-Azonban lesz társasága a gondnokon kívül Miss Fielder. Brad Infelder volna, próbálja megnevelni vagy valamit tenni, hogy elviselhető legyen. Harminc óra után abba hagyta a diákolimpiák rendezését, de addig is csak ült és bámult -forgatta a szemeit a velem szemben álló férfi.
Kitessékelt, így az órámra indultam, franciára ahol páros munka volt. Wendyvel nem okos ötlet együtt dolgozni mert neki se álltunk negyed óráig a feladatnak, mivel tesi után a barátnőm sminkje nem volt tökéletes így muszáj volt megcsinálnia én pedig követtem a példáját. Egész nap háromszor néztem rá, úgy érzem haladok, talán, na jó, nem még mindig szeretem.
Csengetés előtt néhány perccel bemondta az igazgató, hogy akinek még nincs meg az ötven óra kötelező közmunka -vagyis Mr.Infelder- óra után fáradjon le hozzá Miss Fielderrel.
Rám nézett az évfolyamtársam afféle "Ezzel legyek ma délután??" pillantással amitől lesütöttem a szemeimet és zavartan morzsoltam az ujjaimat.
Három órakor mindketten az említett helyen voltunk és mivel március 25-e mondhatni a tavasz első fázisa a suli udvarában kellett tevékenykedni, este nyolcig. Az undort a fejemről semmi sem moshatta volna le, szörnyen ki voltam akadva aki kitalálta ez az egészet. A fekete bokacsizmám tiszta sár lett, és a farmerom alja is. A kapálástól begörnyedt a hátam, majd fájdalmasan roppant a nyakammal együtt. Ötig reménykedtem, hogy tudok beszélni a korombeli sráccal mert a gondnokkal semmi kedvem nem volt, de az csak állva aludt. Néha arrébb ment és fél méternyi gazt kiszedett, gratulálok, neked biztos nem ferdült el a gerinced barátom... Feladtam bármiféle értelmes kommunikációt és elkezdtem hallgatni Green Day-t. A telefonom az "Oh Love" számukat játszotta amin elgondolkoztam, szó szerint vitáztam az érzéseimmel és az utammal is. Nem akartam szerelembe esni, főleg nem belé, aki észre sem vesz. Komoly kapcsolatot akartam, azt hiszem.
Ez van, így jártam ez egy szenvedős délután képzeletbeli jó barátommal Billie Armstrong-gal. Aha, csak hittem.
Hirtelen megkoccantották a vállam amitől összerezzentem.
-Mehetünk. Mit hallgatsz? -vette el szó nélkül az egyik fülhallgatómat.- Green Day?
-Az -jöttem zavarba.
-Nyálas ez a szám -szidta a zenei ízlésemet.
-Akkor add vissza -rántottam vissza tőle,- megyek. Szia.
-Várj meg! -kiáltotta utánam.- Kösz. Amerikai idióta nincs?
-De van -elindult a kért szám.- Merre mész?
-Arra -mutatott a távolba.- Busszal.
Aha. Már mindent értek. Némán sétáltunk ki a suliból aztán rá az útra. A buszmegálló szemben volt ezért meg voltam győződve arról, hogy egyedül megyek haza a sötétben. Azonban mikor elköszöntem felvonta a fél szemöldökét és közölte, hogy elkísér. Nagyon aranyos dolog tőle, főleg az amikor egy férfi ránk üvöltött, hogy hallgassuk fülhallgatóval ezt az ócska zenét, a válasza "Ez itt nem a kívánságműsor!" volt. Nem kérdés, az érzelmeim semmit sem változtak, még mindig láttam benne valamit a külsején kívül amitől egyszerűen mellette akartam lenni és vele...
A sarkon elköszönt és egy mozdulattal kivette a kezemből a telefont amit lejjebb halkított.
-Még találkozunk -mondta a szemeimbe nézve sejtelmesen.
-Oké -suttogtam és mielőtt meggondolatlanságot csináltam volna megcsapott egy hideg szellő, Brad pedig átment az út túloldalára és a telefonja fénye világította meg arcát. Lazán intettem amikor felém fordult aztán besiettem a házba. Otthon elszöszöltem szinte a semmivel majd lefürödtem. Ezek után akkor sem tanultam volna ha vizsgáznék másnap, képtelen lettem volna egyetlen mondatot is bemagolni.
Kedden és szerdán az idő ismét tavaszias volt, a diákok többsége napszemüvegben ment szórakozni suli után mi azonban továbbra is különböző munkákat végeztünk a környéken.
Ami azt illeti a csütörtök sikerült a legjobban, a szándékot nézve biztosan. A farmeromhoz és a csizmámhoz felvettem azt a bizonyos felsőt ami miatt Brad állta a kajámat egyszer pénteken -egész idáig a szekrényem aljában hevert a szatyorban.
A társam klassz volt, sokat beszélgettünk és fél órával előbb elengedtek így lassan haza indultunk a szürkületben. Két utcányira voltunk otthonról, mikor hirtelen témát váltott:
-Mit csinálsz pénteken?
-Fogalmam sincsen -húztam el a számat, azt azért még se mondhattam, hogy filmet nézek amin bekönnyezek és elalszok majd vacsorázok éjfélkor. Ez így gázul nézne ki,- még nincsen ötletem.
-Taylor rendez egy házi bulit. Nincs kedved eljönni? Metróval fél óra az út.
-De, van! Csak megkérdezem anyut, tény, hogy tizennyolc múltam de hat éve laktunk együtt utoljára.
-Persze megértem. Majd szólj ha döntöttél.
-Oké.
-Megjöttem! -kiáltottam úgy általánosságban a háznak- Te jóságos egek! -ijedtem meg mikor anyu megjelent egy klopfolóval a kezében. Csak a csirkét kínozta a konyhában...
-Holnap estére ne csinálj programot, vacsorázni megyünk néhány kollégámmal, és egy olyan céggel ami szeretné megismerni a miénket, a te nyelveden.
-De.. de anyu -kezdtem bele- már elhívtak valahová.
-Sajnálom, de most nem mehetsz. Jövőhéten mehetsz moziba, vagy buliba, Wendy-hez, de most nem. Nagyon fontos nekem és jó benyomást kell keltenem az érett lányommal.
-Hát jó -vontam meg a vállam és feltrappoltam az emeletre.
Mondanom sem, kell hihetetlenül elszomorodtam. Annyira szívesen mentem volna és ha holnap elé állok ezzel az átlátszó dumával azt fogja hinni, hogy le akarom rázni. Épp, hogy magamhoz akarnám láncolni -képletesen...
Péntek reggel hamar beértem mert nehezen aludtam és nem akartam otthon szerencsétlenkedni. Wendy felült a padomra boldogítani mikor beért.
-Valami baj van? -néztem rá.
-Ami azt illeti hallottam a közmunkádról, hogy Brad-del dolgoztál. Mi volt?
-Semmi. Unatkoztunk, béna ez az egész munkaügy.
-Délután rá érsz?
-Anyuval hétre megyek üzleti vacsorára.
-Suli után -helyesbített.
-Persze.
-Oké, majd átugrok hozzátok -mosolygott rám majd pedig elkezdett "Wendy-skedni" ami azt takarja, hogy elmesélte azt amíg beért a suliba -pizsamás néni bagettet evett a postaládája mellett...- aztán előre ment mikor csöngettek.
Lassan de biztosan túl éltem az órát, szünetben pedig elmondtam mindent Bradnek, mármint ami a bulival kapcsolatos.
-Szentfazék -vigyorgott,- anyuci pici kislánya garbóban és szemüvegben?
-Nagyon remélem, hogy nem -túrtam bele a hajamba.
Idáig aránylag jó napom volt, aztán a harmadik órán elaludtam. Órai munkámat nem díjazta a tanár így meg kellett hallgatnom egy öt perces szidást az érettségi előtti lazaságról. Mintha nem tudnám...
Egyedül baktattam haza, mikor mindenki bandákba szerveződve indult el, vagy legalább tervezte a péntek estéjét. Nekem anyám és a társasága jutott.
Wendy háromra jött át és miután megettük az anyu által rendelt pizzát a szobámban leült az ágyamra és neki kezdett...
-Katie én tényleg nagyon megkedveltelek mióta ide jársz -kezdte,- és pontosan ezért fogok elmondani egy nagyon bizalmas titkot. Hidd el a te érdekedben és nem ellened. Hogy is kezdjem? Talán ott, hogy párszor szerelmesen pillantottál Brad-re. Mit érzel iránta?
-Nem tudom, semmit -hazudtam.- Beszélgettünk, szórakoztunk ennyi. Miért?
-Az szuper. Ne értsd félre, de tényleg. Huhh, én tavaly jártam vele. Örülök, hogy nem szereted mert én azóta sem tudtam elfelejteni.
-Micsoda? -szaladt fel a szemöldököm a fejem búbjáig.
-Egy hónapig, tavaly télen. Annyira szerettem pedig tudtam, mi lesz. Igen, kidobott, igen egy másik lányért akinek a feje úgy néz ki mintha egy ló rátiport volna.
-Az a göndör hajú fura fogakkal? -érdeklődtem.
-Igen.
Talán lehetnék színész, mert a 'barátnőmnek' nem tűnt fel mennyire tomboltak bennem az érzések. Nem volt egyikünknek se joga elmondani, de megtudtam amitől hirtelen összetört bennem valami. De nem sírtam, nem mosolyogtam, csak felfogtam a tényt és mikor ötkor elment Wen összegömbölyödtem az ágyon és a macskámtól kérdeztem az élet nagy dolgaira a válaszokat. Azt hiszem érett tizennyolc éves vagyok...
A sötét farmeremhez felvettem egy csipkés ujjatlant magassarkúval, a hajamat inkább feltűztem és nem érdekelt hány tincsem lóg ki. Inkább az érdekelne mi történt a mostani sulimba tizenegyedikben. A tükörképemet vizslatva azonban nem jöttem rá semmire, csak anyura jött a pánikroham a késés miatt.
"Haver ez állat volt! Nem láttad a telefonom? Egy nő a hátterem :D"
"Ember ki vagy? Huszonnégy órája nem aludtam és valaki hányását takarítom. Nem érdekel a telefonod xD!" -válaszolt.
A telefon téma és a pia mennyiség amit elpusztítottak vagy bármi ami itt zajlott nem érdekelt, csak a képek, és azt kívánom bárcsak néhány beleegyezés után lett volna feltöltve.
A fotók, poharakkal, nevetve, grimaszolva, erkélyen táncolva aztán ugrálva egy nappaliban és csókolózó párok. Itt elidőzött a tekintetem. Aha, szóval Wendy komolyan gondolta mikor azt mondta "Nem felejtette még el Brad-et." igencsak közel kerültek egymáshoz, mondhatni az első képet lehetne véletlennek mondani de aztán ugyanez a helyzet egy kanapén és egy ölelkezős az udvaron. Szerettem volna nem hinni a szememnek de el kell fogadnom, ők járnak, vagy valami biztos van itt. Én pedig megint csak a szánalmas vagyok, mint ahogy idáig minden alkalommal. Törvény tiltja az én boldogságomat???
Egész hétvégén nem mentem sehová, a telefonom nem volt bekapcsolva a gépemen pedig csak filmeket néztem és béna idézeteket olvastam tumblr-ön, na nem az idézetek voltak bénák hanem a helyzetem. Mert megint én vagyok elfelejtve és megrugdosva. Ilyenkor jó elolvasni, hogy nem vagyok egyedül.
Úgy viselkedtem ahogyan általában mindig, a szobámban voltam és a fejemből néztem kifelé. Ezúttal azonban nem hülyeségeken gondolkoztam, mint mit veszek fel az érettségin, vagy mi lehet egy könyv folytatása, hanem önmagamról. Soha nem találtam meg hosszabb ideig a helyemet. Most úgy érzem, ha idáig volt is bármi meghatározó része, azt elveszítettem. A képek pedig összeálltak: egyszer pénteken Wendy moziba ment volna egy sráccal, de hozzánk jöttek. A srác kinyomta a telefont, aztán nem beszéltek. Őt hívta le mikor plázában voltunk és a dedikálásra vártunk. Most pedig látva az egészet fejen vágtam magamat. Hogy nem tűnt fel idáig?
Csöndben barangoltam a borús londoni délutánban. Semmi kedvem nem volt kimozdulni de nem mondhattam anyunak semmiféle kifogást. Hogy is mondhattam volna? Egyáltalán mit? "Ne haragudj, kissé összezavarodtam. Ma biztos nem megyek a munkahelyedre, hogy hazahozzam az ebédemet inkább megrágcsálom a kanapét." Nem, ez ki van zárva. Nem akarok gyengének tűnni, csak önmagam előtt.
A buszmegállóval szemben egy öreg néni sétált, elsőre öt macskával. Elmosolyodtam, hiszen az anyóka barátságos arccal nézett állataira és figyelte őket a tekintetével. Ez valahogy meghatott és egy pillanatra magamat láttam ötven én múlva. Megborzongtam, majd felszálltam a buszra és bementem a városba. Szokásos kavalkád, forgalom még vasárnap is. Hazafelé néhány megállóval előbb szálltam le mert szerettem volna egymagamban sétálni és zenét hallgatni. Egy szürke macska futott át előttem, majd visszajött és leült a lábam elé. Nem tudtam mire vélni, hiszen miután kikerültem folyamatosan követett. Szívem sem volt otthagyni ezért hoztam az utcánkig, ott az öreg nő még mindig botladozva nézett hol ide, hol oda.
-Ne haragudjon! -szólt rám másodszorra mikor a fülhallgatóm a sálamra esett- Annak a macskának a fehér nyakörvére fekete felirattal "Forever" van írva?
-Igen. Az öné?
Az asszony bólogatott, én pedig átadtam.
-Tudja, reggel óta kerestem. Elszökött. Talán nem bírta a társaságomat, mint a férjem.
-Mi történt?
-Öt éve meghalt. Akkor találtam az utcán őt, a szőre olyan volt mint a férjem haja. Befogadtam, és nagyon megszerettem. A neve pedig, hát én nem hiszek ezekben a míg a halál el nem választ dologban, de a férjem más volt. Arra gondoltam hű leszek hozzá, a macskám pedig őt fogja szimbolizálni. Akivel örökké együtt lehetek.
-Nahát -pislogtam nagyokat,- ez nagyon megható. Itt lakik a néni a környéken?
-Természetesen. Mary a nevem. Láttalak már egy fiatalemberrel a héten többször is -mosolyodott el halványan.
-Azt hiszem, utoljára -sóhajtottam egy hatalmasat.- Teljesen mindegy, hülyeség volt kicsikét is másként néznem bárkire. Viszlát.
-Ne veszítsd el a reményt! Hidd el eszébe fogsz jutni a fiúnak, már most is ott vagy -mosolygott sejtelmesen.
Figyelmen kívül hagytam az új ismerősöm zavart beszédét és hazamentem. Azt hiszem tíz év múlva -miután anyu kirak otthonról mert semmit nem tudtam kezdeni az életemmel- társulok a nénihez. Így fogok az utcán sorvadni, de legalább lesz egy hű társam. Nekem ennyi elég.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése