve amit Shalott el nem hagyta a szobát. Mindamellett azért is rosszul éreztem magamat, mert azt mondtam a szobatársamnak, hogy pár perc és visszamegyek hozzá. Ehelyett körülbelül hajnali négykor mentem be a szobánkba és gyorsan magamra kaptam a pizsama felsőmet aztán forgolódtam egészen addig a pillanatig amíg fel nem ébredt. Azután a fal felé fordultam lehunytam a szemem és egyenletesen elkezdtem szuszogni. Azonban egy szemhunyásnyit sem aludtam.
Fogalmam sem volt hová ment, de míg nem volt a szobában lezuhanyoztam és egy másik pizsamának használatos fehér pólóban tovább feküdtem az ágyamban. Nem fogtam fel a dolgok következményeit. Csak a telefonomért nyúltam és mire újra feleszméltem már írni akartam Bradnek, hogy Miért? gyorsan kitöröltem, a telefonomat meg inkább kikapcsoltam. Szerencsére egész délelőtt egyedül voltam és valamikor kitört rajtam egy zokogáshullám. 
Shalott fél egykor jött be, halkan, és már késő volt alvást színlelni. Akármennyire is nem akartam elkezdett faggatni hová tűntem, miért olyan gyűrött az arcom és mi történt azon a tegnapi találkozáson. Mivel eleinte Cathy is ilyen volt, nem akartam újra bízni valakiben akiben végül hatalmasat csalódhatok, főleg ebben az állapotban, amit most élek meg.
-Csak szétmentünk a barátommal.
-Idejött azért, hogy szakítsatok? -bólogattam válaszként.- Sajnos ez a továbbtanulás átka. A nővéremmel is ugyanez volt, más városban tanult az akkori barátja ezért másfél év után szétmentek mert a srác meglátott valami jobb húst.
Nem akartam újra lerázni, ezért csak a fejembe véstem, hogy ha egyedül leszek fel kell hívnom Trey-t.
Nem tudtam neki mit mondani, és ő sem tudott vigasztalni. Nem sírtam, pedig belül belehaltam mindebbe.
-Egyedül lennél?
-Ha nem probléma.
-Dehogy. Átmegyek a barátnőm szobájába.
-Nem, nem kell miattam elmenned, ez a te szobád is. Elmegyek sétálni.
-Vegyél nadrágot -szólt utánam.
Francba. Erről meg is feledkeztem.. Felvettem gyorsan egy rövidnadrágot a bőrkabátommal és elindultam az kollégium egy csendesebb részébe. Egy ideig a kampuson sétálgattam aztán felhívtam Trey-t.
-Treyt hívtad...
-Igen tudom, beszélni akarod veled.
-... hagyj üzenetet majd visszahívlak.
-Mindegy.
Ezt az üzenetet hagytam neki. Ha mostantól Trey nem fog szóba állni velem mert Brad jobb barátja, akkor én teljesen össze fogok zuhanni. Amellett, hogy remek barátom, csak ő mondhatja meg miért történt meg ez az elválás.

Ott a tónál ülve, ahol tegnap szakított velem értettem meg mindent. Éreztem azt a hatalmas különbséget, hogy milyen szerelmesnek lenni és ilyennek amilyen most vagyok. Nem volt szebb dolog annál, amikor együtt voltunk, és megértettem miért sírnak akkor az emberek ha a lelkük szomorú; mert összetörik a szívük. Megértettem miért menekülnek el ilyenkor az emberek mindenki elől -én is ezt tettem-, darabokban voltam és szükségem volt némi szabadságra, helyre, hogy rendbe tudjam hozzá magam, még ha elsőre nem is így tűnik, mert megállás nélkül a hangját és az emlékeimet húztam magam elé. Egyszer biztosan össze fogom rakni, hogy aztán újra darabokra eshessek. Egy ilyen álmatlan éjszaka után már értem miért maradnak fent az emberek sokszor a sötét éjszakában és gondolnak valakire, vagy menekülnek valakitől. Megértettem és hirtelen szörnyen üresnek éreztem magamat. Nem tudtam, hogy mikor fogok újra őszintén mosolyogni, vagy örülni.


Nem mondanám, hogy gyorsan telt volna az idő. A köztes idő nem, csak az amikor újra eljött a szombat és egy újabb hetet tudhattam magam mögött, amikor egyedül voltam. Az első hét amikor újra szingli lettem teljesen elhomályosodott már előttem. Trey visszahívott és nekem azt mondta, hogy nem tud semmiről, és hogy két hét múlva tud csak Londonba jönni de akkor muszáj találkoznunk. Tehát a szakításom után három héttel találkoztam Trey-jel azonban előtte még muszáj volt túlvészelnem az addig elkövetkezendő napokat. Meg mondom őszintén, hogy amikor egyedül voltam egy percig sem próbáltam normális lenni. Eléggé nagy kontraszt lehettem, hiszen a munkában mosolyogtam, siettem, beszélgettem másokkal, az egyetemen egyedül mászkáltam többnyire zenét hallgatva vagy olvasva és volt az a lány aki egymagamban voltam. Az akiről azt hittem soha nem leszek. Amennyiben nem tudtam lefoglalni magamat semmivel elkaptam a sötét gondolataim és a kollégium hátsó részén ültem, ott ahol nem volt lenyírva a fű és mindenhol cigicsikkek voltak. Ilyenkor éreztem azt, hogy valami kihullott a kezeim közül. Nehéz lett volna felállni és ellőről kezdeni mindent így csak ott ültem a sötétben és csak tapogatóztam. Nem találtam meg azt amit kerestem -a kiutat- azonban mást igen amitől megijedtem. Ilyenkor a szobatársammal kéne rom-kom maratont nézni egy hadseregnyi ennivalóval vagy Brad-nél lennem ha még együtt lennénk. De nem így volt. Helyette ültem az épület tövében és csak néztem. A táskámért nyúltam amiből kiszedtem a tolltartómat. Egyetlen fekete toll volt benne és néhány gyógyszer. Kivettem ezúttal egy fejfájás csillapítót és pár korty vízzel lenyeltem. Ezúttal fejfájás csillapító volt. De nem csak ez a fajta hevert benne. Mindenféle vackom volt, ami enyhítette vagy inkább felerősítette a zsibbadást bennem. És mindezek között volt olyan is, ami cseppnyi jókedvet tudott adni nekem.
Miután lenyeltem általában magammal beszéltem, néhányszor ki is esett az egész este. Volt, hogy a saját ágyamban ébredtem és őrületes zajjal a fejemben mentem be másnap az egyetemre az ürességemmel és folytattam a napot mosolyogva a kávézóban, hogy aztán este újra szétüthessem magam és máshol ébredjek.
Idáig süllyedtem három hét alatt.

Cambridge

Augusztus végére már újra a megszokott hűvös idő jellemezte a londoni mindennapokat. Nem nagyon volt olyan nap, amikor ne lett volna szükségem pulóverre. Az egyetemig volt még egy hónapunk, de mivel mindketten az egyetem közelében fogunk lakni -én kollégiumban, ő bérelt lakásban- lassan el kellett kezdenünk pakolászni. Nem vittem túlzásba, a bőröndömet kivettem az ágyam alól és egy bakancsot tettem az egyik szélére. Pontosan itt hagytam abba a pakolást körülbelül egy hete. Azóta újra Brad-del töltöm minél több időmet. Mióta megismertük egymást mindig volt esélyünk találkozni és körülbelül harmincöt perc választott el minket -leszámítva amikor Törökországban volt- egymástól. De az egyetem miatt volt bennem némi félelem. Távol leszünk egymástól és a tanulás mellett valószínűleg munkát is vállalunk mind a ketten, így nem tudom lesz-e időnk egymásra. Ez ellen pedig az egyetlen megoldás, hogy míg tudok minél többet vagyok vele.

A szeptember beálltával anyunak is ütemesebben kellett dolgoznia, sokat voltam otthon, de nem egyedül. Az idő kellemes volt ha pulóvert viselt az ember és a nyári holmijait elfelejtette. Tehát, amikor nem a szobámban ültünk vagy a nappaliban -vagy náluk ugyanígy- elmentünk valahová vagy kiültünk a kertbe.

Az esti kocsmázások ugyanúgy megmaradtak, de egyre jobban csappant a létszám mert mindenki elindult az egyetemi városába, hogy beköltözzön új lakhelyére és ott dolgozzon. Így végül ketten maradtunk, és inkább a mi kertünket választottuk ahová leterítettünk két pokrócot és két hosszabbítót felhasználva hoztuk ki a laptopomat a szabad ég alá, remélve, hogy abban a pár órában elkerüli a környéket a londoni eső. A filmezésekből pedig valahogyan mindig ugyanott kötöttünk ki: a szokásos csókcsatánkban.

Azonban elkerülhetetlennek bizonyult, hogy beköszöntsön a szeptember közepe és el kelljen hagynunk Londont, mindkettőnknek. A tizenkilencedik szülinapomat követően neki is álltam a pakolászásnak amit lassan sikerült megcsinálnom. Nem tudtam, mikor jövök legközelebb Londonba, de mivel csak néhány óra az út nem aggódtam, hogy mit vigyek, hány nadrágot mert hazatudok majd jönni valamelyik hétvégén. Mindenesetre a bőröndömet még így is nehezen tudtam lezárni és volt bennem némi félelem, hogy ha nem az elkövetkezendő pár napban akkor majd az új szobámban fog kirobbani minden belőle földre terítve szerencsétlen szobatársamat... 

A születésnapom után elkapott egyfajta félelem ami azt takarta, hogy mennyire megöregedtem és mennyire nem érzem magam annyi idősnek amennyi vagyok. Ez minden évben kitör rajtam, de a tizenkilenc már majdnem húsz és az pedig már a felnőtt kor eleje. Arra pedig még piszkosul nem álltam készen.

Pár nappal később viszont beköszöntött a szeptember huszonegyedike -vasárnapig elhúztuk az időt, hogy ne kelljen elutazni- amikor szembe néztem a tükörképemmel.

Tizenkilenc év. Hosszú barna haj, öt éve ugyanaz a kék szem vékony zöld árnyalatokkal, fehér bőrrel és a szemem alatt a karikákkal amit most a korrektorom fedett el. Szempillaspirálon kívül más nem fedte a naturális megjelenésemet. Szinte méregetve néztem magamat, mintha a saját magam szobatársa lennék, hogy milyen benyomást kelthetek rá. Fekete tornacipő volt rajtam, fekete csőnadrág és egy bordó bő ujjatlant húztam magamra a kötött kardigánom alá. Inkább úgy éreztem magam, mint aki harmadikos gimnazista. Szívesebben járnék most oda.

Anyuval a búcsúzást követően még egyszer megöleltük egymást és sok sikert kívánt aztán kiléptem az ajtón magammal húzva a bőröndömet és beraktam Brad kocsijának a hátsó ülésére. Mivel mindketten ezt a vasárnapot választottuk az elutazásra ezért tesz egy apró kitérőt -körülbelül száz kilómétereset ha nem többet- és azt az időt még együtt tölthettük. Nem tudtunk mit mondani egymásnak, úgy éreztem mindketten félünk felhozni mi lesz most. Ezért inkább fel is hangosítottam a rádiót a Booyah egy remix változata ment. Önkénytelenül is elmosolyodtam és ülőhelyzetben elkezdett a ritmusra járni a lábam ahogy a vállaim is, szinte késztetést éreztem a refrénnél, hogy kiszálljak a kocsiból és elkezdjek lépegetni. Végre Brad is mosolygott.

-Jó nyár volt, nem? -mosolyogtam rá továbbra is a ritmusra mozogva de most már a kezem is részt vett a mókában.

-Leger bulija?

-Igen, arra gondoltam -vigyorogtam.

-Már azért megérte, ahogy erre a számra táncoltál.

-Újra megérné -kacsintottam.

-Ha nem valami főút lenne, lehet megállnék.

És csak nevettem elképzelve a helyzetet és máris megnyugodtam attól ami következni fog.

Cambridge.

Ahogy beértünk a városba már láttam a rengeteg fiatalt aztán elérve az egyetem területére kezdtem újra berezelni, de ennek legkisebb jelét sem mutattam. Lejjebb halkítottam a rádiót szinte némára és megszólaltam.

-Itt jó lesz, az ott a főépület. Onnét majd eligazítanak merre kell tovább mennem.

Megállt a kocsival, de a motort nem állítottam le. Belső érzés volt, hogy nem akar velem bejönni sőt inkább csak elköszönünk egymástól és egyből el is hajt. Mire észbe kaptam már ki is szált a kocsiból és kivette a csomagomat. Kikászálódtam a járműből és egy rövid csókot követően átadta a bőröndömet és a sporttáskámat.

-Vigyázz magadra.

-Nem lesz probléma -mosolyogtam.

-Rendben. Akkor szia.

Az arcomra nyomott még egy utolsó puszit aztán a vezetőüléshez sietett és el is hajtott. Nem tudom, mikor láttam utoljára ennyire furának. A sporttáskám ólomként nehezedett a vállamra és a szívemet egyre jobban nyomta valami belülről. Az arcomról kezdett lefagyni a mosoly apró utójele és teljes mértékben fintorral meredtem az útra amit már rég elhagyott. Mi történhetett?

Az új lakhelyem egy apró szoba a harmadik emeleten, de legalább csak másik három lánnyal kell egy fürdőszobán osztozkodnom és nem tizenhárommal.

A szobatársam utánam egy bő órával érkezett kétszerannyi holmival mint én.

-Szia, Shalott vagyok.

-Katie. Honnan jöttél? -néztem a hatalmas csomagjaira.

-Skóciából. Apukám nem akarta, hogy idejöjjek, úgyhogy a lehető legtöbb holmimat hoztam. Kitudja, mikor megyek haza legközelebb.

Shalott még egy bőröndöt felhozott a közös szobánkba aztán az ágyát körbevéve ezekkel ment el valahová. Mire visszaért már végeztem és a koli wifijét használva próbáltam kapcsolatba lépni a világgal.

-Ne haragudj, hogy úgy elviharoztam amikor ideértem. Beakartam mutatkozni, és megismerkedni de a barátnőm az épület másik végében kapott szobát és segítettem neki pakolni aztán meg eltévedtem...

-Semmi baj. Teljesen megértem.

Egyáltalán nem értettem meg. Soha nem voltam kollégiumi gyerek és barátnőnek sem kellett segítenem pakolni.

-Tehát Katie, ugye? Angliából?

-Igen, Wattonból.

-Én pedig Shalott. Perth-ből.

Ezt követően hosszú és kínos csönd elé néztünk mert miről beszélhettünk volna? Igaz, hogy mindketten gólyák voltunk de a suliról minek beszéljünk míg el nem kezdődik? Más témát pedig nem igazán lehetett volna felhozni.

-Hétvégén hazamész majd? -kérdezte mikor már az első bőröndjét majdnem kipakolta

-Lehet. De most egy hónapig nem valószínű. Még nem szereztem munkát és addig spórolnom kell.

-Pár utcányira van egy kávéház -Shalott megfordult és szerényen elindult felém aztán leült a másik bőröndjére- egy apró hangulatos kis hely ahová rengeteg diák jár be tanulni, enni, vagy beszélgetni. Ott munkatársakat keresnek, én is oda szeretnék menni dolgozni csak a könyvtárába. Az kevesebbet fizet de sokkal nyugisabb.

-Mi a hely neve? -ültem fel érdeklődve

Leírta nekem egy lapra aztán odaadta és visszatért a pakoláshoz. Beírtam a címet a keresőbe és tényleg közel volt, maximum negyed órát kellett sétálni.

-Köszönöm -mosolyogtam rá.- Segítsek valamiben?

Kissé hülyén éreztem magam amiért az én térfelem teljesen rendben volt és az ágyamon feküdtem ahol mindenféle értelmetlen dolgokat olvastam a laptopomon, miközben szegény csaj meg a meleg téli holmijait próbálja feltenni a legfelső polcra anélkül, hogy az élére vasalt ruhák ne gyűrődjenek.

-Egy széket ide tudnál nekem hozni, kérlek?

-Persze.

Egyébként nagyon kedves lány ez a Shalott. Még ha a megismerkedésünk napján kétszer is rosszul ejtettem ki a nevét. Nem haragudott meg, csak mosolygott. Egyébként az a tipikus kis félős lány aki én is voltam a gimi elején. Világosbarna haja van, és zöld szeme az arcán meg néhány halvány szeplő. Nem volt kisminkelve de még így is szép arca volt és minimum öt különböző virágmintás sála az ágya támlájának volt nekikötve amitől nekem is vidám kedvem lett.

Másnap az évnyitóra ő a barátnőjével ment én meg egyedül és majdnem el is késtem. Időben ott akartam lenni azonban történt az a csoda, hogy tegnap nem jártam körbe az épületet és hiába volt leírva, hová menjek egyszerűen nem találtam.

Egy fantasztikus dolog volt abban amikor beléptem az előadóba az évnyitó után: miután leültem és körülnéztem egyetlen ismerős arcot sem láttam. Teljesen új életet kezdhetek. Már csak az érdekelt, hogy Brad-nek is ilyen jól indultak-e a dolgai és azért nem hívott-e..

Az elkövetkezendő héten nem is beszéltem Brad-del, párszor hívtam de vagy nem vette fel vagy az üzenetrögzítőjét kapcsolta. Vissza nem hívott és kezdtem idegeskedni szombat délelőtt, hogy vajon mi történhetett. Az elköszönésünk egymástól is baljósra sikerült és emiatt komoly pánikban éreztem magam. Próbáltam a tanulásba merülni, de mivel ez még csak az első hetem volt csak egy-két jegyzetemet tudtam újra írni amit rondán jegyzeteltem órán mert gyorsan beszélt az előadó. Ezen kívül mindent háromszor rendbe raktam és Shalott-ot úgy érzem abban a fél órában amíg a szobában tartózkodott sikerült jól felidegesítenem az állandó mászkálásommal és rendmániámmal mert a végén felajánlotta, hogy mi lenne ha elmennénk a suli előtti parkba. Mivel nagyon szép idő volt az apró rövidnadrágomat inkább egy világos színű ruhára cseréltem le és már el is indultunk.

-Mi nyomja a szívedet? -kérdezte

Mellékesen imádom ennek a lánynak a tájszólását. Annyira tetszik, hogy végre nem azt a hibátlan kiejtésű angolt hallom.

-Csak egy ismerősöm.

-Megígértem, hogy hívni fog de nem teszi -bólintott.- Ne érdekeljen. Magát ássa el ezzel.

-Ami az illeti a barátom...

-Hoppá, sajnálom.

-Semmi gond.

Leültünk az egyik fapadra ami a kollégiumtól nem messze volt és a körülöttünk lévő embereket figyelve beszélgettünk. Sokan ültek kint a földön vagy hasonlóan hozzánk egy padon valamilyen itallal és egy könyvet bújtak. Egyszer csak megrezzent a telefonom egy üzenettel.

A koliban vagy?

Brad írt nekem, végre.

Igen.

Ezúttal hosszabban rezgett a telefonom, vagyis hívtak. Nem tudtam, mit kéne mondanom.

-Igen?

-Itt vagyok a kollégiumod bejáratánál, ki jössz?

-Máris megyek.

Kinyomtam és a hideg kirázott ettől a beszélgetéstől. Shalott-nak mondtam, hogy most egy kicsit elmegyek de mindjárt visszajövök csak egy pár perc. Míg kiértem a kapuhoz próbáltam mindenféle hányingert leküzdeni amiket a rossz megérzéseim hoztak elő. Miért jött el idáig? Egy hétig nem válaszolt a hívásaimra, és most csak úgy megjelenik? Aztán próbáltam a pozitív gondolataimmal átvenni az irányítást, nyilvánvalóan valamiféle meglepetést szervezett nekem. Elmegyünk valahová, és nem akart szólni mert amúgy is rengeteg dolga lehetett. Mondta, hogy be kell költöznie a lakásába és munkát kell keresnie és mindemellett még ott volt neki is az egyetem. Biztosan hulla fáradtan ért mindig haza és nem is figyelte a telefonját.

Kiértem az útra ahol megláttam az ismerős kocsit és elindultam felé. Kopogtam az ablakán a körmömmel mire megrezzent és kiszállt.

-Szia -ölelt át.

Jó volt átölelni. Szorosan tartott és én is őt. Minden félelmem elszállt.

-Hogy-hogy erre jártál?

-Látni akartalak. Valamerre eltudnánk menni?

Elvezettem a kollégium azon területére ahol tudom, hogy mindig kevesen vannak. Van egy apró tó, ahol mindig csak egy-két ember kószál. Ezúttal csak egy srác dohányzott, de miután leültünk már el is ment.

-Milyen heted volt? -kérdeztem

-Hosszú. Könnyen találtam munkát és már be is álltam, ez volt az első szabadnapom. 

-Mindennap dolgozol? -ez új volt nekem, tekintettem arra, hogy nekem idáig még csak háromszor kellett bemennem a munkahelyemre, hétfőn amikor jelentkeztem aztán pedig csütörtökön és pénteken négy órára.

-Még egy hétig igen, aztán már csak egy héten négyszer.

-És milyen az egyetemed?

-Nem rossz. Tele van jó arcokkal, már le is beszéltünk valamikor egy piálást.

-És a lakásod? -ezzel a kérdéssel vettem észre, hogy csak én kérdezek és, hogy mennyire ragaszkodok ehhez a beszélgetéshez.

-Nem rossz. Nagy a kupi.

-Oké, utolsó kérdésem. Miért jöttél ide, ha ennyire nyilvánvalóan nem akarsz velem beszélni?

Az a fél percig tartó csönd ami köztünk volt, ólomként nehezedett rám és óráknak tűnt.

-Tartsunk szünetet -bökte ki.- Vagy inkább fejezzük be. Nem akarom, hogy várj rám, mert nem érdemes.

-Ezt mikor döntötted el? -kérdeztem úgy mint aki meg sem érezte az előző mondatnak a súlyosságát.

-Akkor amikor innen elindultam egy hete és mentem az egyetememre. Sokat mérlegeltem és ez így lesz a legjobb. Nem volt ez olyan igazi kapcsolat. Egyfolytában ittunk és én ebből kiakarok nőni.

Hazudott. Ez nem így van, ezt annyira nem ő találta ki. Teljesen nem illet rá, hogy ilyet mondjon.

-Jól van, akkor vége. Amúgy se lenne időnk egymásra, már most nehéz egyeztetnem magamban a munkát és a tanulást -azért én is tudok ilyen jókat hazudni.

-Oké.

-Szia.

Nem tudom, hogy elköszönt-e, csak láttam, hogy felállt és elindult. Újra átsöpört rajtam egy hideghullám és tetőtől talpig libabőrös lettem. Nem sírtam. Nem hallottam semmit. Tompán lüktetett valami bennem. Aztán egyetlen mondat telepedett még utoljára le az elmémben: Legyél boldog ok nélkül mint a gyerekek. Ha okkal vagy boldog, bajban vagy mert elvehetik tőled az okot.

Valaki megtette. Ez egy kamu szakítás volt. Itt nem a változásról volt szó.