-Szerintem én most elhúzok. A végén megkerget a postaládátokkal -súgta a fülembe.- Még találkozunk, üdv a népnek.
Rámosolyogtam a lányra, aki magyarázatot várt tőlem.
-Wendy, nem fogok hazudni. Ez pontosan az aminek látszik, sajnálom. Megölelt engem elbúcsúzásképp. A legtöbb ember ezt szokta csinálni.
-Jó, de miért?
Szemei gyanakvóan méregettek végig ezért behívtam a szobámba.
Elmondtam neki a tegnapi buli fontosabb eseményeit; együtt mentünk, táncoltunk, hazajöttünk, megcsókolt, dumáltunk, ma visszahozta a kabátomat amit elhagytam. A pulóvert azonnal kiszúrta és elmondtam neki azt is.
-Tehát végig szeretted?
-Igen. Eleinte féltem elmondani, mert nem voltunk annyira jóban. Aztán nem tudtam mit érzek mert másokkal is kavart, és te is ott voltál neki. Mikor szétmentetek már barátok voltunk és mivel te utáltad nem tudtam csak úgy belekezdeni.
-Nahát. Fura a te szemszögedből hallgatni az egészet. Ha így bevallottad elmondanám, hogy tényleg megharagudtam rád a szünetben, de amikor megláttam hogyan néztetek egymásra Braddel az elejétől, főleg te rá, akkor akartalak megismerni. Tudod, mit akarsz vele, meg ilyenek. Féltékeny voltam rád, aztán megszerettelek. Na és mik történtek? -vigyorgott sejtelmesen.
-Ennyi. Néha hozzám szól, akkor tényleg minden klappol és az ember azt hinné történni fog valami. Aztán valami közbejön és nem dumálunk egymással. Ez ami tényleg köztünk van, nem tudom mennyire vállalna engem nyilvánosan, ha tényleg összejönnénk. Hiszen senki sem látta mikor hazakísért vagy eljött ide a kabátommal.
-Brad nagyon suta. Adj neki időt. Hülye hasonlat, viszont olyan mint az óceán. Idővel megváltozik, ha eljön a nyár a víz felmelegszik mondhatni megismered a szokásait és azzal megismered és megérted őt. Jön a tél, lejjebb hűl de te már érteni fogod miért tette. Ki fog alakulni -filozofált Wen.
-Hű. Azt hittem meg fogsz utálni, az orromra csapot az ajtót és vudu babát csináltatsz rólam. Arra, hogy tanácsot adsz nekem a volt barátodról... Wendy te annyira remek ember vagy!
Félénken rám nézett.
-Nekem nem ment vele, soha nem értettük meg egymást. Egyszer pedig keresztbe is tettem nektek. Legkevesebb ha most elmondok egy-két dolgot.
-Érdekes dolog itt ülni és arról beszélni, hogy talán végre lesz egy normális kapcsolatom. Szerintem ennyire nem akartam még semmit sem mint ezt.
-Amikor valóra válik egy álmod csodálatos érzés! Azt hiszed mintha nem lennél ébren, tudod vattacukron ugrálsz valami kellemes háttérzajra, mondjuk madárcsicsergésre és utána ledőlsz az egyik cukorfelhőre. A kellemesen hideg tenger fölé repít miközben te végig abban az álomban vagy ami a valóság. A lelked valami ilyesmit érezhet.
-Amikor összetörik mindez, felég a cukorfelhő, lángol az óceán és táblán húzott kréta zaja tölti be a fejedet annyira megváltozott minden? -következtettem ki a lány érdekes felfogású gondolatait.
-Nem, az az amikor megtudsz egy sorsdöntő titkot.
-A szüleim vállnak, a szerelmemnek a barátnője nem én vagyok, el kell költöznöm Londonba, sulit kell váltanom.
-Ja, olyasmi...
Wendy órák múlva ment el és sokkal közelebb kerültünk egymáshoz. Idáig egy olyan lánynak tartottam aki beszél velem mint szomszéddal vagy osztálytárssal, a mai nap után egy olyan embernek akiben megbízhatok és barátként tekinthetek rá. Persze nem fogok neki mindent elmondani -hülye lennék- de érzem azt, hogy benne bízhatok. Nem sokára csörgött a telefonom és azt hiszem a barátom hívott. Elmondtam neki hogyan reagált és érzelmek nélkül válaszolt nekem. Rólam kérdezett és jó éjszakát kívánt.
Este a szüleimmel voltam, aztán apukámmal a szobámban ültünk az ágyamon és beszélgettünk. Anyu is bejött pár perc múlva, és előttem megállva belekezdtek egy monológba.
-Kislányom, el kell mondanom valamit. Ez komoly, hallgasd végig -nézett rám komolyan apu. Bólintottam, így folytatta. -Én ide nem vendégségben jöttem, és azért sem amire gondolsz -leplezte le a fülig érő vigyoromat.- Watton-ban a házam leégett. Egy része menthetetlen és lakhatatlan. Nem tudtam hirtelen hová menni, leültem a bejárati ajtóval szemben a fűre és az eget bámultam.
-Micsoda? Jaj! Hogy történt? Apa! Mondd el!
-Mielőtt elindultam volna dolgozni éjjel, előtte vacsorát csináltam de elnéztem az időt és nem rémlett, hogy feltettem-e főni már a vizet. Teljesen az volt bennem, hogy nem gyújtottam be a gázt, de mégis, csak a lábas volt üres. Kigyulladt először valószínűleg a függöny onnantól pedig minden. Amikor haza jöttem pár percre hajnalban világos volt bent és lángolt a konyha, és a nappali. Hívtam a tűzoltókat és próbáltam menteni a menthetőt a házból. Kihoztam néhány dolgot, aztán már jöttek is a tűzoltók.
-Úristen! -kaptam a számhoz- Hiszen meg is halhattál volna! Ott voltál az égő házban!
-Nyugalom. Meg akartalak titokban látogatni, ezért az összes rajzod megúszta elpakoltam őket a ruháimmal azok meg a garázsban voltak már. A biztosító öt nap múlva fog kijönni, mert van jobb dolguk is Liz pedig akkor hívott fel. Kénytelen voltam mindent elmondani.
-Azt mondtam, jöjjön fel ide és addig lakjon itt. Szerdán visszamegyünk elintézünk néhány dolgot, aztán majd alakul valahogyan.
Alakul. Valahogyan. Az én életem is ezeket a szavakat próbálja összeboronálni. Az apám meg is halhatott volna akár az égő házában. Kit érdekelne ebben az esetben néhány firkám? Anyu pedig befogadta. Most azon kell lennem, hogy ebből kapcsolat legyen. Bárcsak, lenne valaki aki azon gondoskodna, hogy az én életemben is megalakulna egy kapcsolat.
Április 8, hétfő: Időben beadtam a jelentkezésemet a Cambridge-re azonban egy hajtépős hajnalom volt, mintha lekéstem volna minden határidőt. Valamint eljött az első nap a suliban Taylor bulija után. Magamra rángattam a farmeremet, fehér cipővel és egy fekete inggel. Rávettem Brad pulóverét -úgyis csengetés után ér be addig rajtam lehet, a nap többi részében pedig nem kell hiszen felmelegszik a levegő- sminkelés után pedig indultam a suliba.
-Aha -húztam el a számat a helyemen ülve húsz perccel később. -Te?
-Én is. Az osztály szét fog széledni, én speciel itt maradok Londonban de dumáltunk erről az osztályból másokkal és ketten Amerikába akarnak menni, vagy teljesen más városba esetleg országba. Hetedik óta velük vagyok összezárva. Hiányozni fog ez az egész gimis dolog. A legjobb éveim voltak -szomorkodott Wendy.
-Ha te mondod -vontam meg a vállam.- Soha sem tudtam kötődni a régebbi osztályomhoz. Ez a közösség se ért el többet. Csak az a probléma, hogy tanulnom kéne, délután az érettségire a tételekre, figyelni a faktokon meg ilyenek. Aztán nem sikerül.
-Szerintem fel fognak venni a Cambridge-re.
Az első órámon ülve próbáltam figyelni, sikerült is aztán visszaadtam a pulóvert a gazdájának.
-Köszi -mosolyogtam rá.
-Ja, nincs mit. Ami köztünk volt, tudod. Azzal mi legyen?
-Hogy-hogy mi?
-Nem tudom mennyire volt komoly. Megérné-e elköteleződni csak mert részegek voltunk és megakartuk próbálni.
Felvontam a szemöldököm, mert ezt most tényleg nem értettem.
-Megérné! Hiszen ott voltunk ketten, aztán másnap megint! Nem értelek, annyira komolynak tűnt az egész. Mondd már el nekem mi a frász jár a fejedben! Most akarod hogy veled legyek vagy nem?
-Megbeszélhetnénk ezt később?
-Nem! -szakadt ki belőlem- Nem. Miért nem lehet most?
-Suli után. Gyere ki a fűre a padokhoz.
-Mert ott kevés az ember? -súgtam inkább magamnak majd azzal a lendülettel elindultam a következő órámra.
Órák után ott ültem az egyik padon, a fa lombja alatt. Ujjaim a fa asztal valamelyik deszkáján sétáltak, némán bambultam mindenfelé. Nem sokára intett nekem Brad, hogy jöjjek. A csendes utcák körül sétáltunk és valahogyan eljutottunk a kihalt játszótérig. Ott ahol voltaképp megismerkedtünk.
-És most? Egy olyan helyen vagyunk ahová senki se jár. Mondhatod mi akarsz.
Ráültem a rozoga hintára és vártam mivel áll elő. Álmos voltam és nem akartam vele beszélni. Nem akartam meghallgatni, hogy egyszeri eset vagyok számára.
-Figyelj már! Engem nem érdekel melyik hülye lát meg minket, kettőnket! Az legyen a legkevesebb bajom, hogy észrevesznek és pletykálnak rólunk. Katie, én akarok veled járni, de nem két hétig. Elköteleződnék veled, igen járnék, kimondtam! De így? Te hova fogsz járni szeptembertől, és én hova? Nem egy helyre.. Sőt még másik városba is. Ha én veled összejönnék akkor az legyen komoly ne távkapcsolat. Ha szeretlek mi értelme lenne egy értelmetlen kis semminek?
-Hova akarsz jelentkezni? -kérdeztem kicsit rekedten.
-Loughborough Egyetemre. Százhatvan kilométer Londontól. Hogyan tartanánk a kapcsolatot? Semmi jövője nem lenne ennek, esélytelen az egész.
-Ha így állsz hozzá, tényleg az lenne. Cambridge-ről mennyi? Én oda jelentkeztem.
-Akkor is minimum száz.
-De addig még van egy nyár! Mióta lettél te ennyire komoly és céltudatos?
-Amióta anyu folyamatosan ezzel jön nekem. Fontos nekem az az egyetem, máshoz nem értek talán még a sport kultúrához sem de azt legalább kedvvel csinálom.
-Oké, megértem. Fontos az érettségid, aztán pedig a karrier. Jó akinek legalább elképzelése van.
-Nézd, én...
-Felejtsük el. Megértelek, nekem is tanulnom kéne. Majd találkozunk.
Ott hagytam és gyorsan hazasiettem. Délután tanultam, este végül unatkoztam és Skins-et néztem. Ha az ő -képzeletbeli- problémájukra gondolok eltörpül az unalmas és savanyú életem mellett.
Másnap, -kilencedikén- elkezdődtek a próbák élesben a két és fél hét múlva esedékes ballagás miatt. Idáig is kínoztak minket ezzel, de jobb volt mint a tesi óra. Mindenki ott ült a testnevelés teremben amikor csendet kért a tanárom, a francia és a végzős osztályok osztályfőnökei. Hatkor engedtek el minket, addig megbeszéltünk mindent: ki mondja a beszédet -minden osztályból egy, tőlünk Wendy- a francia dal amit én is meguntam és végül egy tánc. Péntekre kell párt találnia mindenkinek, a fiúk választanak és akinek nem jut senki az vagy nem táncol, vagy ha akar gyorsan fenyegessen meg egy srácot.
Szerdán -tizedike- anyu és apu korán lelépett, a biztosító ügy miatt. Órák után újra próbák voltak, de ezúttal már négykor végeztünk. Nem sokára otthon ültem, és csörgött a telefonom.
-Gyere ki -szólt és ki is nyomta a hívó.
Kimentem a teraszra így megláttam a kapu előtt álló Bradet. Kérdőn tekintettem felé.
-Táncolnál velem a ballagáson?
-Miért én? A másik száz lány meghalt az iszapbirkózásban ? -nevettem rajta.
-Téged kértelek először. Na?
-Döntsd el mit akarsz. Békén hagyjalak az érettségid miatt vagy táncolni akarsz velem a szabadidődben?
-Engedj be -nézett rám lentről.
-Nem. Tanulok. Neked se ártana -szórakoztam tovább rajta.
-Kérlek. Nem akartalak megbántani, ezt elrontottam. Még nem ismersz annyi ideje, hogy ezt általános dologként ismerd rólam. Ha nem engedsz be akkor is felmegyek.
-Sok sikert hozzá.
Visszazártam az ajtót és folytattam tovább a tételek átnézését. Biztosra vettem, hogy a ház udvarában senki sincsen amikor valami puffant. Riadtan felugrottam és a bejárati ajtót feltépve léptem ki a levegőre. Infelder pár méterrel arrébb a földön feküdt és kaján vigyorral nézett rám.
-Te mi a fenét csináltál? -kiáltottam rá ijedtemben.
-Leestem? A párkányról a csatorna csövére másztam, hogy az emeltnek a teraszára tudjak mászni de már az átmászásnál probléma akadt.
-Nem vagy normális. Fel tudsz állni?-siettem oda.
-Ja, hoznál egy pohár vizet. Szomjas vagyok.
Bementünk a nappaliba ahol a hifire csatlakoztattam a gépemet és a zenére kezdtük az alaplépéseket. Nem esett nagyot Brad, de aggódtam érte a továbbiakban is.
Húsz perc tánc után a szobámba felmentünk, egy kis kajával és konyharuhába tekert jéggel.
A filmekben vagy könyvekben soha nincsen együtt tanulás amikor találkozik két ember főleg ha valaki olyan mint Brad és ez most is se volt máshogy csak egy fél óra matek és húsz perc francia töredékére. Az utóbbi miattam volt, mert némi gond van a kiejtésemmel neki pedig nagyjából minden a matekkal.
-Biztos jól vagy? Mekkorát estél?
-Jól vagyok, a lábamra estem utána dőltem ki a röhögéstől. Mit hallgattál utoljára?
Kezébe vette a gépemet a zenelátszómba lépett és elindította a számot.
-Never Too Late? Ezt a számot ismerem. Valami baj van?
-Nem, nincsen -mosolyogtam.
-De van, ne hazudj már -nézett rám.- Tele ilyenekkel van az egész lejátszó.
-Tanulj az érettségidre -szívattam újra ezzel a témával.
-Hagyj már békén ezzel -komolyodott el- hülyeség volt mondani, úgyse tartom be.
Bekapcsolta a tévét, hátha megy valami értelmes dolog a közel száz csatorna közül, és igen, ezúttal találtunk. Arról fogalmam sincsen miért jobb nálam tévézni ha egyszer megbeszéltük, hogy neki tanulnia kell és nem is akar tőlem semmit, de ledőltünk az ágyamra aztán csak bámultuk a képernyőt. A Comedy Central nem a legkomolyabb csatorna sőt egyáltalán nem az, de legalább lehet röhögni olyanokon mint az Így jártam anyátokkal sorozaton, vagy tökéletesen elaludni rajta.
Egyszer csak megszólalt a telefonom a sötétségben, a szobámban egyedüli fény a Madagaszkár pingvinjei voltak. Tehát úgy tíz óra lehet -igen, onnan tudom mert mindig ekkor adják...- Brad mellettem aludt, míg az Animal I have become elkezdett üvölteni. A haját teljesen elaludta, arca nyomott volt, szemei félig csukva voltak, tenyerével azokat dörzsölte amíg én felvettem a mobilom.
-Szia, anya vagyok! Kitudnád nyitni a kertkaput? Beállnék a kocsival de a kulcs bent van. -Halkabban kezdett beszélni.- Apád is itt van, még marad. Eléggé kiakadt.
-Le kell mennem. Anyuék megérkeztek, apu ideges úgyhogy addig maradj itt. És ne csapj zajt, lehetőleg.
Gyorsan teljesítettem a kérést, nem kérdeztem semmit, csak megtettem amire kértek. Amikor felindultam apa megállított.
-Még maradok egy ideig. Liz nagyon aranyos velem ezen a téren. A biztosító alig adott pénzt..
-Szóval akkor a házat fel se lehet újítani?
-Nem, a rohadt életbe! -csattant fel- Fizettem azt az átkozott biztosítót is de ilyenkor csak röhög az összes a másik markába! Fordulna fel az összes...
-Én most inkább elmegyek a szobába és elalszok. Álmos vagyok, ne zavarjatok majd. Jó éjt.
-Jól érzem, hogy ma már nem jutok haza?
Brad az ajtóban állt -ami egyébként nyitva volt- és féloldalas mosolyával nézett rám azzal a titokzatos fejével.
-Talán még az ablakon van esélyed, de az se jó ötlet.
Leültem az ágyamba és elkezdtem keresni egy normálisnak mondható csatornát. Brad a fejét az ölembe tette, a lábai lelógtak az ágyamról és a sportcsatornáknál morgott egyet és kikapta a kezemből a kapcsolót. Fél perc után képes voltam megunni tehát elmentem fürdeni. Kicsit kellemetlenül éreztem magamat egy apró szürke sortban és fekete rövidujjúban még a fényhiány ellenére is. Elzavartam Brad-et is fürdeni, mert gyorsan kezdeni akartam valamit a szobámmal. Lejelszavazni néhány bejegyzést a gépemen vagy eldugni a taknyos zsepiket és a személyes holmijaimat is bedobáltam a szekrény aljára. Szerencsére nem csapott zajt egyikünk sem.
Felvettem egy lila kapucnis pulóvert és kinyílt az ajtóm, Brad visszatért egy szál boxerben. Szerencse, hogy a tévé gyér fényt ad különben megláthatta volna a meglepődött arcomat ami egy nagyon szép O betűt formázott. A fogorvos is ilyesmit kérhet...
Ledobta a pólót és a farmerét az asztalomra, és lazán mellém vetette magát. Egyedül egy érzés volt bennem; vannak a régebbi rock számot vagy egyszerűen a Green Day Kill the DJ száma, aminek az elején van egy üvöltés, magas hangon. Pontosan azt éreztem, hogy wooá...
Megint csak úgy éreztem magamat mellette mintha az öccse lennék hosszú hajjal. Itt szégyenkezek a pizsamámba és teljesen kínosan érzem magamat benne mert nem tudom mit várna el egy lánytól mibe aludjon mellette. De mivel nem vagyok a barátnője nem kéne, hogy érdekeljen, csak azért mégis... Ha lehetne még egy kabátot is felvennék. Erre ő beállít egy szál alsónadrágban és hirtelen nem a szemét néztem hanem a kidolgozott vékony de izmos hasát, a karjait és azt hogy milyen egy adonisz formája van.
-Puha a szőnyeg, szóval nem kell szenvedést imitálni. Párna kell? -kérdeztem teljesen komoly arccal.
Afféle "Ez most komolyan gondoltad? Nem tudom, hogy nem!" tekintetet kaptam válaszul amire óvatosan felkuncogtam és az ágyamra ütöttem.
-Itt egy pokróc és a párnám. Én majd alszok a plüssökön.
Mivel egyszemélyes az ágyam szorosan egymás mellett voltunk. Éreztem a tusfürdő illatát de ezzel együtt azt a tipikus illatát és nagyon halványan a cigarettát is. Örültem annak, hogy mióta idejött nem gyújtott rá.
Hamarosan teljesen elnyomott az álom, utolsó emlékem, hogy a vállának voltam dőlve és egy reklám ment a tévében, karját átöleltem aztán hajnali három volt. Valamire felriadtam, gyorsan lélegeztem amire ő is felébredt. A sötétben csak arcának körvonalát tudtam kivenni ami engem pásztázott. Karja a derekamon volt, ekkor már az én kezemet mellkasán találtam. Foghatnám a kevés helyre, de nem. Szándékosan volt ott hiszen annak a kidolgozott hasnak nem tudtam ellen állni, és egy percre se akartam..
Az ébresztőm keltett minket reggel. Itt pedig eljött a gondolkodás, Brad tiszta ruhát akart, amiért megértettem, de kimenni rizikós lett volna csak úgy. Míg fogat mostam és próbáltam kiötleni valamit továbbá arra rájönni, hogy miért van az, hogy a fiúknak reggel is jól áll a hajuk nekem azonban olyan mint egy madárfészek. A jobb hajú köztünk beállított a fürdőbe egy fekete nadrággal, fehér rövid ujjúval és egy blézerrel.
-Rád az kicsi -néztem rá.
-Gyorsan vedd fel aztán induljunk hozzám.
Hallgattam rá és miután felvettem hozzá egy órás nyakláncot, és halvány sminket eljöhetett a haditerv: szöktessük ki az éjjeli társaságomat. Apu még aludt szerencsére, anyu valahol járkált a házban de jelenleg nem a földszinten így pillanatok alatt az utcán voltunk.
Infelder háznál nem időztünk sokat, a legfiatalabb családtag bement aztán közel öt perc múlva már úton is voltunk.
A tanításnap gyorsan eltelt, egész nap rohangáltam. Nagyjából kialakultak már a párok, Wendy mikor észrevett minket abban a társaságban akik már döntöttek nem túl diszkréten kacsintott egyet, és a száját és vigyorogtatta hozzá.
Bevonulás próba, aztán a tánc és végül csak azok maradtak akik beszédet próbáltak. Így végeztünk fél ötre. Hazamentem enni és vártam valami társaságot hiszen megint egyedül voltam otthon. Elkezdtem tanulni, végül kaptam egy üzenetet.
"Mindjárt ott vagyok ." -írta Brad.
Míg őt vártam a nappali ablakán merengtem kifelé. Apu és anyu kiszállt a kocsiból és épp intettem volna de odasétáltak egymáshoz és apu átölelte anyut. Még mindig bő egy fejjel magasabb nála és rajta volt az a fekete óra amit egyszer a házassági évfordulóra vett neki anyukám. Anyu biztosan apa pulóverében volt, hiszen minimum öt számmal nagyobb volt. Mindkettőnek boldogság ült az arcán és valami kimondhatatlan, azt hiszem szerelem. Vagy talán ennél több, olyan ami örökké tarthat és biztos pont. Azért nem sikerült nekik a szerelemben semmi mióta elváltak mert egymásnak vannak teremtve! Előkaptam a mobilom és már tudtam mit kapnak meg majd egyszer tőlem:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése