Elindultam Brad-nek végre gratulálni mikor újra visszahúztak, ezúttal Wendy egy közös fényképre, baljós mosolya volt, talán kicsit megjátszott is de nem válaszolt a "Miért?" kérdésemre. Mély levegőt vettem és mosolyogtam.
Anyu fokuszált, majd kattintott a géppel és ezek után szabad voltam. Odasiettem a Infelder családhoz, akik még mindig ugyanott álltak és jó hangulatúan beszélgettek.
-Üdv! -köszöntem- Brad gratulálok az eredményeidhez -mosolyogtam félénken.
Még nem találkoztam a családjával és el sem képzeltem őket, így ledöbbentem a família méregető szempárjain.
-De aranyos tőled, kislány. Ki vagy? -nézett rám értetlenül a sötétbarna hajú lány.
-Katie. A... azt hiszem a barát... barátnője. Nem? -néztem Bradre.
-Végül is...ja.
A kínos helyzetben lévő srác megvakarta a tarkóját és folytatta volna de félbeszakították.
-Míg én egyetemre jártam te csajoztál? Tudtam, hogy nem kéne megbíznom benned, újra -viharzott el a lány.
Mr és Mrs Infelder némán néztek hol a gyerekükre, hol rám, hol egymásra és én is így tettem.
-Elmagyaráznád nekem mi volt ez? -néztem rá.
-Nem lehetne később? Este felhívlak...
-Addigra kitalálsz valami jó történetet? -mondta ki hangosan a gondolataimat egy srác azzal a különbséggel, hogy ő vihogott közben.
-Nem változtál -néztem a szemeibe.
Visszafelé menet próbáltam erős maradni és látszólag nyugodtan indultam haza a családommal és Wendyékkel. Ők a kórházba mentek az apukájához majd étterembe. Hozzánk megérkeztek a hidegtálak és a sütemények így neki állhattunk miután elköszöntem apuéktól mert indulniuk kellett haza. A kapucsengő megszólalt az étkezésünk közben ezért gyorsan kiszaladtam laza nyárias ruhámban vidám hangulattal, aztán ledermedtem. Brad fekete ingben és farmerben állt a kapuban az ajtót támasztva.
-Szeptemberben mentünk szét azzal a lánnyal, de barátok maradtunk.
-Barát? Miért érinti akkor ennyire mélyen hogy odamentem hozzád?
-Szeretné ha nem csak ez lenne köztünk, és én ezt ma elmondtam neki.
-Ha én vagyok a fontosabb holnap kettő előtt várlak ide.
Ketten maradtunk anyuval. Rendet tettünk elkerülve a beszélgetést, nem akartam megszólalni valami ok folytán.
Éjfél felé járhatott az idő amikor a telefonom csengetett, gyorsan felvettem és a hüppögésből és sírásból valamint a telefon kijelzőjéről rájöttem, hogy Wendy az. Összefüggéstelenül beszélt, nem értettem belőle semmit sem. A tréning nadrágom és az ujjatlanom fölé vettem egy pulóvert és a tornacipőmet, így másztam át a kapujukon és a pótkulccsal bementem a gyér fényű szobájába. Az ágyán feküdt és sírt, átöleltem de nem szólalt meg. A tekintete üveges volt, talán nem tudhatta mi folyik körülötte. Sokadik szólításomra nézett fel, erőt vett magán és elkezdett beszélni.
-Meghalt ma este. Leállt a szíve és elvitték ágyastul. Anya haza hozott aztán elment taxival elintézni néhány dolgot. Én... én nem tudok mit mondani.
-Istenem, Wendy, nagyon sajnálom! Gyere ide, sírj. Ne menjünk inkább a friss levegőre?
-De -motyogta.
Órákig kint ültünk a teraszon, pokróccal és takaróval az ülőgarnitúrán. Szegény lány szörnyen sírt és nem bírta abbahagyni bármit mondtam. Idővel próbáltam mást felhozni, mint "Nézzünk filmet." : hallottam egy akciófilmről ami érdekelne mert érdekes a története de idáig nem nyílt alkalmam megnézni és a főszereplő lány árva szóval Wendy gondolhat arra, hogy még az anyukája ott van neki, legalább.
-A hűtőben van egy lötty, kólás palackban. Felhoznád?
Így kezdődött a borozgatásunk amit vegyítettem kólával mert nem akartam, hogy részegen táncoljunk és fejfájásra se vágytam ha előkerülne -bár nem engedtem volna- más ital is. Jól esett nekem is sírnom vele, kiengedtem sok feszültséget és Wendy apukáját is sirattam. Bradben bíztam és hittem is neki de a lány valahogy mégis felidegesített. Zavart, mert vékonyabb volt és mert ha egyszer megszerezte őt, és újra megakarja akkor képes lesz rá megint. Tudom, mert ismerem a lányokat, én is az vagyok.
Reggel nagyon fáztam. Nyakig bele voltam bújva a takaróba és a pokrócba de reszkettem. Az erkélyen aludtunk el amikor kelt a nap, most azonban nyoma sincs ennek. Hatalmas köd volt, az eső lába lógott és aggódtam. Féltem a mai tánctól, Wendy lehetséges idegösszeroppanásától, a halál gondolatától, féltettem apát, és tűkön ülve vártam, hogy felhívjon Brad. A tarkómat fogva koncentráltam egyszerre mindenre de csak az üres palackot vettem észre ami pár órája még tele volt. Wen nem sokkal később felébredt ezért átvittem hozzánk, az anyukája aludt szóval mindenkinek jobb így. Ettünk egy keveset, ketten egy-egy félszelet pirítóst aztán lefürödtem.
-Milyen filmet akartál megnézni tegnap? -kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
Az ágyamon ültünk kényelmes melegítőben és pulóverben ezen a pocsék délelőttön, ő vörös szemekkel én fanyar képpel míg az évfolyam összes lánya fodrásznál van, sminkesnél, kozmetikusnál vagy ruhaboltban. Mégis azt éreztem, összetartóbbak vagyunk most, mint azok.
-A megmentő -válaszoltam.- Érdekes leírása volt és akciófilm.
Csörgött a telefonja, az anyukája hívta. El kellett mennie megbeszélnie vele mihez kezdjenek most ezért egyedül maradtam. Az óra lassan ütötte a delet, kénytelen voltam készülődni a mai táncra.
A körmeim átlátszó lakkal lettek lefestve fekete mintával a gyűrűsujjamon, felvettem az aranygyűrűt amit apu szüleitől kaptam amikor gimibe mentem és elkezdtem sminkelni, ezúttal a cicaszemeim mellett a szemhéjam enyhe vörös szín kapott, vörös rúzzsal. Tegnapi fél-göndör hajamat kivasaltam és így tettem bele előre két laza loknit. Fogalmam sincsen mennyire lehet béna de nekem tetszett. Óvatosan felvettem a fehér ruhát, amire rákötöttem a vörös övet. Belenéztem az egész alakos tükörbe: tizennyolc év alatt most először meg voltam elégedve a külsőmmel. A legviccesebb az lenne ha itthon kéne maradnom mert a barátom úgy döntene, hogy nem vállalja. Hahaha akkor berúgnám az ajtaját és elcibálnám, hogy ő azért is fog velem ugrándozni mert csak, kifogás nincs.
-Apa? Jól vagy? -kérdeztem a telefonba.
Szörnyen aggódtam miatta így felhívtam. Megnyugtatott és sajnálta az egész ügyet, de már nem akar ide visszajönni. Sajnálta, hogy kihagyja a nagy táncomat de dolgoznia kell és nem lenne ideje már ideérni. Mélyvízben van, mert tovább akar lépni de megint sok a szép közös emlék, Wendy is a medence aljára került és vele is akartam beszélni de a telefonja kikapcsolt állapotban volt. Anyu a tévében nézett egy filmet csokit majszolva, szomorú arccal, ő se lehetett a toppon. És én?
-Hívj már fel! -suttogtam a telefonomat szorongatva.
Miért jött a képbe az a lány? Hajtépős kedvemben voltam és ide kellett volna érnie, fogtam a táskámat a magassarkúmat és egy fekete kardigánt magamra húzva elindultam.
-Megérkezett a kísérőd?
-Nem -sóhajtottam.
Reggel nagyon fáztam. Nyakig bele voltam bújva a takaróba és a pokrócba de reszkettem. Az erkélyen aludtunk el amikor kelt a nap, most azonban nyoma sincs ennek. Hatalmas köd volt, az eső lába lógott és aggódtam. Féltem a mai tánctól, Wendy lehetséges idegösszeroppanásától, a halál gondolatától, féltettem apát, és tűkön ülve vártam, hogy felhívjon Brad. A tarkómat fogva koncentráltam egyszerre mindenre de csak az üres palackot vettem észre ami pár órája még tele volt. Wen nem sokkal később felébredt ezért átvittem hozzánk, az anyukája aludt szóval mindenkinek jobb így. Ettünk egy keveset, ketten egy-egy félszelet pirítóst aztán lefürödtem.
-Milyen filmet akartál megnézni tegnap? -kérdezte összeráncolt szemöldökkel.
Az ágyamon ültünk kényelmes melegítőben és pulóverben ezen a pocsék délelőttön, ő vörös szemekkel én fanyar képpel míg az évfolyam összes lánya fodrásznál van, sminkesnél, kozmetikusnál vagy ruhaboltban. Mégis azt éreztem, összetartóbbak vagyunk most, mint azok.
-A megmentő -válaszoltam.- Érdekes leírása volt és akciófilm.
Csörgött a telefonja, az anyukája hívta. El kellett mennie megbeszélnie vele mihez kezdjenek most ezért egyedül maradtam. Az óra lassan ütötte a delet, kénytelen voltam készülődni a mai táncra.
A körmeim átlátszó lakkal lettek lefestve fekete mintával a gyűrűsujjamon, felvettem az aranygyűrűt amit apu szüleitől kaptam amikor gimibe mentem és elkezdtem sminkelni, ezúttal a cicaszemeim mellett a szemhéjam enyhe vörös szín kapott, vörös rúzzsal. Tegnapi fél-göndör hajamat kivasaltam és így tettem bele előre két laza loknit. Fogalmam sincsen mennyire lehet béna de nekem tetszett. Óvatosan felvettem a fehér ruhát, amire rákötöttem a vörös övet. Belenéztem az egész alakos tükörbe: tizennyolc év alatt most először meg voltam elégedve a külsőmmel. A legviccesebb az lenne ha itthon kéne maradnom mert a barátom úgy döntene, hogy nem vállalja. Hahaha akkor berúgnám az ajtaját és elcibálnám, hogy ő azért is fog velem ugrándozni mert csak, kifogás nincs.
-Apa? Jól vagy? -kérdeztem a telefonba.
Szörnyen aggódtam miatta így felhívtam. Megnyugtatott és sajnálta az egész ügyet, de már nem akar ide visszajönni. Sajnálta, hogy kihagyja a nagy táncomat de dolgoznia kell és nem lenne ideje már ideérni. Mélyvízben van, mert tovább akar lépni de megint sok a szép közös emlék, Wendy is a medence aljára került és vele is akartam beszélni de a telefonja kikapcsolt állapotban volt. Anyu a tévében nézett egy filmet csokit majszolva, szomorú arccal, ő se lehetett a toppon. És én?
-Hívj már fel! -suttogtam a telefonomat szorongatva.
Miért jött a képbe az a lány? Hajtépős kedvemben voltam és ide kellett volna érnie, fogtam a táskámat a magassarkúmat és egy fekete kardigánt magamra húzva elindultam.
-Megérkezett a kísérőd?
-Nem -sóhajtottam.
-Akkor hova mész?
-A halálba hogy egyedül táncoljak -feleltem és becsaptam az ajtót. Ő is inkább otthon maradt.
Jól sejtettem, a játszótéren senki nem volt. A hinta magányosan recsegett alattam, a szél megfújta a hajamat az óra már elérte a kettőt. A szívem fájdalmasan dobogott. Felültettek, őt választotta. Szemét, szemét szerelem! Átkozott mindig szebb lányok és a fájdalom a szívemben. Sírni akartam, de olyan szépen megcsináltam a szemeimet mint még soha. Miatta, aki itt hagyott. Patkány férfiak. Így ültem végtelen hosszú percekig míg egy kocsi le nem fékezett a kerítésnél. Elfordultam, hiszen nem vágytam senki társaságára. Lassú léptek közeledtek felém. Akárki az remélem megbotlik egy faágban.
-Gondoltam, hogy itt bujkálsz. Miért vagy itt?
-Vártalak. Nem jöttél. Most ott kéne táncolnunk a suliba a Once Upon A December-re de helyette én itt siratom magamat te meg... Mit csinálsz itt?
-Anyukád azt mondta a halálba mentél egyedül táncolni. Busszal még úton lennék, de kocsival jöttem gyere még odaérünk. Sajnálom, hogy késtem.
Fél órás késéssel megérkeztünk én visszatartott sírós szemekkel, Brad-et nem érdekelte mind ez, Wendy az ujjait nézegette, a párja ijedten nézett rá és minden néző váratlanul nézte az óráját. Az én családomból azonban senki sem jött el. Az ismeretlen lányt se láttam. Beálltunk mi is így elkezdődhetett a dal. A lépéseink cseppet sem voltak jók, az alapok megvoltak, de többre nem jutottunk, az első refrénnel elvesztünk amikor a zenekar rákezdett. Brad szemébe beleveszve ezeregy gondolat vágott át az elmémen. Eszembe jutott mennyire szeretnék eljutni Oroszországba és érdekel miért hívnak ott mindenkit Ivan-nak vagy Dmitry-nek.
Biztonságban tartott a párom és táncoltunk még ha hóban is nem fáztam volna, a dal gyönyörű és a sminkemnek annyi lett ugyanis elbőgtem magam.
-Shhh minden rendben.
-Igen -nyöszörögtem.
Vannak dolgok amikre mindig emlékszünk, örökre beleég az elménkbe. Ez a dal és esemény pedig ilyen. Lepergett előttem az életem idáigi minden cselekedete, az unalmas szürke kisegér, aztán pedig Brad vállán való fejem tartása.
-Once upon a dece-e-ember -hangzott el az utolsó sor.
-Szeretlek -mondtuk egyszerre.
-Nem tudom, hogy tudok annyira gyökér lenni, hogy ennyiszer megbántalak de mindet sajnálom. Időben akartam odaérni és elkéstem. Nagyon sajnálom, mindent. Fontos vagy nekem és szeretlek. Nem akarlak elveszíteni.
-Ha tudnád mióta szeretném ezt hallani -néztem rá könnyekkel teli szemmel.
-Nyáron apunál leszek nyelvtanulás miatt. Eljönnél velem Franciaországba?
....
-A halálba hogy egyedül táncoljak -feleltem és becsaptam az ajtót. Ő is inkább otthon maradt.
Jól sejtettem, a játszótéren senki nem volt. A hinta magányosan recsegett alattam, a szél megfújta a hajamat az óra már elérte a kettőt. A szívem fájdalmasan dobogott. Felültettek, őt választotta. Szemét, szemét szerelem! Átkozott mindig szebb lányok és a fájdalom a szívemben. Sírni akartam, de olyan szépen megcsináltam a szemeimet mint még soha. Miatta, aki itt hagyott. Patkány férfiak. Így ültem végtelen hosszú percekig míg egy kocsi le nem fékezett a kerítésnél. Elfordultam, hiszen nem vágytam senki társaságára. Lassú léptek közeledtek felém. Akárki az remélem megbotlik egy faágban.
-Gondoltam, hogy itt bujkálsz. Miért vagy itt?
-Vártalak. Nem jöttél. Most ott kéne táncolnunk a suliba a Once Upon A December-re de helyette én itt siratom magamat te meg... Mit csinálsz itt?
-Anyukád azt mondta a halálba mentél egyedül táncolni. Busszal még úton lennék, de kocsival jöttem gyere még odaérünk. Sajnálom, hogy késtem.
Fél órás késéssel megérkeztünk én visszatartott sírós szemekkel, Brad-et nem érdekelte mind ez, Wendy az ujjait nézegette, a párja ijedten nézett rá és minden néző váratlanul nézte az óráját. Az én családomból azonban senki sem jött el. Az ismeretlen lányt se láttam. Beálltunk mi is így elkezdődhetett a dal. A lépéseink cseppet sem voltak jók, az alapok megvoltak, de többre nem jutottunk, az első refrénnel elvesztünk amikor a zenekar rákezdett. Brad szemébe beleveszve ezeregy gondolat vágott át az elmémen. Eszembe jutott mennyire szeretnék eljutni Oroszországba és érdekel miért hívnak ott mindenkit Ivan-nak vagy Dmitry-nek.
Biztonságban tartott a párom és táncoltunk még ha hóban is nem fáztam volna, a dal gyönyörű és a sminkemnek annyi lett ugyanis elbőgtem magam.
-Shhh minden rendben.
-Igen -nyöszörögtem.
Vannak dolgok amikre mindig emlékszünk, örökre beleég az elménkbe. Ez a dal és esemény pedig ilyen. Lepergett előttem az életem idáigi minden cselekedete, az unalmas szürke kisegér, aztán pedig Brad vállán való fejem tartása.
-Once upon a dece-e-ember -hangzott el az utolsó sor.
-Szeretlek -mondtuk egyszerre.
-Nem tudom, hogy tudok annyira gyökér lenni, hogy ennyiszer megbántalak de mindet sajnálom. Időben akartam odaérni és elkéstem. Nagyon sajnálom, mindent. Fontos vagy nekem és szeretlek. Nem akarlak elveszíteni.
-Ha tudnád mióta szeretném ezt hallani -néztem rá könnyekkel teli szemmel.
-Nyáron apunál leszek nyelvtanulás miatt. Eljönnél velem Franciaországba?
....
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése